...én pedig megállom, és nem tipródok azon kétségbeesetten, hogy minden rendben van-e a kis lelkével, inkább örülök annak, hogy talán kezdi kapizsgálni, mik a fontos dolgok és mik nem azok.

Van egy ismerősöm. Munka kapcsán ismertem meg pár éve (szakmabeli), azóta - míg a városban dolgoztam - néha elhívott ebédelni jogi kérdése okán. Volt olyan, hogy magánügyekre terelődött a beszélgetés, de ez általában ki is merült a gyerekek-témában (neki kettő van, házas ember persze). Amióta eljöttem a régi munkahelyemről, inkább már csak hívni szokott, ilyen-olyan szakmai kérdésekkel. Néha van olyan, hogy megcsörget azzal, hogy Pesten van, szívesen haza vinne engem is, de mindig kitértem ez elől, mert nem szerettem volna vele közelebbi ismeretséget. 

Mondjad, mit akartál? 
De jó, hogy visszahívtál apuci! Gondoltam, felhívlak megkérdezni, hogy vagy?:)
Ja, csak ezért? Azt hittem, valami fontos. Mi lenne? A szokásos, de erre nem is érek rá most. Mikor jöttök haza, majd akkor beszélgetünk.
Miért, mikor értél rá bármikor az elmúlt húsz évben? Ha rá is érsz, csak alszol vagy a tévét nézed:( Majd csak karácsonyra, ezért is hívtalak volna, mert az még soká lesz és nagyon hiányzol már...
Ha nem költöztél volna el, jöhetnétek haza sűrűbben! Te akartad, nem kényszerített senki rá! Mennék a dolgomra lányom, szia. 
Szia...:(

Amikor ezt írtam, pontosan még nem értettem a folyamatot, csak éreztem, viszont nagyon meg akartam érteni, ezért elég sokat gondolkodtam róla továbbra is. Neked talán nem fogok újat mondani, de én annyira boldog vagyok felismeréstől!

Egyik este nagyon nyűgös voltam, amikor pedig nagyon nyűgös vagyok, hajlamos vagyok kísértésbe esni és a fényképeit nézegetni vigaszképpen, na és amikor egyik este így tettem, rájöttem egy Titokra, amit magamban egy szóval Éberségnek neveztem el. Nincs két olyan pillanat, amikor valaki ugyanolyan, a változás folyamatos: külső megjelenés, jellem, viselkedés, hangulat, az egyes helyzetek, élmények megélése, stb. Ennek köszönhetően újra és újra rá lehet csodálkozni a másikra, hogy „úristen, most megint olyannak és úgy látlak téged, amilyennek és ahogy még nem láttalak sosem!” Ez a hozzáállás kíváncsiságot ébreszt, újra fel akarom fedezni, érezni, megízlelni, mindez pedig magában hordozza a vágy ébren tartásának, a szunnyadó vágy felébredésének lehetőségét...

Dosszié. 

Sokkal jobban áll az érzései és gondolatai kifejezésében, mint én. Nálam még mindig sok az elhallgatás, a "leírni sem merem, nem hogy kimondani"-félelem. 

A balkanyaromról eszembe jutott ez a film, amit nem rég láttam. Nem a tipikus "mi lett volna ha"-film, szerintem sokkal érzékenyebben és bölcsebben fogja meg a témát; bár inkább azoknak való, akiktől a művészfilmek sem állnak távol, mert ez már szinte az. Nekem azt üzeni leginkább, hogy mindenből ki lehet hozni jót is, rosszat is, és hogy miből mi sül ki, előre sosem tudhatjuk. Viszont nincs eleve elrendelés, szóval no para. 

Nem az a baj, hogy fáraszt az ingázás. A napi 2x fél óra sétát kifejezetten élvezem, hetente ha egyszer szállok metróra. Azzal van bajom, hogy kevés az együtt töltött idő és az itthon-létezés. A várost világosban leginkább csak hétvégén látom, akkor is csak boltba menetben vagy egy-egy bicajozás, séta alkalmával, mert hosszabb időre kimozdulni nem igen van már kedvem olyankor és Bandita is vonakodik tőle.

Hogyan lehet embrace-elni az ércsíptetőt? 

Paradise Lost: Isolate

Nehéz kérdés, nem tudom. Úgy gondoltam, "okafogyottá" vált az előzmények valamelyest megértésével, másfelől viszont talán jó lenne ezt is "letenni"...

Update (13:12): Egyébként az is van még, hogy szükségét éreztem a váltásnak. A "Doktornőnek" hálás vagyok, amiért tavaly az év második felében fogta a kezem és anyukám helyett anyukám volt a nehéz időkben, megvilágított számomra nézőpontokat, amik bizonyos dolgok megértéséhez közelebb vihettek engem, de a sématerápiás írások hatására, és a sok hónap kihagyás utáni újabb találkozás fényében mást kértem fel a továbbiakra. Az "egyetért vagy nem ért egyet"-kérdések ezért kerültek elő, az első találkozás alkalmával kaptam feladatként a megválaszolásukat. Hátra van még egy grafikon megrajzolása, amivel idáig még csak addig jutottam, hogy a x és y tengely rá került a papírra... Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Akik ismernek engem, általában szeretnek is.

Szeretnék olyan boldog lenni, mint amilyennek mások látszanak. 

Most mesélte el a Feri Atya egy előadásban, hogy a kötődő szeretet sajátja a függés, de nem a függőség. Függök a másiktól, hiszen pl. a hangulatomat befolyásolja az övé, nem lehetek jókedvű, ha egyszer a szerelmem bánatos, stb., viszont ez a függés összeegyeztethető a szabadsággal, míg a függőség nem, utóbbi éppen ezért kifejezetten ellenjavallt.  

Na jó, megint tanultunk valamit. Ezek szerint nekem nem a függéssel, hanem a függőséggel van bajom, amikor azt mondom, hogy nem a házasságtól írtózok, hanem attól, amit emberek csinálnak belőle. 

Én az enyém, te a tied, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, lehetőleg azt is szex közben, végelgyengülésben:) 

Kell még azért ez a "változás"-záradék is a szerződésbe biztos, ami biztos: "Ha vége van, akkor egyszerűen szólj, hogy vége, és kész. Vagy hogy most már el akarsz menni. De nem kell az ajtót bevágnod magad után, csöndesen is becsukhatod."

Igen! Képzeld el, hogy valamelyik nap munkába menetben az Akadémia melletti magas ház tetéjén láttam egy ácsot biztosítókötél nélkül dolgozni, úristen, de bátor ember! Találkoztam a belvárosban egy nénivel, akinek kék volt a haja ezüst csíkokkal, a Padthai Wokbarban pedig próbáltam pálcikával megenni a kedvenc kétszer-csípős tésztámat, de kb. 10 perc után elfogyott a türelmem, és fogtam egy villát, mert micsoda hülyeség már, hogy két pálcikát négy ujjal, és egyébként is rettentően nyomta a pálcika a gyűrűsujjam, és már nagyon éhes is voltam, viszont amíg próbálkoztam, legalább jókat nevettem magamon. Hoztam azért haza egy garnitúrát és gyakorolok szorgalmasan, mert amúgy jó móka, csak nem tanácsos éhesen próbálkozni:)

Tegnap reggel meg volt az, hogy mikor lenéztem a Lánchídról, éppen elhaladt alatta egy nagy hatalmas teherhajó, nekem meg eszembe jutott, hogy James Bond hogy leugrana rá!  Este pedig, hazafelé menetben telis tele volt a víz nem tudom milyen madarakkal, kacsák, vagy sirályok lehettek?! nem tudom, de nagyon hangosak voltak, szerintem éppen azt beszélték meg, milyen szép az este, és mindjárt jönnek fel a csillagok...

Azok ott a madarak, vagyis ami látszik belőlük. 

...a vonat erőteljes fékezése zökkentett ki a történetből. Letörölve a párát az ablaküvegről, a város pályaudvarának fényei tűntek fel, úristen, hazaértünk! 

Épp csak annyi időm volt, hogy a csizmát a lábamra felrántsam, kabátot a fogasról lakapjam és a másik kezemben a könyvvel és a táskámmal szaladjak az ajtóhoz. 

A csizmámon a cipzárat már a peronon húztam fel, majd sál, kabát... Még jó, hogy kapcsoltam, különben újabb fél óra múlva szállhattam volna le egy másik városban. 

Pff...:)

Szombaton megint túlvásároltam magam teherben. A bicaj kosarában úgy 7 kiló cucc volt, az apraja egy szatyorban lógott a kormányon. Gondoltam iszok még hazaindulás előtt; a vázat a két térdem közé szorítva próbáltam megoldani a dolgot. Sajnos nem voltam elég ügyes, ivás után véletlenül mindkét kezemmel elengedtem a kormányt, hogy az üdítőt a helyére visszaigazíthassam. Ettől persze a bicaj kibillent az egyensúlyából, és már dőlt is el. A kosár kipattant a helyéből és messze repült, belőle pedig minden szanaszét. A kukorica- és a 2 babkonzerv, ráadásnak még az almák is, amikre persze nem zártam rá a zacsit rendesen. A szatyorból megint csak elgurult, ami csak tudott. Az első Juj! után elkezdtem nevetni, és csak nevettem, még akkor is nevettem, mikor már szedegettük össze a holmikat a tér közepéről. 

Erre a gyerekem: 

Anya! Normális ember ilyenkor pánikol, te nem tudod?! 

Tegnap óta tudja már ő is, hogy nincs ilyen törvény...:) A pánikolást valódi problémákra tartogatom. 

Ha láttál egy lányt egy téren, szétszaladó almákat és konzerveket szedegetni nevetve, én voltam... 

Loyalty through emotion,
Cruelty kills devotion

Paradise Lost: Accept the Pain

...most akkor írjunk már arról is, hogy "Holdviola és a szerelem". Jó. Ha cinikus akarnék lenni, lerendezhetném azt is ennyivel, de az csak a féligazság lenne, mert bennem azért kavarognak érzések, amiben rendet kell tenni (és ez már leginkább a Szúrós Szemű - és a dráma-címke). 

update (2013. november 19. 17:15):  megis írtam, itt van: Holdviola és a szerelem (leginkább a nincsekről és Szúrós Szeműről)

A NEM-ről.

Jó ideje érik már két bejegyzés, igazából most sincs meg bennem az egész, de nem akarom húzni tovább, így belefogok, aztán mire a végére érek, talán összeáll bennem is a kép.

Scorpions: Send Me An Angel

...ha nem lennék ilyen kis hülye lelkisérült. Néha nagyon fárasztó elviselni magam, hát még milyen fárasztó lehet másnak elviselni engem...:(

Néha kérdezni sokkal nehezebb, mint válaszolni.

Update (2013.11.16. 21:25): ...de olyan jó utána, a választól megnyugodni. Tanít engem újra bízni (és ez már a Szúrós Szemű-címke), a többit majd később rögzítem, de most ennyit kell. 

Def Leppard: Stand up (Kick Love into Motion)

Menj a szemem elől, hogy lehetsz már ilyen lúzer, hogy még ennyit sem lehet kérni tőled?!

Ezt, így szó szerint kapta meg a kisfiam a TANÍTÓJÁTÓL!, technika órán, csak mert nem bírt időre befejezni egy feladatot.

Amúgy "minden rendben", csak nagyon elfárasztott az a sok minden, ami kijött mostanában, és jól esik a "pihenés".

Egy ideje már vágányzár van, elég hülyén járnak a vonatok, ami miatt kicsit később is érek haza, az óraátállítás miatt pedig valahogy reggel sem megy olyan könnyedén a felkelés. Hétfőn, kedden és pénteken is későbbi vonattal sikerült elindulni, pénteken mondjuk szándékosan nem siettem, helyette inkább megcsináltam "a hétvégén lett volna esedékes"-szőrtelenítést, mert éppen ahhoz volt kedvem, aztán Banditát  is elkísértem iskolába. Jó ez a rugalmas munkaidő, senki nem veszi a fejem, ha éppen 9-re esek be dolgozni, csak hó végén az óraszám meglegyen. 

...és már a válasz is megvan. 

Most úgy érzem, értem már azt is, miért olyan ijesztőek azok a férfiak, akik lerohannak engem. A látszólag nagy akarásuk nem rólam szólt sosem, hanem róluk...

Messziről indítok megint, de lesz vége, ígérem, magamra nézve (is) tanulságos.

Bandita tanító nénije "szép kép"-függő. Most, hogy itthon voltunk egy hétig, szembesültem ezzel, mégpedig a Facebook által. Tudod nagyon sokáig úgy volt, hogy én a kedvenc blogom FB-oldalát leszámítva le voltam iratkozva mindenhonnan, hogy megkíméljem magam attól a sok hülyeségtől, ami elárasztja az embert a hírekben, és ami között így elveszik a lényeg. Aztán volt egy pont, amikor be kellett látnom, hogy ez nem tartható, mert fejben tartani elég nehéz, hogy időről-időre felmenjek egyenként a "fontosak" lapjaira áttekinteni, mi történt velük. (Ebből időnként adódtak kínos helyzetek, amikor emberek "finoman eszembe juttatták", hogy töltöttek fel valamit, és lett belőle olykor még sértődés is, hogy nem láttam.*) Ezért aztán megkötöttem azt a kompromisszumot, hogy a szűk családtagokra és a legközelebbi barátokra feliratkozok, valamint szeptemberben bővítettem a kört Bandita tanítóinak megosztásaival praktikus okokból, mert időnként közzétesznek egy-egy "közérdekű" infót a gyerekekre vonatkozóan, és hát legyek képben, na.

Tegnap este, miközben kapcsolgattam a tévét, éppen akkor jártam az RTL Klubon, amikor végigpörgették az X-Faktoros sztár-jelölteket a telefonszámokkal. Kíváncsi voltam, végigvártam, és megint arra jutottam, hogy számomra a 2006-os Megasztár volt az utolsó, ahonnan mintha már csak lejjebb lenne... Rúzsa Magdi találkozása Máté Péterrel alapmű, a másik nagy kedvencem Varga Feri volt. 

Most nagyon jól is esik ebben megpihenni egy kicsit.