Amikor ezt írtam, pontosan még nem értettem a folyamatot, csak éreztem, viszont nagyon meg akartam érteni, ezért elég sokat gondolkodtam róla továbbra is. Neked talán nem fogok újat mondani, de én annyira boldog vagyok felismeréstől!

Egyik este nagyon nyűgös voltam, amikor pedig nagyon nyűgös vagyok, hajlamos vagyok kísértésbe esni és a fényképeit nézegetni vigaszképpen, na és amikor egyik este így tettem, rájöttem egy Titokra, amit magamban egy szóval Éberségnek neveztem el. Nincs két olyan pillanat, amikor valaki ugyanolyan, a változás folyamatos: külső megjelenés, jellem, viselkedés, hangulat, az egyes helyzetek, élmények megélése, stb. Ennek köszönhetően újra és újra rá lehet csodálkozni a másikra, hogy „úristen, most megint olyannak és úgy látlak téged, amilyennek és ahogy még nem láttalak sosem!” Ez a hozzáállás kíváncsiságot ébreszt, újra fel akarom fedezni, érezni, megízlelni, mindez pedig magában hordozza a vágy ébren tartásának, a szunnyadó vágy felébredésének lehetőségét...

Most, hogy ezen vetyengek megint, jövök rá, hogy tulajdonképpen ugyanaz mehet végbe ilyenkor, mint amikor a gyerekemre csodálkozok rá. Képzeld el, hogy ugyan már 10 éves, mégis éppen vasárnap volt tévézés közben megint, hogy odakucorodott elém az ágyon úgy, hogy viszont a lába volt a fejemnél, a lábfejét odatolta nekem, hogy simizzem egy kicsit, én pedig közben nézegettem, gyönyörködtem a már "hatalmas" 34-es lábában, ami születésekor még csak 5-6 centis volt:) Valami ilyesmit éreztem Szúrós Szemű nézegetése közben is, azzal a különbséggel persze, hogy rá férfiként néztem közben, nem úgy mint a gyerekemre:) Ez nyilván determinálja az eredményt, hiszen míg Banditát anyukája dédelgette meg, mikor elöntötte az érzés, mennyire megnőtt, hogy szereti a kisfiát, addig a Férfi felé nyilván a Nő fejezné ki a az újabb szarkalábakra, a több napos borostára vagy az éppen frissen borotvált arcra, a fáradt szemekre, a másnapos ábrázatra, a reggeli mosolyra, az erősödő karra, vagy az éppen picit megereszkedett pocakra rácsodálkozását...♥ Hhhh, nem sorolom, elolvadok így is mindjárt:)

Aztán. Megint csak az éberség hozadéka: az érzékek kiélezettsége az impulzusokra. Egy dallam, egy ismerős illat, egy érintés... Amik felébresztik a vágyat bennem akkor is, ha éppen mélyen szunnyad a lelkem mélyén... 

Tehát. Egy majdani kapcsolatban legyek jelen, legyek éber. De! Minden szempontból legyek az, ahogyan a gyereknevelésben is minden pillanatban próbálok ott lenni, nem csak a szépben. Ne a múltba révedjek vakon, tudomást sem véve a jelenről, és a változásról, ne a szép jövő illúzióját kergessem, ne a majddal áltassam magam, hanem érzékeljem és éljem meg a másikat a mostban. Vegyem észre a változását, képes legyek újra és újra felfigyelni a jelenjére. Ez az éberség persze kétélű, mert így jöhetek rá például arra is, ha baj van, ha kezdünk eltávolodni egymástól, ha kezdek idegenként tekinteni rá, szélsőséges esetben, hogy már nincs is közöm ahhoz az emberhez, aki mellett felébredtem reggel... Hogy esetleg már a megalkuvásaimban fuldoklok, hogy szerepet játszok, hogy nem tudom már, ki vagyok, mert elvesztettem a cél hajszolásában önmagam; ha idegesít, ha magányos vagyok mellette, ha félek tőle, ha nem is érdekel az, ami őt; ha más érdekel, ha utálom az egészet, ha csúszunk le a lejtőn, ha már csak vegetálunk egymás mellett.

Mégis azt mondom, hogy ez az éberség, még ha kockázatos is, jó, mert csak az ösztönözhet cselekvésre, a szükséges változtatásokra, ha képes vagyok a jelenben érzékelni nem csak a másik embert, hanem saját magamat és a kapcsolatunkat is.

Ellenben a változásvakság. „Jaj már, ugyan mi izgasson abban az emberben, akinek a testét, természetét már kívül-belül ismerem, minden nap egyforma vele, semmi újat nem tud mutatni már nekem.” Hát ebből biztos nem fog kisülni semmi jó. Na és az ettől még veszélyesebb frázis: „Vannak gondok, persze nem fenékig tejfel, de a nehézségeken az segít át, hogy ránézve egykor volt önmagát látom!” Pff… Ez, ha lehet, még rosszabb verzió. 

Szóval most visszaolvasva, asszem Szúrós Szemű azt tanította meg nekem, hogy az éberség segít abban, hogy ne múljon a jó, sőt legyen akár még jobb, de felismerjem, ha múlik, vagy ha már el is múlt. Ezzel szemben a változásvakság miatt elmúlhat felettem észrevétlenül az, ami pedig maradhatna jó, sőt lehetne akár még jobb, ugyanakkor benne ragadhatok miatta abban, ami már régen elmúlt, csak nem vettem észre.