Évek óta egyedül járok moziba. Ez alól azok a filmek jelentenek kivételt, amiket családi program keretében együtt nézünk meg. Na ez nem olyan volt. Bár Bandita egyre élénkebb érdeklődést mutat a szex iránt, a házasság mibenléte, a párkapcsolati problémák, a vágy ébren tartása és hasonló témák még nem hozzák lázba. Engem pedig nem hozott lázba a gondolat, hogy erre a filmre a fiammal üljek be. Furcsa egyébként, hogy bár alapvetően nem csinálok ügyet abból, hogy a mozizás számomra magányos műfaj, most mégis szomorúan indultam el, mert szívesebben néztem volna a párommal kéz a kézben, vagy legalább egy baráttal, ismerőssel, akivel aztán beszélgethetünk is róla. 

Mivel ez nem tudott teljesülni, írjam meg.

Értékválasztás vagy érdekválasztás?

Miután reggeli közben a legjobb barátommal hosszasan elmélkedtünk arról a telefonban, hogy a hetente végzett önkielégítéseink számából lehet-e következtetni a libidónkra, és vajon partnerrel is ilyen gyakran kívánnánk-e szexet, sokadjára állapítottuk meg nevetve, milyen jó, hogy vagyunk egymásnak. 

(Igen, válik a legjobb barátom, én pedig nagyon büszke vagyok rá, hogy volt ereje kitenni a pontot, két táskával visszaköltözni az anyukájához és kezdeni mindent nulláról.)  

Nekem még nem halt meg senkim úgy, hogy tudtam előre, közel a vég. Mindenki egyik napról a másikra hagyott faképnél. Ő szólt előre, hogy el fog menni, én pedig rájöhettem, hogy nincs erre eszközöm, nem tudom, hogyan kell úgy tovább élni, hogy annak a halál közelsége is a része. 

Aztán az lett, amit onnan tudtam, hogy még nehezebben ment a nevetés, mint mostanában egyébként és általában véve is nehezebbé vált a felhőtlen létezés. Ha megcsörrent a telefonom, összerezzentem; minden este, lefekvés előtt megnéztem a facebookját, adott-e aznap hírt magáról, ha pedig nem, nyugtatgattam magam, hogy ha baj lenne, talán tudnám már. 

Ültem a buszon, és nem érdekelt, hol vagyok, ki lát engem így, hagytam folyni a könnyem. Ha ő nem lett volna, sosem értettem volna meg azt, amiben évekig benne éltem. Hozzá jelentkeztem terápiába is, de mivel ő nem tudott elvállalni, mást ajánlott maga helyett, így lett segítőm a társa, miközben ő az írásaival támogatott tovább engem és rajtam kívül sokakat még. 

Olyan méltósággal ment el, mint amilyen méltósággal élt. Nyugodjék békében. 

Már menyasszonyi ruhában szaladtam be a plébániára megkérni az atyát, hogy inkább a templom parkjában tartsuk meg a szertartást, hiszen olyan szép az idő, amikor megjelent a fiú, mondjam le az esküvőt, mert szeret engem. 

Mindezt azok után sikerült összehoznom, hogy két napja nyalogatom a sebeimet a hozzám eljutott pletyka felett, miszerint pár hete eljegyezte a barátnőjét, "de ne áruljam el neki, hogy tudom, mert nem publikus". 

Bánkódok, miért hallgatta el előlem és leforrázott a felismerés, hogy rosszul esett az infó. Lapozzak, tudom. 

Gusztustalan! Ugyan ezt csinálta az angol tanár is, behajolt úgy az asztal fölé, hogy a bimbóján kívül mindenét láthatta az is, aki nem akarta! 

Jaj... és ti hogy reagáltatok?! 

Kiégett a szemem, azt kívántam, bárcsak kiugorhatnék az ablakon, borzasztó volt! 

Én az ízléstelen képen továbbléphetek a facebookon, de egy 12 éves kisfiú mit tud kezdeni egy ilyen kiszolgáltatott helyzettel? Miért nem tud disztingválni egy pedagógus, mikor bemegy egy osztályba órát tartani?

Tökéletesen berendezett skandináv életedben csak álmodozhatsz arról, hogy önmagad legyél. 

Ez lesz az egyik kedvenc filmem, nagyon szerettem ezt a férfit. Az én folytatásomban hazamegy, összepakol, elköltözik, kivesz egy lakást, felépíti magát újra, megéli a szerelmet felnőtt fejjel, és megtudja végre, hogy milyen érzés szombat délután szeretkezni a konyhapulton. 

(Jó ez a vasárnapi zárvatartás, de azért nem árt, ha nyitva marad egy-egy családi üzlet arra az esetre, ha az ember lányának még nincs meg péntek este, hogy 3 napos hosszúhétvége következik, és szombat reggel úgy húz el vidékre, majd érkezik haza másnap délután, hogy csak hideg élelem van otthon. Feltaláltam volna magam nyilván akkor is, ha nincs hová elindulni a szakadó esőben, de akkor most nem számolhatnék be arról, hogy én főzöm a világon a legfinomabb tavaszi borsó levest, és hogy a rakott krumpli tejföl helyett besamel mártással sokkal zamatosabb és nem olyan fojtós. Én pucoltam és szeleteltem, Bandita pakolta a rétegeket, ettünk közben epret is.)

Engem ettől a cikktől még a hideg is kirázott.

Kötőerő a gyűlölet.

Jót vidultam ezen a cikken, miközben olvastam, aztán komolyra fordítottam.

Beletolja a világ arcába, hogy neki már ilyen is van, és persze én sem bírom megállni, hogy megnézzem.

Első reakció, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: gombóc a gyomromban, kisebbrendűségi érzés, bűntudat és szomorúság, hogy bezzeg én...

Viszont. Már tudom, hogy ne ragadjak meg ebben, távolodjak el egy kicsit a helyzettől. Nézzek rá másik szögből. Innen már megláthatom az elsőre tökéletesnek tűnő képeken a versengést, a képek mögött pedig a szorongást.

Rájövök, hogy nem is olyan irigylésre méltó.

Az is volt még, hogy vendégeket hívtam.

Kolléganő hívogatja a férjét napközben. Ezt hallgatom egész héten.

Szia Nyuszikám, felébredtél?

Mit csinálsz, Macika?

Puszinyuszi, ebédeltél?

...

Bazmeg hogy nem fullad meg az a másik?! Meg mi az, hogy Nyuszika? Meg ez a degradáló Macika? PUSZINYUSZI??!! Pláne egy Férfinak??! 

Meghalnék... és akkor rögzítsük újfent, hogy ez az egész számomra megint csak az önmegismerés miatt érdekes: meg_hal_nék, ha nem őt nyírnám ki már a második ilyen húzásnál. Ide ne merd írni kommentbe, hogy törődés, meg szeretet, mert kimoderállak.

Én eddig azt hittem, hogy a porfogó franciául.