Az elmúlt hetekben két olyan projektben vállaltam szerepet, amelyek egy kicsit kizökkentenek a mindennapok monoton mókuskerekéből, szakmai kihívást jelentenek és megélhetem benne a küldetéstudatomat is. Ezekből az egyik valóban nemes ügy, ami által sok ember életének a jobbá tételéhez járulhatok hozzá. A másik viszont lelkiismereti dilemmát okoz.

Nagyon ügyes voltál, sokat tanultam tőled.

Hú, köszönöm, de mit tanultál tőlem?

Azt, hogy hogyan kell csengő hangon, kedvesen lenyomni a torkukon valamit. Hogy csak tényleg ha már elmentek, akkor érezzék, hogy fáj… Asszem valami ilyesmit.

Hát, tényleg lenyomtam a torkukon, de jó ügyért tettem, és eléggé türelmes voltam. Eddig.  

Most végeztem a munkámmal, indulnom kellene haza, de annyira fáradt vagyok, hogy legszívesebben csak átmennék a főnök irodájába aludni egyet. Inkább írok, mert mindig csak halogatom, gyűlnek a szavak a (szív)kamrában. Tényleg nem vagyok normális amúgy, hogy masszázs után még visszajöttem dolgozni, megfejteni egy Európai Uniós előzetes döntéshozatali eljárásban hozott végzést, mintha jobb dolgom nem volna este 7 után. Oké, mert megígértem a társosztálynak, hogy legkésőbb szerdán megkapják az anyagot véleményezésre. Csütörtök lett belőle, mégis úgy élem meg, hogy végső soron szinte tartottam a szavam, hiszen este 6 után már úgysem nyúltak volna hozzá, de legalább reggel ott találják a postafiókban. Csak kínszenvedés volt egyébként, ki a franc lenne még ilyenkor hatékony, én sem, kalandozó figyelemmel kiokoskodtam valamit, meglátjuk, mire elég. Más.