A férfi mondott valamit, ami fájt a nőnek, megbántva érezte és szégyellte magát. Nem értette, hogy ha a férfi szereti, miért beszél vele így. Pár napig hurcolta ezt a sértettséget, majd úgy döntött, hogy „kiáll magáért” és megosztja a férfival az érzéseit. Hátha kiderül, hogy a férfi nem is úgy gondolta, hátha megérti, hogy a stílus, amivel a nőhöz szólt, a nő számára tényleg bántó és lekezelő volt, hátha elismeri a nő sérelmét jogosnak, érezteti, hogy sajnálja és megbánta a dolgot, és legközelebb jobban figyel, hogyan szól. A férfi szerint viszont a szavai nem voltak bántóak, és a nő egyébként is magának köszönheti a történteket, nem akar erről többet beszélni. A nő próbált tárgyilagos maradni, még szakirodalomra is hivatkozott, majd amikor ez sem vált be, a megélése leírásával is próbálkozott, hátha ez majd felébreszti a másikban az empátiát, és végre akkor, majd akkor. A férfi erre már nem is válaszolt.

A nő nem értette, mi történt, mit rontott el, mert persze biztos ő rontotta el, csak ő ronthatta el, ha a vége az, hogy a férfi hallgatással bünteti és nem akarja megbeszélni. Próbált kicsit eltávolodni a helyzettől, kívülről ránézni, szereti a férfit, biztos ezért billentették meg a szavai. Előszedte a sématerápiás írásokat, és akkor még jobban elbizonytalanodott: azt hitte, hogy már jól van, hogy már kész egy egyenrangú kapcsolatra, erre tessék, megint belecsúszott egy olyan helyzetbe, amelyben kiszolgáltatott. Helyre akarta tenni magában ezt az egészet, de úgy érezte, hogy egyedül nem fog menni, ezért jelentkezett konzultációra az egykori terapeutájánál. Aztán a beszélgetés végére csak összeállt valami:

Én egy felnőtt nő vagyok, szeretném, ha úgy is kezelne, és nem beszélne úgy velem, mint ha egy kis hülye lennék! Leoltott, mint egy taknyos gyereket, ezt a bajom. – na és akkor végre már sírni is tudott.

A terapeuta szerint a férfi szavai Szülői mondatok, amihez a nő Gyermeki énállapotban kapcsolódott. 

Végre egy támpont, amivel lehetett tovább dolgozni. Kis kitérő. A terapeuta által emlegetett énállapotok Eric Berne nevéhez köthetőek, aki az Emberi játszmák és a Sorskönyv című könyveivel a tranzakciónalízis (TA) alapműveit írta meg. A TA legfontosabb fogalmi elemeit Birtalan Balázs foglalta össze a szakirodalmi források alapján. A TA három fő énállapotot különít el, s ezeket a nagy kezdőbetűvel írt Szülői, Felnőtt és Gyermeki elnevezésekkel, illetve ezek kezdőbetűivel (Sz–F–Gy) jelöli. Ritka kivételektől eltekintve az emberek személyiségében mindhárom énállapot megtalálható. Az ember viszonylag hosszú ideig képes megmaradni egy énállapotban, de akár pár másodpercen belül is többször átválthat egyikből a másikba. Az emberek az egymásal való kommunikációjuk során ezen énállapotok valamelyikében tartózkodva szólítják meg a másik ember valamely énállapotát. A tranzakció lehet nyílt vagy rejtett. Utóbbi esetben az inger és a válasz nem egy-egy, hanem két-két üzenetet hordoz. Az egyik üzenet társadalmi szintű (ez többnyire F-F), a másik pszichológiai szintű (általában Sz-Gy vagy Gy-Sz irányú).

Szóval visszatérve a konkrét konfliktushoz: TA szerint, társadalmi szinten F-F tranzakció, pszichológiai szinten viszont Irányító-szabályozó Szülő (ISz) szólt az Alkalmazkodó Gyermekhez (AGy). A férfi tudatosan, Felnőtt énállapotból tárgyilagosan csak annyit mondott volna a nőnek, hogy „Nem értek egyet veled(, mert…).” vagy hogy „Én ilyen mélységében nem merültem el a téma elemzésében, de köszi, hogy megosztottad a gondolataidat.”

Szülői énállapotunkból beszélve viszont a szavainkban dominálnak az utasítások, tilalmak, erkölcsi minősítések, szidások, dicséretek, illemszabályok, általános igazságok, életbölcsességek, intések, figyelmeztetések.

(Birtalan Balázs: TA)

Tehát társadalmi szinten a férfi szólt a nőhöz, pszichológiai szinten viszont apa megfeddte a rendetlen kislányt, amiért nem az elvárása szerint viselkedett, ráadásul inkompetensnek is tartja a véleménye tartalma miatt. ISz énállapotból mondta meg a nőnek azt is, hogy a szavai szerinte nem voltak bántók, hogy a nő volt az elefánt a porcelánboltban, „gondolhatta volna”. A férfi Szülőije ráadásul nem is akárhogy, hanem elég kíméletlen ISz-ként nyilvánult meg ebben a beszélgetésben. Az a fajta fekete pedagógiai eszköztár, amelyben „Finom a főzelék, meg kell enni!”, „Nem fájhatott, nincs okod sírni!” A férfi gyerekkora se lehetett egy sétagalopp, ha ezek égtek belé. Eddig értette a nő, mehetett tovább.

A nő oldala. Abban a feltevésben osztotta meg az érzéseit a férfival, hogy az őszinte, nyílt, egyenes kommunikáció, az önfeltárás igazán bátor lépés, ami segíti, hogy a férfi megértse és újra egyenlő félként kezelje őt. De ha tényleg az volt a sérelme, hogy gyerekként beszélt vele a férfi, és nem egyenrangú félként, akkor hogy sikerült mégis AGy énállapotból válaszolni a férfi ISz-ből indított üzenetére? Hiszen a szülő-gyerek viszonyulás minden, csak nem egyenrangú kapcsolati modell, a szülő hatalmi helyzetben van, a gyerek kiszolgáltatott benne. Ami ellen lázadt, azt a szerepet vette fel mégis, hogy van ez?

A Felnőtt énállapot a személyiség racionális, adatelemző része, az „Itt és most” történtekre reagál, nem érez szégyent, és nem sértődik meg. A nő Felnőttje analitikusan érzékelte a jelenben, hogy a férfi nem kezelte őt egyenrangú félként, mégsem Felnőtt énállapotból reagált a férfi szavaira. Felnőtt énállapotban eleve nem kérte volna ki magának a férfi mondatát, mert tudja, hogy attól még nem lesz hülye, hogy lehülyézték. Esetleg, ha jelzi is, hogy a kritika stílusa számára nem elfogadható, utána nem áll neki győzködni a férfit, hogy értse meg őt, nem erőlteti a megbeszélést, hanem levonja magának a következtetéseket abból, ha a férfi nem partner a konfliktus rendezésében.

Túl nem kevés TA íráson, önélveboncoláson és az üzenetváltás többszöri visszaolvasásán, a nőnek rá kellett jönnie, hogy amit a férfival én-üzenetként közölt, azok a sebzett kisgyermek panaszai voltak. A férfi Szülői énállapotból küldött mondatával a nő Gyermekijét célozta meg, a nőt pedig szépen „berántotta a gumikötél”: a sebzett Gyermek átvette az irányítást és ő kapcsolódott a férfi Szülőijéhez. Ennek a Gyermeknek a sebzettsége pedig éppen abban rejlik, hogy nem elég jó, hogy nem elég szerethető, hogy ha valamit nem a szülei elvárásai szerint cselekszik, akkor kikap, szégyellje magát, és ne is szóljon addig, amíg erre nem kap engedélyt.

A nő nem keveset rágódott ezen, mire elkezdte megérteni magát, és amit talált, azzal nagyon fájt neki szembesülni. A következő terápiás ülésre már azzal a felismeréssel érkezett, hogy bár kimondva azt akarta elérni, hogy a férfi ismerje el őt egyenlő félként és beszéljen is vele ennek megfelelően, a tudattalan mozgatórugója az volt, hogy a kislány visszanyerje apa szeretetét.

A férfi ISz mondata előhívta a nő Gyermekijéből a „Rossz vagyok, nem vagyok elég szerethető” érzését, és erre  reflektált, amivel máris kialakult egy játszma. Apa rápirított a kislányra, ami a kislánynak fájt, de apa erről nem vett tudomást, szerinte rendben volt, amit csinált. A kislány ekkor apa ruháját kezdte cibálni, hogy figyeljen rá és szeresse megint, de hiába, apa hallgatott. A kör bezárult, a nő ismét megélhette azt az elhagyatottságot és elutasítást, amelyet gyermekként élt meg, amikor „rossz volt” és büntetést kapott. A helyzet tehát ismerős, nincs benne semmi meglepő. A játszmában persze a férfi is besöpörhette a maga nyereségét, a saját sorskönyvi hiedelmében ő is megerősödhetett. Mindketten megélhették a kedvenc helyettesítő érzelmeiket, a nő a bűntudatot, és a férfi is a magáét (düh, meg nem értettség?).

Itt tartunk most. A nő még mindig elég rosszul érzi magát, ezért sem tudta E/1-ben megírni ezt a posztot, de legalább a Felnőttje már tudja, hogy az emberek nem felelősek egymás rossz érzéseiért. Attól, hogy a férfi lényegében lehülyézte, még nem lesz hülye. A Felnőttjével már tudja, hogy a benne élő sebzett kisgyermekre csak ő vigyázhat, gyógyítgathatja, ugyanakkor meg kell tanulnia felismerni, valahogy szétszálazni, hogy az érkező ingert követő érzések közül melyek a ténylegesen a jelen élménynek szóló érzések, melyek szólnak a múltnak és meg kell tanulnia egy érzelmileg hozzá közel álló személlyel való (konfliktus)helyzetben a jelenben maradni. Szóval törekedhet a TA szerinti autonómiára. A nőnek nincs ráhatása arra, hogy a férfi a saját rossz érzéseivel foglalkozik-e, de azt elfogadhatja, hogy a benne élő Gyermek is ő, a személyisége része, így végső soron nem számít, hogy a bántás a nő Gyermekijét célozza, a bántás az bántás, a határait pedig csak maga védheti meg, más nem teszi meg helyette. Azt csak a férfi tudhatja, hogy neki miért volt komfortos a nővel Szülői énállapotból kommunikálni, hogy milyen sémák, driverek, gátló parancsok és egyéb mögöttes tartalmak dolgoznak benne, az ő sorskönyvében mi van. A saját Szülőjét csak a férfi tudja kordában tartani és a saját Gyermekijére is ő tud vigyázni. De elfogadhatja, hogy az érzések nem helyesek vagy helytelenek: az érzések vannak, nem elvitathatók és nem számon kérhetők. Megpróbálhatja megérteni a nőt, kérdezhet. Kifejezhet együttérzést a nő felé, ha az szomorú. Felelhet a nő kérdésére. Ahogy Balázs is írta:

Te és én nem vagyunk felelősek egymás rossz érzéseiért. Ez önmagában igaz, és ha nem tartanám hasznos ökölszabálynak, akkor ezt a cikket nem írtam volna meg. Csakhogy te és én nem izoláltan létezünk a világban, hanem egymással – ilyen vagy olyan – közösséget alkotva. Te és én végső soron ugyanazt akarjuk: jól érezni magunkat a bőrünkben. Ez viszont egyedül nem megy, szükségünk van egymásra. Nem vagyunk ugyan felelősek egymás érzéseiért – azonban mindketten felelősek vagyunk a köztünk fennálló kapcsolat minőségéért. Ebből pedig az következik, hogy nem mindegy, milyen módon kommunikálunk egymással.

 Update: a cím innen: 

Mr. Big: Wild World

Péntek este, Eric Martin koncertjén ez a dal is elhangzott, és onnan hazafelé tartva, ezen a soron mélázva érkezett meg hozzám a felismerés, mi is történhetett. Ahogy a Férfi hozzám szólt és amit mondott, azért borított meg, mert azt üzente nekem, hogy akkor vagyok számára szerethető, ha az elvárásai szerint viselkedek. 

Így már zene is van legalább.

A többit később.