Az elmúlt hetekben két olyan projektben vállaltam szerepet, amelyek egy kicsit kizökkentenek a mindennapok monoton mókuskerekéből, szakmai kihívást jelentenek és megélhetem benne a küldetéstudatomat is. Ezekből az egyik valóban nemes ügy, ami által sok ember életének a jobbá tételéhez járulhatok hozzá. A másik viszont lelkiismereti dilemmát okoz.

Nem az első eset, de most az eddigiektől rosszabb a helyzet abból a szempontból, hogy korábban nem volt ilyen nyíltan vállalt a cél, tehát úgy háborogtam rajta, hogy csak sejtettem, mire megy ki a játék, nem szükségszerű, hanem "csak" eshetőleges volt a nem kívánt eredmény. Most viszont egyértelműen deklarálták, mit akarnak elérni, így nem elmismásolható. 

Hát akkor miért? Mert addig is befolyással lehetek a dolgok alakulására, amíg részt veszek a végrehajtásban. A héten megvolt az első megbeszélés, ahol legalább arról meggyőződhettem, hogy mindannyian utáljuk azt, amit várnak tőlünk, és mindegyikőnket egyértelműen jó szándék vezérel. Ez is valami. Több helyről érkeztünk, és megrendítő volt végignézni a többieken, milyen szomorúan ülnek ott ők is. A leghálátlanabb pozíció persze annak jutott, akinek ezt az egészet le kell vezényelni. Nem csinált úgy, mintha azonosulna a feladattal, egy elejtett mondatából azért kiderülhetett, hogy csak tudomásul vette. Mégis úgy kellett megtartania a megbeszélést, hogy közben képviselje a kitűzött célokat, gondoskodjon róla, hogy az oda vezető útról ne térjünk le. 

Majdnem 3 órát gyúrtuk a témát, utána nem is volt kedvem villamosra szállni, a szakadó esőben bandukoltam vissza az irodámba. Azon gondolkoztam, hogy lehet ezt lekezelni? Átkereteztem a feladatot. Kerestem egy értelmes és magam előtt vállalható célt, ami elvi szinten elfogadhatóvá teszi a szerepvállalásomat. Meg van kötve a kezem, nem állhatok össze azon vitatkozni, hogy ezt nem szabadna, felesleges is lenne, hiszen valaki akkor is elvégezné. Viszont  beleszólhatok a módszer megválasztásába, segíthetek abban, hogy érvényesüljenek a garanciák, vigyázhatok arra, hogy a legalapvetőbb határokat ne lépje át az, amit létrehozunk. Annyi mindent láttam már, és elég ijesztő belegondolnom, hogy egyre "rutinosabban" veszem ezeket az akadályokat. Ott és akkor, amikor valamit meg kell oldani, hideg fejjel, tényszerűen kell hozzáállnom, el kell csitítanom az érzéseimet, és csinálni. 

Ettől még fáj és fájni is fog. 

Rohadt egy magányos munka ez, sokszor úgy érzem, nem is lehet kívülállónak sem megérteni, sem elfogadni. 

Oldozz fel, kérlek.