Leginkább felkavaró, megint a nem-múlásról
Ismét egy téma SB-nél, ami betalált nálam rendesen, nyilván személyes érintettség okán. Ha én vezettem volna, vagy Bandita apukája vezetett volna egy ilyen excel-táblát arról, hányszor húzódtam el különféle indokokkal, akkor talán előbb feltűnt volna, mennyire nem megy.
Emlékszem... Mindig vártam, hogy hazaérjen, puszival és öleléssel fogadtam az ajtóban. Sokszor bújtam be mellé a kádba, a lábam a vállán, a borospoharunk a kád szélén, és vagy egy órát tudtunk így létezni a vízben. Máskor csak úgy leültem hozzá a kád szélére, vagy beült hozzám a kád szélére és elmeséltük egymásnak, hogy telt a napunk. Sorozat a tévében, a fejem a mellkasán pihent, a bal kezével a hátam simogatta, a bal kezem a jobb kezében. Aztán valami történt velünk. Kapaszkodtam belé, hogy majd hátha megint érzem, de hiába kerestem magamban, csak ürességet találtam, súlyosat, fojtogatót, és hiába szorítottam még jobban, hátha majd akkor... nem jött többé semmi sem. A fürdőajtót elkezdtem zárni magamra, mire pedig ő is végzett, én már "aludtam". Behunytam a szemem, és nem sokkal később már messze jártam egy másik világban, ahol szenvedéllyel öleltem, csókoltam és a szerelmem érintésétől lágra gyúltam. Ő viszont már hiába simogatott és csókolt engem, a lelkem éhes volt folyamatosan,hiába feküdt ott mellettem, magányosan sirdogálva aludtam el. Sokszor éreztem úgy magam, mintha nem is élnék és tényleg nem is éltem. Olyan halott lehettem olyan reményvesztett, mint ez a férfi, aki a kilátástalan helyzetéből bíztat másokat életre és szeretésre.
...nem akarok így élni soha többé. Ébernek kell lennem, akkor is ha kockázatos...
