Szerdán délután lenézett hozzánk Bandita apukája, mert már jó pár hétvége kimaradt és még jó pár hétvégén nem is tud jönni, ezért ez volt a mentő ötletünk. 

Ilyenkor úgy ér vonatot, hogy még van ideje elém jönni; így tett most is, aminek úgy örültem, mert így megbeszélhettünk egy csomó olyan dolgot, ami nem feltétlen a gyerkőcre tartozó: a karácsonyi mikor-hol-kivel kérdéskört, a mit szeretne és mit kapjon karácsonyra-kérdéskört és az iskolai dolgait. Megdicsérte a harisnyámat; megkaptam, hogy én vagyok a legcsinosabb majdnem-felesége, én meg biztosítottam róla, hogy ő meg a legjobb majdnem-férjem ex-pasim♥ Bírom a kollégákat, mert persze ilyenkor, mikor bent látják nálam (mert mindig leültetem, míg elrámolok, stb.), megy a faggatózás másnap, hogy csak nem?! Én meg mindig elmondom, hogy nem, csak egyszerűen jól kijövünk és kész, és látom rajtuk az értetlenkedést, ami annyira mulattat:) 

Nem szóltunk előre Banditának, hogy meglepi legyen, és hát az lett♥ A kis drága úgy lépett ki az iskolából, mint aki épp egy foghúzáson van túl és olyan széles vigyor ült ki az arcára és a szemére egy pillanat alatt, hogy húúú♥ Hazaérve uzsonnáztunk, mi kávéztunk, közben beszélgettünk kicsit még, aztán elvonultak játszani, én meg csináltam a dolgom tovább, mint rendesen. 

Ha kérdeznéd, azt tudnám mondani neked, amit neki is mondtam, mikor szakítottunk, meg azóta is mindig, hogy szeretem őt nagyon, csak nem "úgy". Szeretem, mint a gyerekem apukáját és mint jóbarátot, de nem mint férfit. Tudom azt is, hogy a mai napig szeret engem; az esküvője előtt egy hónappal lehetett, hogy Bandita ebéd közben kinyilvánította kistestvér iránti igényét, amire ő mi sem természetesebben közölte, hogy "csinálnék én anyádnak, ha benne lenne;)" 

Büszke vagyok magunkra nagyon, hogy ilyen jól szuperálunk különélő szülőkként, ami Bandita miatt fontos nagyon, mert akármi van, ő már összekötött minket egy életre és miatta nagyon nem mindegy, hogy jövünk ki. Örülök azért is, mert mindig mellettem állt mindenben az utolsó években, akár jó volt, akár rossz; sajnos többször láthatott sírni, mint nevetni, és ha ő nem lett volna ott mindig olyankor, mikor senki, akkor nekem még sokkal nehezebb lett volna átvészelni ezeket az utolsó éveket. Bár az is biztos, hogy ha megengedtem volna, kiosztott volna jó néhány pofont barátilag az én "barátomnak" nem egy soron: a baba elvesztése után szabályosan úgy kellett lefogni, hogy ne menjen neki. Aztán megértette, hogy ez már így történt, nem lehet visszacsinálni. Ennek így kellett lenni:  ő csak megadta a kezdő lökést, hogy a Jóisten pedig elrendezze azt, amire engem hiába is kért volna, mert nem tudtam volna megtenni. 

Tudod nagyon fiatalok voltunk, mikor megismerkedtünk, mindketten túl egy nagy csalódáson vigasztalódtunk egymással, azt hiszem, ez volt a "baj". Mióta vele a kapcsolatunk gallyra ment, tudom, hogy a kezdeti lelkesedés vészesen kevés ahhoz, hogy egy életet leéljen az ember valakivel; meg tudom azóta már azt is, hogy az ellentétek vonzák egymást törvényére sem lehet hosszútávon alapozni. Igenis az van, hogy a hasonló a hasonlónak örül, legalábbis a sarkalatos kérdésekben mindenképpen jó egy húron pendülni. 

Most egy kicsit mesélek akkor. (Nem, nem lehet az a végkövetkeztetés, hogy ő rossz ember lenne, egyszerűen csak nem jól szerettük egymást, nem azt adtuk egymásnak, amire szüksége van.)

Együttlétünk 6 éve alatt még abban sem sikerült megállapodnunk, hogy hol éljünk: ő foggal-körömmel ragaszkodott a telkéhez abban a faluban, ahová ő való, én viszont bárhol laktam volna, csak oda költözni ne kelljen. Ő imádja a jazzt, swinget, blouse-t, komolyzenét, miközben egyetlen egy percet sem fordított arra, hogy egyáltalán kiderítse, mi is érdekelne engem, ha érdekelhetne más... Vonszolt mindig magával a jazz-estekre, én pedig mentem vele, mert örültem, hogy legalább oda együtt megyünk, amikor viszont megkérdeztem tőle, mi lenne, ha az év 365 napjából 363-ben utálna csak táncolni, és mondjuk két este egy évben elvinne engem valahová táncolni, visszautasított. Pontosabban elmentünk egyszer egy Katalin-bálba anyáékkal, amit végig-ültem a sarokban bánatosan, mert egy lassú szám kivételével nem táncolt velem:( Ő olyan vaskalapos bizonyos dolgokban, amiknek a mentén olyan elvárásokat támasztott velem szemben, aminek én egyszerűen képtelen voltam megfelelni. Kedves olvasó, te nem tudod elképzelni, milyen borzasztó, mikor valaki korán reggel azért veszekszik veled, mert a kakaóport a cukorral nem keverted ki elég alaposan, és így kakaószemcsék úszkálnak a bögrében, de Nesquiket ne vegyek, mert az szar, mert hagyományos kakaót inni cool. Na nem maradtam ám adós én sem: cserébe megőrjítettem a "minden nap porszívózni kell"-mániámmal és a "ne csörömpölj fém kanállal a fülembe hajnalok hajnalán"-mániámmal:) Ne egyen a gyerek bébiételt, ne igyon a gyerek üdítőt, csak vizet, mert így az E betű, meg amúgy a szinezék, és ne úgy fogd, hanem emígy tartsd, meg a többi dolog... ezekkel a világból ki tudott kergetni egyszerűen. Még abba is beleszólt, hogy szoptatás közben hogy tartsam a babát bakker, és mindig csak a hülye discoveryt lehetett nézni, mert a tv2 és az rtl klub a prolik tévéje. A békásmegyeri panelt is utálta, mert hogy büdös van és zajos is, kutyaszaros a park a lakótelepen és szutykos a lépcsőház és hallani a szomszéd fingását a fürdőben. Ha elmondtam, hogy de sokan örülnének ennek a szaros panellakásnak, akkor megkaptam, hogy akkor éljek benne azzal, aki örülne neki; mikor leköltöztünk vidékre a vadiúj lakóparkba, akkor a kivitelezés lett szar, hőhidak vannak és a festés ótvar. Ha autót kaptunk apáéktól, hogy nekem könnyebb legyen a gyerekkel, az is baj volt, mert az kiadással jár, de ha babakocsiztam Banditával, "már megint hogy van felöltöztetve? Túlöltöztetted, meghül így" .... és sorolhatnám, soha nem volt jó semmi úgy, ahogy van, kivéve persze, ha tőle származó. Nekem szóvá tenni nem lehetett semmit, mert ő a "söpörjük be a szőnyeg alá"-típus, miközben én a "beszéljük meg ott és akkor aztán lépjünk tovább"-típus. Na a sok szőnyeg alá söprésből lett aztán egyszer egy olyan veszekedés, amikor elmentek neki otthonról teljesen: akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat; másnap nem is emlékezett rá. 

Egyedül csináltuk végig Banditával az államvizsgákat: ő azzal segített, hogy délelőtt jól viselte magát a bölcsiben, hogy én otthon tanulhassak:) Délben mentem érte, vittem haza, ő ágyikóba be délutáni sziesztára, anya könyv fölé vissza, aztán délután játék, séta, bevásárlás, vacsora főzés, fürdés, fekvés, tanulás az éjszakába. K. állandóan Pesten volt; elejében hetente kétszer jött "haza", egyszer hétközben, majd hétvégére, aztán egyre többször volt olyan, hogy az egész hetet egyedül nyomtam le a picivel. Diploma után 4 hónappal, májusban találtam melót; onnatól még jobban eltávolodtunk egymástól: egyre ritkábban járt haza, egyre többet voltunk egyedül, egyre kevesebbet jött hétköznap, mert ő építette a házát "nekünk". Minden nap egyforma volt: reggel a picit bölcsibe el, én melóbe be, délután szaladás érte, bevásárlás, majd haza az üres lakásba... Bandita apája pedig, pénteken hazatérve irány a gyerek, én meg le vagyok tojva, a melóról pedig ne is meséljek, mert "a munkát ne hozzam haza". Annyira magányos voltam, hogy azt elmondani nem tudom. 

Aztán egy napon hívtam telefonon; az anyukája vette fel a mobilját, és elmondta, hogy K. kint van a telken, rakják fel a házra a tetőt, én meg pislogtam, mint hal a kosárban, hogy milyen tetőt, MILYEN PÉNZBŐL??? Ebből lett egy jó nagy veszekedés, kb. a "gyereknek nincs cipője télre, te meg tetőt raksz arra a házra, amiről egészen pontosan tudod, hogy nem_fogunk_veled_odaköltözni_soha?!" mentén.

Gyűlöltem azt a házat, mert minden idejét, energiáját és pénzünket abba ölte, sok olyat is, amit érzésem szerint tőlünk vett el. Miatta hagyott minket magunkra sok olyan helyzetben, mikor mellettünk lett volna a helye. Pl. mikor Bandita másfél éves volt kb, és elöször jelentkezett a kruppja. Mindketten összeszedtünk egy vírust, amitől neki taknya-nyála egyben volt, nekem pedig a hasam ment. Délután hívtam K-t, hátha tudna jönni haza, mert betegek vagyunk mindketten, de már a keletiben volt, éppen felszállóban a szecsői vonatra, és már nem fordulna vissza. Hajnali kettő körül jelentkezett a picinél ez a borzasztó ijesztő, fulladós, ugató köhögés, amiről akkor még nem tudtam, hogy micsoda, ezért rögtön az ügyeletet hívtam. Hát nem nyugtattak meg, vigyem a gyereket azonnal! Így történt, hogy két fosás közt picit pokrócba csavar, taxiba pattan, kórházba szaladtam, ahol aztán elláták szépen, és kitanítottak a kruppról, hogy legközelebb tudjam a dolgom. Hajnalban kerültünk vissza haza, neked mondanom sem kell, milyen lelkiállapotban. K. délelőtt hívott, hogy még legalább két nap, mire megjön... 

Míg élek, nem felejtem el azokat a perceket, amik utána jöttek:

Ültem a szőnyegen, a hátam az ágynak támaszkodva itattam az egereket, kezemben a már néma telefonnal, amikor odamászott mellém az a kis csöppség, rám nézett csodálkozó szemekkel, majd egyszer csak, mint villám, kitepert a konyhába. Egy fiók csukódását hallottam, mi után megint csend következett. Kis idő múlva megjelent az én picim megint a szobában, egy konyharuhát vonszolva mászott felém négykézláb, ragyogó szemekkel.  "Mit szeretnél, babám?" - kérdeztem tőle, de ő már kapaszkodott is fel rám a térdemen és a következő pillanatban már a könnyeimet maszatolta a ronggyal az arcomon. Nem tudod elképzelni, mit éreztem akkor, lepottyant ugyanis, hogy ez pici bármilyen kicsi is még, a lényeget vágja: anya boldogtalan nagyon. Magamhoz szorítottam, és csak azt bírtam ismételgetni, hogy "mi itt vagyunk egymásnak, kincsem".

Ehhez jön még, hogy esetemben a lelki eltávolodás törvényszerűen hozta magával a testi eltávolodást is, aminek az eredményeképpen a vége felé már csak havonta-, kéthavonta egy együttlétre korlátozódott a teljesítményünk, ami neki bizonyosan nagyon rossz volt, és ami azt illeti, nekem is: egy idő után ugyanis azt vettem észre magamon, hogy sumákolok, úgy csinálok, mintha aludnék már, aztán behunyt szemmel elvágyódok, álmodozok arról, milyen jó lenne máshol lenni, mással. Aztán pedig utáltam magam, mert ez micsoda szemétség már vele szemben.

Na és egy napon számot vetettem, miféle kapcsolat ez? Ő éli a maga életét Budapesten, azt sem tudom, hol, merre jár és kivel, a hétközbeni szabadnapjain építi a házát a szülei falujában állítólag nekünk, miközben elejétől fogva minden idegszálam tiltakozik ellene, ami hozzá nem jut el, amikor pedig hazajön nagy ritkán, szikrázik a levegő körülöttünk a feszültségtől. Nem járunk el sehová együtt, legfeljebb gyerekes programra vagy jazz-estre néha-néha, nem szexelünk, alig beszélgetünk, nincsenek közös barátaink és egyébként is az egész egy nagy rakás híg fos:( Valahogy 2005. karácsonya előtt lehetett, hogy egy este a vacsora felett üldögélve, turkálva a kaját neki szegeztem a kérdést, hogy nem magányos olykor? Mert én olyan magányos vagyok olyan sokszor, és mostanában egyre többet gondolok arra, hogy egyedül lenni tudnék egyedül is, ahhoz nem kell társ... Ezen a ponton bevallotta, hogy bizony ő is sokszor érzi magányosnak magát, mire én javasoltam, hogy hát változtassunk rajta, vagy hagyjuk egymást békén a picsuba. Utána még két hónapot szenvedtünk; megvártam, hogy megcsinálja az államvizsgáit a fősulin, meg még utána egy picit, hátha változna valami, de igen hamar leesett, hogy ez bennem már nem fordítható vissza, valami elmúlt, és már nem bírom visszacsinálni. Megkértem, hogy költözzön el, amikor is egészen konkrétan kiröhögött engem, hogy hülyéskedek, majd kialszom. Hát nem hülyéskedtem, nem aludtam ki, 3 hétig vártam hiába, hogy elvigye a cuccait, így összecsomagoltam én végül és a kezébe adtam apáék kölcsönautójának a kulcsát, ne legyen az sem akadály, hogy nincs mivel elvinni a holmiját. 

Tudod, ez volt életem legnehezebb döntése, hisz Bandita még csak 2 és fél éves volt, de minden zsigeremben azt éreztem, hogy neki is ezzel teszek jót, mert nem nézheti végig, ahogy a szülei meggyűlölik egymást és nem nőhet fel azzal az érzéssel szívében, hogy a szülei miatta maradtak együtt, és nem viheti magával azt a mintát, hogy egy párnak bármi áron együtt kell maradni, mert akkor megúszós lesz és szeretőzni fog. Mert hát aki azt hiszi, hogy egy gyerek ezt nem tudja, mi történik körülötte, az nagyon nagyot téved, mert bizony tudja, megsúgják nekik a szenzoraik. Tudtam, hogy nekem is így lesz jobb, mert én már nem akartam többet mellette magányosan elaludni és tudtam, hogy neki is így lesz jobb, mert joga van egy olyan társhoz, aki nem csinál úgy este, mintha aludna, mikor mellébújik. 

Fél évvel később, egy beszélgetés közben véletlen szólta el magát, hogy a barátnője tulajdonképpen már másfél éve a barátnője. Nem mondanám, hogy meglepődtem, sőt tulajdonképpen megértettem belőle, miért is nem akart már beszélgetni velem hazaérve, hiszen megbeszélte a megbeszélnivalót hazajövet a Hannival a vonaton, aki ment le iskolába hétvégére ugyanakkor, amikor K. jött haza hozzánk. A szegedi gyors kiváló beszélgetések színtere lehet... 

Hanni azóta már a felesége, bár mindig meghallgatom, hogy ő akkor került képbe, mikor én eltávolodóban voltam tőle, és ha én nem lettem volna olyan, akkor... De tudod az van, hogy mindez már nem számít; a lényeg az, hogy helyre került, aminek helyre kellett kerülni. Hanni szereti vele a házát, vettek fel hitelt, amiből befejezték, és szerintem sokkal jobban meg is értik egymást, mert - legalábbis amennyit láttam eddig belőle - sokkal inkább illenek össze. Bandita szerint éppen olyan hallgatag, elhúzódó típus, mint az apja; bezzeg én, akivel mindig történik valami, és be sem áll a szája, ha egyszer rájön a beszélhetnék, csak lelőni lehet:) 

A minap megkérdeztem tőle, hogy ha én nem szakítok, akkor mi lett volna? Azt mondta nekem, hogy akármi lett volna, nem hagyott volna el minket sosem magától, Bandita miatt nem bírt volna elmenni és hiányzik a "lényem". "Király. Akkor legalább nekem több eszem volt:)" - mondtam erre, amivel már nem bírt vitatkozni, mert tudja ő is, hogy ennek így kellett lenni. A "lényemből" pedig szerintem éppen elég neki az a havi egy nap változatosságnak:) Sokkal jobban szeretjük egymást azóta, amióta nem erőltetjük azt, hogy mint férfi és nő is együtt legyünk és jobb szülei tudunk így lenni Banditának is, mint együtt-magányosan...