Semmi. Minden.


2020.feb.06.
Írta: HoldViola Szólj hozzá!

Don't be a bad girl

A férfi mondott valamit, ami fájt a nőnek, megbántva érezte és szégyellte magát. Nem értette, hogy ha a férfi szereti, miért beszél vele így. Pár napig hurcolta ezt a sértettséget, majd úgy döntött, hogy „kiáll magáért” és megosztja a férfival az érzéseit. Hátha kiderül, hogy a férfi nem is úgy gondolta, hátha megérti, hogy a stílus, amivel a nőhöz szólt, a nő számára tényleg bántó és lekezelő volt, hátha elismeri a nő sérelmét jogosnak, érezteti, hogy sajnálja és megbánta a dolgot, és legközelebb jobban figyel, hogyan szól. A férfi szerint viszont a szavai nem voltak bántóak, és a nő egyébként is magának köszönheti a történteket, nem akar erről többet beszélni. A nő próbált tárgyilagos maradni, még szakirodalomra is hivatkozott, majd amikor ez sem vált be, a megélése leírásával is próbálkozott, hátha ez majd felébreszti a másikban az empátiát, és végre akkor, majd akkor. A férfi erre már nem is válaszolt.

Tovább

Meghalt a nagymamám

Ő volt az utolsó élő nagyszülőm, az együttérző tanúm

Még megvárta, hogy meglátogathassam szombaton a kórházban. Álltam az ágya mellett, néztem a szemét, amiben félelmet és könyörgést láttam. Nem tudta már régóta, mi történik vele, nem tudta, hol van, az Alzheimer-kór miatt már nagyon hosszú ideje alig érzékelt valamit a külvilágból, abban sem vagyok biztos, hogy megismert. Csak szuszogott, természetellenesen gyorsan, mozgatta volna a száját, de megszólalni nem tudott. A veséje leállt, mindene tele volt vízzel, az orrában, vénájában csövek, alatta pelenka. Megsimogattam az arcát, és azt súgtam neki búcsúzáskor, hogy nemsokára jó lesz majd. 

Éjjel nehezen tudtam elaludni, mindig csak a kétségbeesett arca jelent meg előttem, ha behunytam a szemem. Úgy sírtam álomba magam, hogy azt kértem a Jóistentől, gyógyítsa meg, vagy vegye magához gyorsan. 

Ma hajnalban ment el. 

Annihilator: Phoenix Rising

5, 5, 4

A szakdolgozatomra kaptam az egyik jelest, a másikat és a 4-est a záróvizsgán húzott két tételre. 

Féltem, iszonyatosan féltem, nagyon régen volt az utolsó kollokvium, elszoktam a helyzettől. Ketten voltunk mindösszesen vizsgázók, a kitűzött időpontban be is hívtak együtt minket. Mindenem remegett, a hangomon is érezni lehetett a megilletődöttséget, ami annak is szólt, hogy olyan emberek előtt kellett most számot adnom a tudásomról, akikre egyfelől nagyon felnézek, másfelől munkakapcsolatban is érintkezünk, ezért különösen kellemetlen lett volna számomra, ha lebőgök előttük. Villámgyorsan történt minden, mire észbe kaptam, már túl is voltam a feleleten; az eredményhirdetés alatt már nem tudtam tartani magam, fátyolos lett a szemem. Volt ebben minden, megkönnyebbülés, hála, boldogság, öröm, kimerültség, kompetencia-érzés, tisztelet, meghatottság a helyzet ünnepélyes volta miatt, és fájdalom is volt, igen.   

Tovább

Mindig elhúzódtam

Leltározáskor hiányként mutattam ki anno az orális szexet is, mint olyasmit, amit nélkülözni nem szeretnék egy kapcsolatban. Tapasztalatom inkább az adásban van, hiszen a nyalás elől mindig nagyon hamar elhúzódtam. Most azért szeretnék írni róla megint, mert változott a véleményem, leginkább egy SB-nél folytatott tavaszi beszélgetés hatására.

Tovább

"Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani"

Úgy döntöttem, hogy nem menekülök tovább előle, hanem megírom az elmaradt fejezetet. Így talán majd jobban összeáll a kép számomra is. Annál is inkább meg "kell" ezt tennem, mert van pár dolog, amit másként látok a szakításunk óta. Mostanra kerültem olyan állapotba, hogy végre képes vagyok távolságot tartani, már nem kavar fel annyira az emlékezés, ezért végre terápiában is foglalkozhatunk vele.

Tovább

Draconian Times

Írjak már arról, hogy állok a futással. Eredetileg nyolc hetes kezdő-programról volt szó, de ugye nem is én lennék, ha képes lennék betartani azt, ami le van írva. A 3. hét utolsó edzésnapján megpróbáltam az utolsó sétaperceket a futásrészhez hozzáadni, ami sikerült is. Ezen eléggé felbátorodtam, el is kezdtem feszegetni a határaim. Ebből lett az, hogy a múlt héten már három részletben megvoltak a 30 percek 2X1 perc séta-pihenés beiktatásával, hétfőn pedig már sikerült a 15 perc futást követő 2 perc séta után a maradékot megint egyben letudni. Azt vettem észre, hogy kb. 4 perc elteltével mintha vinne a lábam, a légzésem és a pulzusom beáll egy egészen komfortos szintre és úgy érzem, hogy sokáig képes lennék így ellenni.

Tovább

Say Just Words (1999, live)

Készülök az esti találkozásra. Lassan indulnom kell. Azt mondja a telefonban, hogy kivételesen most ne vigyek szendvicset. Két óra múlva találkozunk. Miután beszáll az autóba, körbenézve az első kérdése rögtön az nevetve, hol vannak a szendvicsei?! A gyomron rögtön görcsbe rándul, a torkomban gombóc, megszólalni alig merek: „Nem hoztam, mert erre kértél.” - „Persze, mert kíváncsi voltam, hogy szót fogadsz-e. Szót fogadtál, de ettől még éhes vagyok és szendvicset szeretnék!” - majd beküld a szemközti boltba. Engedelmeskedek, megveszem a hozzávalókat és ott az autóban, az ölemben készítem el a vacsorát ekkor már remegő kézzel. Nem tudom, nem értem, mindenféle érzések kavarognak bennem: szeretet, félelem, magány, megfelelni vágyás, boldogság, boldogtalanság, értéktelenség, kiszolgáltatottság….  A szendvics finomnak bizonyul, átmentem a vizsgán.

Beszélgetés telefonon, minden rendben. Egy felelőtlen pillanatban kicsúszik a számom, hogy hiányzik nekem. A hangomban szemrehányás nincs, csak gyengédség, a dühkitörés mégsem marad el: „Már megint kezded az érzelmi zsarolást?!” – „Ne haragudj, én nem azért…” - folytatni már nem tudom, csak potyog a könnyem. „Tedd le a telefont!” – szólít fel. Nem bírok megszólalni, a kezemben a telefonnal állok dermedten. Nem teszi le ő sem, csak hallgat a vonal végén. A fejemben két ellentétes előjelű utasítás csatázik egymással, én pedig a vesztes tehetetlen. Ha leteszem, nem tudom elmondani, hogy nem zsarolni akartam; rossz érzés marad benne és haragudni fog rám valami miatt, amit nem követtem el. Ha nem teszem le, haragudni fog rám, mert nem engedelmeskedtem. Akármelyiket választom, már legyőztek.

Van egy ember, aki egy másikat a szavaival tart a hatalmában. Az önbecsülését napról napra morzsolja szét, míg végül a másik, már csak mint egy tárgy létezik, mint egy bábu, ami kénye kedve szerint rángatható egy madzagon és akár meg is semmisíthető.

Aztán jön az eszmélet, és onnantól nem lehet irányítani többé… De ez nem örömzene, ebben fájdalom van, lázadás és ökölbe szorított kéz van.

Így.

Paradise Lost: Say Just Words (1999)

Leginkább felkavaró, megint a nem-múlásról

Ismét egy téma SB-nél, ami betalált nálam rendesen, nyilván személyes érintettség okán. Ha én vezettem volna, vagy Bandita apukája vezetett volna egy ilyen excel-táblát arról, hányszor húzódtam el különféle indokokkal, akkor talán előbb feltűnt volna, mennyire nem megy.

Emlékszem... Mindig vártam, hogy hazaérjen, puszival és öleléssel fogadtam az ajtóban. Sokszor bújtam be mellé a kádba, a lábam a vállán, a borospoharunk a kád szélén, és vagy egy órát tudtunk így létezni a vízben. Máskor csak úgy leültem hozzá a kád szélére, vagy beült hozzám a kád szélére és elmeséltük egymásnak, hogy telt a napunk. Sorozat a tévében, a fejem a mellkasán pihent, a bal kezével a hátam simogatta, a bal kezem a jobb kezében. Aztán valami történt velünk. Kapaszkodtam belé, hogy majd hátha megint érzem, de hiába kerestem magamban, csak ürességet találtam, súlyosat, fojtogatót, és hiába szorítottam még jobban, hátha majd akkor... nem jött többé semmi sem. A fürdőajtót elkezdtem zárni magamra, mire pedig ő is végzett, én már "aludtam". Behunytam a szemem, és nem sokkal később már messze jártam egy másik világban, ahol szenvedéllyel öleltem, csókoltam és a szerelmem érintésétől lágra gyúltam. Ő viszont már hiába simogatott és csókolt engem, a lelkem éhes volt folyamatosan,hiába feküdt ott mellettem, magányosan sirdogálva aludtam el. Sokszor éreztem úgy magam, mintha nem is élnék és tényleg nem is éltem. Olyan halott lehettem olyan reményvesztett, mint ez a férfi, aki a kilátástalan helyzetéből bíztat másokat életre és szeretésre.

...nem akarok így élni soha többé. Ébernek kell lennem, akkor is ha kockázatos...

Iron Maiden: Wasting Love

Bezárva

Bandita holnaptól 5 napig kirándul, én pedig ahelyett, hogy örülnék a nyakamba szakadt szabadidőnek, csak bánkódok, hogy nem tudok vele élni.  

Valami kezd átfordulni bennem, mert kezdek rá úgy gondolni, mint ami velem nem történhet meg többé. Megint elkapcsolom még a csókjeleneteket is és nem nézegetek már szex-képeket sem örömmel, ismét csak szégyent érzek egy ideje. Mintha visszakerültem volna oda, ahonnan indultam 2 éve. Nincs erőm újrakezdeni, nem megy.      

Nem vagyok alkalmas

...hát HOGY IS MERÜLHET FEL BENNEM EGYÁLTALÁN, HOGY MEGVÁSÁROLJAM A LAKÁST, AMIT BÉRLEK, MIKOR OLYAN ÉLHETETLEN, ROSSZ ELRENDEZÉSŰ?!

Nem lehet, egyszerűen nem lehet úgy elmondani valamit, hogy abból ne kéretlen! bírálat és kritika legyen, elő nem fordulhat, hogy elfogadják a döntéseim, hovatovább támogatást fejezzenek ki! Így van, mióta az eszemet tudom, hát mit lepődök meg? 

Tovább
Címkék: múlt, dráma-dráma

Melegítőnadrágban fogok boltba menni

...ha leáll majd végre a szárítógép és fel tudok öltözni, mert nekem éppen tegnap este jutott eszembe kimosni a szennyesen kívül azokat a ruháimat is, amik nem piszkosak egyébként, csak mondjuk már rajtam volt x alkalommal 1-2 órát, mint a csöppet sem stílusos macinacim.

Amíg várakozok, megírom már az első olyan esetet, amikor anyukámmal emlékei szerint konfrontálódtam.

Tovább

Kiállni magamért

...arról beszélgettünk M-mel a foglalkozáson, mennyire nem megy ez nekem a magánéletben. Képzeld el, hogy még azon is szorongok mindig, hogy a lakásom bérlőinek elküldjem az előző havi rezsi-elszámolást a térítés érdekében. Aztán ha késnek a fizetéssel, még én érzem rosszul magam, amiért emlékeztetnem kell őket. Ilyenek. 

M. arra kért engem, próbáljam őt meggyőzni a nemről, amikor ő igent mond. Nem sok idő elteltével feladtam, hogy jó, legyen "igen", csak hagyjuk abba már...  Nem volt tétje a dolognak, hiszen csak "játszottunk", én mégis elég hamar engedtem, a kérdésére pedig erős szorongásról és gyomromban gombóc-érzésről tudtam beszámolni. 

Tovább

"Levágtad a hajam!"

...csak ez az egy mondat viszhangzott a fejemben végig, míg legutóbb otthon voltunk. 

Nem is tudtam még annyira sem felengedni, mint máskor, annyira rám ült az emlék, ami szóba került éppen előtte szerdán terápián. 

Gyönyörű sötétbarna fürtök ölelték az arcom, lágyan omlottak a vállamra. Olyan szép voltam vele, hogy 2 évesen még a fényképész kirakatában is kint volt az a 40X60-as nagyítás, amit a szüleim rendeltek a fotómból.  Imádattal illegettem magam a tükörben, büszke voltam magamra nagyon, mert tényleg úgy képzeltem, hogy nekem van a legszebb hajam a világon. Nem is szerettem összekötve, ha mégis muszáj volt, akkor mindig két copfot kértem. Az oviban nem maradhatott kiengedve, anyukám viszont mindig sietett, ezért mindig nagyon kapkodva fésült meg, rettentően húzta, én pedig mindig visítottam, hogy fáj... Fel sem merült benne egyszer sem, hogy esetleg fésülhetné úgy is, hogy ne okozzon fájdalmat nekem, annál többet fenyegetett viszont a hajvágással. 

Egy napon le is vágták olyan rövidre, hogy ne maradjon benne szemernyi hullám sem. A nagymamám megmentett belőle egy fürtöt, amit aztán hosszú évekig őrizgetett a kredencben, és akárhányszor ott voltunk, mindig megkértem, hogy vegyük elő, nézzük meg, hogy milyen szép hajam volt...

Nemalszom írta anno kommentben a 10 éves kori emlék  kapcsán, hogy valószínűleg nem az első és nem is az utolsó volt... Hát tényleg nem. Ezzel is azt tanították nekem, hogy érzést kifejezni nem szabad, mert azért büntetés jár. 

Így megy ez.  

Lebuktam: szeretek. Büntetést kaptam.

Nem írok, nem vagyok jól, viszont írok már akkor a szerdai terápiáról, ahová szabiról mentem be a városba; nem tudtam aznap bemenni dolgozni, össze kellett szednem magam. 
Elég sok idő volt, mire kicsit megnyugodtam. Képzeld el, hogy annyira vágytam már ott lenni, végre kiönteni a szívem, hogy mikor megláttam M-et, el is tört a mécses megint rögtön. Tudta már, mi a baj, mert átküldtem neki levélben, hogy lássa, milyen Holdviola elefántként a porcelánboltban; szerencsére el is olvasta a levelem még az érkezésem előtt.

Tovább

A (tegnapi) nap kérdése

Miért nem ölelted te meg?
Na és ezzel a kérdéssel témánál is vagyunk: a fejünkben lévő korlátok. Az én fejemben (még) itt van egy korlát. Még csak elvi lehetőségként sem fogalmazódott meg bennem, hogy megtegyem. Vágy szinten persze igen (bárcsak lennék elég bátor, annyira szabad, hogy legalább kezdeményezni képes legyek egy ilyen gesztust), de ténylegesen nem volt valós opció számomra, ez már a  belső korlátaimon kívül esett.

Tovább

Éjszakára

Mikor kicsi voltam, a nagymamám mindig úgy segített elaludni, hogy simogatta a hátam. Szegénynek a keze jól elfáradhatott, mert ha csak egy picit is abbahagyta, én már rögtön nyöszörögtem. Igazából nem emlékszem olyanra, hogy bárki rajta kívül simogatott volna gyerekkoromban, anyukám különösen ellökős fajta volt, talán ezért azt akartam, hogy a mamika pótoljon olyankor, amikor ő altat engem. Aztán pedig a testi érintés lett az elsődleges szeretetnyelvem.
Hiányzik a szerelem, de mindjárt lehunyom a szemem, mert legalább néha álmomban ott van...  

 

Harem Scarem: Slowly Slipping Away (acoustic version)

"Hardcore BDSM"

William ezt már egészen korán leírta hozzászólásban, én mégis csak a 14-nél kezdtem felfogni. Kívülről kellett rátekintenem a viszonyunkra, tükröt tartani magam elé is és belenézni, hogy meglássam: ez egy bántalmazó kapcsolat volt, aminek a működése determinálta ezt a kegyetlen végkifejletet. Éppen olyan könyörtelenül vetett véget neki, mikor már ezt diktálta az érdeke, mint amilyen könyörtelen volt velem sokszor korábban is. Bár G. barátom nem olvashatja a naplómat, mivel a 14-ben érintett volt, teljesítettem a kérését és felolvastam neki a bejegyzést. Persze a végére sírva értem, amit elég sokára is sikerült abbahagyni, amikor is megkérdezte tőlem, mit érzek most. Nem igen tudtam megmondani, annyi minden kavargott bennem: harag, szégyenérzet, értetlenség, szomorúság, egy nagy hatalmas érzelmi katyvasz és azt hiszem, valami meg is változott bennem.

Tovább

Royal Oporto Ruby (update)

Nem tudom, mi ez, de most "jó".
Update (21:33): Oké. Valami történt velem ma délben, amit nem értek. Éppen sorban álltam a Mekiben, amiben csipogott a telefonom. William kommentjéről kaptam értesítést, és mivel jó páran álltak előttem, meg is nyitottam a levelet. Mire a sorok végére értem, a szívem zakatolt, kezem-lábam remegett, a szemem megtelt könnyel, a világ forgott velem, minden bajom volt. Arra eszméltem, hogy a kicsim szólítgat, "Anya mi történt?!", a pultos pedig azt kérdezte tőlem, kérek valamit, vagy leülnék inkább egy kicsit. Hebegtem-habogtam, nagy nehezen el tudtam mondani, mit szeretnék, fizettem... A kaját már csak Bandita várta meg és hozta utánam. Leültem egy boxba, próbáltam összeszedni magam, mire megérkezik... Ez sikerült is addig, amíg a barátnőm meg nem jött, mert amikor megláttam, elég volt csak megkérdeznie, mi  baj, és belőlem feltört a zokogás. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, és hosszú percekig el sem engedtem. A kérdésükre csak annyit tudtam mondani, hogy "valami felkavart érzelmileg", de már jobban vagyok. 
Nem tudom, miért történt mindez, csak azt tudom, mit éreztem. Féltem, iszonyatosan féltem.

Update (2013.11.03. 08:05): Tipródtam valamin azóta. Abban a pillanatban, amikor a hozzászólás végére értem, volt egy szó, ami önkéntelenül feltört belőlem, elég hangosan azonnal ki is mondtam ott a sorban állva: IGEN. Amikor pedig elhagyta a számat, átjárt valami nagyon furcsa érzés, (nem tudom máshogyan mondani, de hátha így is érteni fogod), olyan volt, mintha ez az IGEN átjárta volna az egész testemet, és közben az elmémből a szívembe is leért volna, majd onnan vissza. Na és ez volt az a pillanat, amikor elhatalmasodott rajtam a félelem és kibuggyantak a könnyeim. 
Akkor és ott még nem értettem, de azt hiszem, mostanra értem. Abban a pillanatban a szívemmel is elfogadtam azt, amit egy ideje már az értelmem felfogott... Így tudott aztán megszületni ez a bejegyzés is másnap.  

Őszi szünet és némi nosztalgikus okoskodós

Én pedig kaptam az alkalmon, és kivettem a maradék szabim nagy részét, hogy itthon lehessünk együtt pár napot. 
Ó, boldogságos "kismama" lét, hogy meg tudnám szokni:) Kicsim már reggel 7-kor jön puszival, hozhatja-e a kávém, nekem pedig ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy csak el ne romoljon benne az a kis kütyü, amitől ez a késztetés. Ma azért én mondtam neki, hogy nem kérek, hozom majd inkább én a reggelijével együtt, mert mégsem járja már, hogy mindig ő, valami egyensúly legyen azért. 
Főztem finomat, takarítgatok módjával, nézünk jó filmeket, meg ami jön, ma délután bicajoztunk egy hatalmasat. A formámat hoztam, mert a tervezett 10 órai indulásból fél 3-as lett, csak tudod az van, hogy húzott az ágy rettentően, én filmet néztem, Bandita játszott, elment a délelőtt. 

Tovább
süti beállítások módosítása