Úgy két hete lehetett, hogy reggel, a munkába tartva feltört belőlem az elmúlt hónapok feszültsége. Álltam a városban a piros lámpánál, kikapcsoltam a "robotpilóta üzemmódot" és kicsit hagytam, hogy hasson rám az, ami körülvesz. Először örömöt és megkönnyebbülést éreztem, milyen jó, hogy ilyen sok az autó, az utcákon ismét emberek. Jókedvűen indultam tovább, amikor zöldre váltott a lámpa, arra gondoltam, milyen klassz már, hogy együtt hömpölyöghetek a forgalommal, végre egy tisztes reggeli csúcs! 

Semmi extra idill.

Az ágy közös,

A párna nem.

Az elmúlt hetekben két olyan projektben vállaltam szerepet, amelyek egy kicsit kizökkentenek a mindennapok monoton mókuskerekéből, szakmai kihívást jelentenek és megélhetem benne a küldetéstudatomat is. Ezekből az egyik valóban nemes ügy, ami által sok ember életének a jobbá tételéhez járulhatok hozzá. A másik viszont lelkiismereti dilemmát okoz.

Nagyon ügyes voltál, sokat tanultam tőled.

Hú, köszönöm, de mit tanultál tőlem?

Azt, hogy hogyan kell csengő hangon, kedvesen lenyomni a torkukon valamit. Hogy csak tényleg ha már elmentek, akkor érezzék, hogy fáj… Asszem valami ilyesmit.

Hát, tényleg lenyomtam a torkukon, de jó ügyért tettem, és eléggé türelmes voltam. Eddig.  

Most végeztem a munkámmal, indulnom kellene haza, de annyira fáradt vagyok, hogy legszívesebben csak átmennék a főnök irodájába aludni egyet. Inkább írok, mert mindig csak halogatom, gyűlnek a szavak a (szív)kamrában. Tényleg nem vagyok normális amúgy, hogy masszázs után még visszajöttem dolgozni, megfejteni egy Európai Uniós előzetes döntéshozatali eljárásban hozott végzést, mintha jobb dolgom nem volna este 7 után. Oké, mert megígértem a társosztálynak, hogy legkésőbb szerdán megkapják az anyagot véleményezésre. Csütörtök lett belőle, mégis úgy élem meg, hogy végső soron szinte tartottam a szavam, hiszen este 6 után már úgysem nyúltak volna hozzá, de legalább reggel ott találják a postafiókban. Csak kínszenvedés volt egyébként, ki a franc lenne még ilyenkor hatékony, én sem, kalandozó figyelemmel kiokoskodtam valamit, meglátjuk, mire elég. Más.

Az erőm tíz emberé, mert tiszta a szívem.

Egy házasságban az ember olyan közel kerülhet a másikhoz, hogy kezdi úgy érezni, egy emberré váltak.

Anya, nem kell mindent agyon elemezni, van, aki egyszerűen suttyó paraszt és kész!

Ha szól, hogy meg van bántva, fordulsz-e némaságba?

Ha szomorú, a válladat adod vagy a hátadat látja?

A férfi mondott valamit, ami fájt a nőnek, megbántva érezte és szégyellte magát. Nem értette, hogy ha a férfi szereti, miért beszél vele így. Pár napig hurcolta ezt a sértettséget, majd úgy döntött, hogy „kiáll magáért” és megosztja a férfival az érzéseit. Hátha kiderül, hogy a férfi nem is úgy gondolta, hátha megérti, hogy a stílus, amivel a nőhöz szólt, a nő számára tényleg bántó és lekezelő volt, hátha elismeri a nő sérelmét jogosnak, érezteti, hogy sajnálja és megbánta a dolgot, és legközelebb jobban figyel, hogyan szól. A férfi szerint viszont a szavai nem voltak bántóak, és a nő egyébként is magának köszönheti a történteket, nem akar erről többet beszélni. A nő próbált tárgyilagos maradni, még szakirodalomra is hivatkozott, majd amikor ez sem vált be, a megélése leírásával is próbálkozott, hátha ez majd felébreszti a másikban az empátiát, és végre akkor, majd akkor. A férfi erre már nem is válaszolt.

Hát ez is eljött, és az életközépi válság is elért, mióta nem írtam. 

Érdekes módon ezek inkább belső harcok, útkeresés, a testemmel békében vagyok, szerencsére a néhány műbalhét, amit rendezek, nem veszi komolyan az, aki ismer engem. 

Tudom ám már, milyen érzés fényes nappal, teljes valómat nem szégyellve elnyúlni az ágyon a férfi előtt, és így beszélgetni vele fesztelenül szeretkezés után, szóval igen, a testemmel békében vagyok.  

Növesztem a hajam, már majdnem ilyen hosszú. Eddig azon rinyáltam, hogy miért nem nő gyorsabban, most már az a bajom, hogy fél órát tart beszárítani, nekem semmi se jó. 

Ok, intézem. Légyszi a munkával kapcsolatos dolgokat ne itt írd meg, hanem a céges levelezőn. Egyfelől, mert szeretném a messengeremet megőrizni a privát szférám részeként, másfelől mert az e-mail menthető és kereshető, ha infó kell. Vészhelyzetben nyilván minden eszközt bevet az ember, hogy elérje a másikat, de ha nincs, akkor próbáljuk meg ehhez tartani magunkat kölcsönösen, oké? 

A főnökömnek írtam, aki szerint egy 12 órás munkanap után jó ötlet még este 10-kor is messengeren írogatni másnapi feladatokat. Hát nem.  

Büszke vagyok magamra. 

Dream Theater: Take Away My Pain

Ha valaminek vége, az még nem jelenti azt, hogy hiába volt, ugye? Csak szimplán vége.

Mi lenne, ha egyszer csak úgy emlékeznénk, aktuálpolitika nélkül?

Évek óta egyedül járok moziba. Ez alól azok a filmek jelentenek kivételt, amiket családi program keretében együtt nézünk meg. Na ez nem olyan volt. Bár Bandita egyre élénkebb érdeklődést mutat a szex iránt, a házasság mibenléte, a párkapcsolati problémák, a vágy ébren tartása és hasonló témák még nem hozzák lázba. Engem pedig nem hozott lázba a gondolat, hogy erre a filmre a fiammal üljek be. Furcsa egyébként, hogy bár alapvetően nem csinálok ügyet abból, hogy a mozizás számomra magányos műfaj, most mégis szomorúan indultam el, mert szívesebben néztem volna a párommal kéz a kézben, vagy legalább egy baráttal, ismerőssel, akivel aztán beszélgethetünk is róla. 

Mivel ez nem tudott teljesülni, írjam meg.

 Kosztolányi Dezső: Budai szegények

Anya, nem tudom, mi lett ezzel a világgal, de én egyetlen szimpatikus magyartanárt sem ismerek.

Attól még nem lesz jó, hogy lehetne rosszabb is. 

Azért jó tudni, hogy amikor nem voltam itthon, a kutya miatt haza tudtál érni legkésőbb este hatkor.

Persze magyarázkodok: a kutyát ki kell vinni, te viszont egy kamasz fiú vagy, aki már tud magáról gondoskodni...

Közben tök hiteltelen, hiszen így megy ez már évek óta, bár ne szólaltam volna meg.

Az "egységes elektronikuskártya-kibocsátási keretrendszer kártyafelhasználói regisztráció" ügykört kell választani a kormányablakos időpontfoglaláshoz, amire magamtól rá nem jöttem volna, fél órát kellett keresni, majd a 1818-at hívni, ahol elmondták.

Az ész megáll.

Tavaly még nyáron sem tudtam kivenni hosszabb szabadságot. A több hónappal korábban intézett júliusi szállásfoglalást is vissza kellett mondanom az indulás előtt néhány nappal egy váratlan munkahelyi feladat miatt. Az év első, több napos pihenője - a hosszú hétvégéket leszámítva - az volt számomra, amikor végre itthon maradhattam a két ünnep között. Az elmaradt nyaralást tavasszal pótoltuk be: a villányi borvidéken töltöttük a húsvétot abban a pincészetben, ahová előző nyáron mentünk volna.  

Ha a gyepre lépegetőlapot szeretnék vásárolni, nem az építőanyag részlegen, a járdalapok között fogom megtalálni, hanem a kertészeti osztály legbelső sarkában, "tipegő" név alatt. 

(3 cserép szegfű, 4 cserép calibrachoa can can, 4 cserép nebáncsvirág és egy virágláda, mert ilyen sok palántának már kevés volt itthon...) 

A héten érkezik a kertész, cserélik a talajt, gyepszőnyeget fektetnek és sövényt telepítenek. Leylandi ciprust és korallberkenyét ültet a kerítés mellé, szombaton kiválasztottam és haza is hoztam őket. A kert közepére oszlopos japán cseresznyét szeretnék, már megvan a beszerzési forrásom, május végén tudom elhozni a fát, boldog vagyok. 

A magyar nép olyan kormányt kapott, amilyet megérdemel. 

Ha becsípek, nem bírom abbahagyni a nevetést. Ilyenkor le is teszem a poharat, ezért úgy rendesen még nem rúgtam be sosem, elég ijesztő rágondolni is.

...csak nemigen írok, megélni próbálom azt a kevés időt, ami a munkán túl marad.

Vajon Cooper ügynököt is megszállja Bob?

Jó lenne ezt tudni így a 2. évad 13. résznél, nem kérek ilyen fejleményt. 

Be kellett íratkoznom jogi szakvizsga előkészítőre ahhoz, hogy megtudjam, jogilag nem vagyunk család, állami védelemre nem érdemes az egyedülálló anya és a gyereke. 

Hát köszönöm. 

Értékválasztás vagy érdekválasztás?