Tavaly még nyáron sem tudtam kivenni hosszabb szabadságot. A több hónappal korábban intézett júliusi szállásfoglalást is vissza kellett mondanom az indulás előtt néhány nappal egy váratlan munkahelyi feladat miatt. Az év első, több napos pihenője - a hosszú hétvégéket leszámítva - az volt számomra, amikor végre itthon maradhattam a két ünnep között. Az elmaradt nyaralást tavasszal pótoltuk be: a villányi borvidéken töltöttük a húsvétot abban a pincészetben, ahová előző nyáron mentünk volna.  

Az ideális nyári szabadság nálam legalább kéthetes. Az első hét kell ahhoz, hogy le tudjak engedni, ami után a második héten tudok igazán pihenni, töltődni. Ezt idén sem mertem bevállalni, de a tavalyi évhez képest már az egy hét nyári szabinak is nagyon örültem, a céges telefonomat nem kapcsoltam be és egyetlen alkalom kivételével a levelezőmet sem nyitottam meg ez idő alatt. Nagyon jól esett egy kicsit kiszakadni a mókuskerékből, de még nem érzem kipihentnek magamat, szeretnék még augusztusban pár napot itthon maradni.

A Balaton-felvidék megunhatatlan, visszatérő vendégek leszünk, legközelebb viszont nem panzióba megyünk. Találtam egy bérelhető, hegyoldali kis házikót, ahová elvonulhatok, ahol nem kell senkihez szólni és ahol kedvére szaladgálhat a kutya is úgy, hogy közben ne kelljen türelmetlen megjegyzéseket hallgatnunk. Mert az nem baj, ha a kétéves trappol fent a cipőjével a sörpadon, de a kutya ne tegye fel a lábát. Az étterembe tilos a kutyát bevinni, kint kell hagynom a teraszon, de ha bemegyek összeszedni egy tényérra való reggelit a svédasztalról, "hallgattassam el a panaszkodó kutyát, mert felébrednek a gyerekek". Nekem viszont reggel 6-kor gyereksírásra kell kelnem, és ezért nem reklamálhatok. Ne ugassa meg a kutya a lovakat, mert megijednek, ne szaladgáljon a kertben, mert a gyerekek megijednek, és ha megrázza a villanypásztor, amiben a feszültséget a lovakra kalibrálták, "minek ment oda".

Gasztrotúrának tekintem ezt a kirándulást, mert nagyon jókat ettünk, direkt kerestem az ajánlott kutyabarát helyeket, és egyikben sem csalódtunk, sorolom. Oszi bácsi keszeg sütödéjében kétszer is megfordultunk, az egyik alkalommal harcsát, máskor süllőt kóstoltunk. Egy hallal ketten jóllaktunk, a Bandita szülinapi ebédjének szánt süllő olyan nagy volt, hogy még vacsorára is jutott belőle mindkettőnknek. A keszthelyi Pura Vida Port teraszán órákig el tudtam volna üldögélni. Nem szeretem a paradicsomlevest, de valahogy a nagy melegben megkívántam. A hamburger is finom volt, ráadásul a kilátás is nagyon szép onnan. A vonyarcvashegyi Bock Bisztróban az ételre alig tudtam figyelni, mindig csak a szépséges Balaton... A nyaralásból hazafelé a Vígmolnár Csárdában álltunk meg. Még sokáig emlegetni fogom az ott fogyasztott kacsát, és megtudhattam azt is ebben az étteremben, hogy a répa lila is lehet, döbbenet. 

Bejártuk a Kányavári-szigeti tanösvényt, megnéztük a szentbékkálai kőtengert és felsétáltunk a szigligeti várba is. Fagyiztunk a Várkávézóban. Nem mentünk be Keszthelyen a kastélyba és a vadászati múzeumba, mert nem engedik be a kutyákat, és a tapolcai tavasbarlangot is kihagytuk, de nem igazán bántam. Keszthely belvárosában sétálgatva találtunk egy rádió és televízió múzeumot, egy idős bácsi üzemelteti, aki az általa gyűjtött készülékeket állítja ki. Jó sokat beszéltem neki, be nem állt a szám, amíg ott voltunk, mert olyan sok ismerős tárgyat találtam, amik régi emlékeket hoztak elő. Utólag jól el is szégyelltem magam, mert inkább kérdezgetni kellett volna, nem rázúdítani, hogy vette fel a nagymamám kiskorunkban az énekünket az éppen olyan magnójával...

Vásároltam olvasnivalót is a nyaralás alatt, krimit és szamizdat irodalmat, előbbit már kiolvastam, utóbbi kapcsán még gondolkodom, merjem-e közösségi közlekedési eszközön elővenni, vagy inkább tartsak tőle, hogy megvernek miatta és olvassam itthon.