Semmi. Minden.


2014.sze.22.
Írta: HoldViola komment

"Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani"

Úgy döntöttem, hogy nem menekülök tovább előle, hanem megírom az elmaradt fejezetet. Így talán majd jobban összeáll a kép számomra is. Annál is inkább meg "kell" ezt tennem, mert van pár dolog, amit másként látok a szakításunk óta. Mostanra kerültem olyan állapotba, hogy végre képes vagyok távolságot tartani, már nem kavar fel annyira az emlékezés, ezért végre terápiában is foglalkozhatunk vele.

Tovább

Say Just Words (1999, live)

Készülök az esti találkozásra. Lassan indulnom kell. Azt mondja a telefonban, hogy kivételesen most ne vigyek szendvicset. Két óra múlva találkozunk. Miután beszáll az autóba, körbenézve az első kérdése rögtön az nevetve, hol vannak a szendvicsei?! A gyomron rögtön görcsbe rándul, a torkomban gombóc, megszólalni alig merek: „Nem hoztam, mert erre kértél.” - „Persze, mert kíváncsi voltam, hogy szót fogadsz-e. Szót fogadtál, de ettől még éhes vagyok és szendvicset szeretnék!” - majd beküld a szemközti boltba. Engedelmeskedek, megveszem a hozzávalókat és ott az autóban, az ölemben készítem el a vacsorát ekkor már remegő kézzel. Nem tudom, nem értem, mindenféle érzések kavarognak bennem: szeretet, félelem, magány, megfelelni vágyás, boldogság, boldogtalanság, értéktelenség, kiszolgáltatottság….  A szendvics finomnak bizonyul, átmentem a vizsgán.

Beszélgetés telefonon, minden rendben. Egy felelőtlen pillanatban kicsúszik a számom, hogy hiányzik nekem. A hangomban szemrehányás nincs, csak gyengédség, a dühkitörés mégsem marad el: „Már megint kezded az érzelmi zsarolást?!” – „Ne haragudj, én nem azért…” - folytatni már nem tudom, csak potyog a könnyem. „Tedd le a telefont!” – szólít fel. Nem bírok megszólalni, a kezemben a telefonnal állok dermedten. Nem teszi le ő sem, csak hallgat a vonal végén. A fejemben két ellentétes előjelű utasítás csatázik egymással, én pedig a vesztes tehetetlen. Ha leteszem, nem tudom elmondani, hogy nem zsarolni akartam; rossz érzés marad benne és haragudni fog rám valami miatt, amit nem követtem el. Ha nem teszem le, haragudni fog rám, mert nem engedelmeskedtem. Akármelyiket választom, már legyőztek.

Van egy ember, aki egy másikat a szavaival tart a hatalmában. Az önbecsülését napról napra morzsolja szét, míg végül a másik, már csak mint egy tárgy létezik, mint egy bábu, ami kénye kedve szerint rángatható egy madzagon és akár meg is semmisíthető.

Aztán jön az eszmélet, és onnantól nem lehet irányítani többé… De ez nem örömzene, ebben fájdalom van, lázadás és ökölbe szorított kéz van.

Így.

Paradise Lost: Say Just Words (1999)

A (tegnapi) nap kérdése

Miért nem ölelted te meg?
Na és ezzel a kérdéssel témánál is vagyunk: a fejünkben lévő korlátok. Az én fejemben (még) itt van egy korlát. Még csak elvi lehetőségként sem fogalmazódott meg bennem, hogy megtegyem. Vágy szinten persze igen (bárcsak lennék elég bátor, annyira szabad, hogy legalább kezdeményezni képes legyek egy ilyen gesztust), de ténylegesen nem volt valós opció számomra, ez már a  belső korlátaimon kívül esett.

Tovább

Megírni vagy nem írni a 15-öt?

Nehéz kérdés, nem tudom. Úgy gondoltam, "okafogyottá" vált az előzmények valamelyest megértésével, másfelől viszont talán jó lenne ezt is "letenni"...

Update (13:12): Egyébként az is van még, hogy szükségét éreztem a váltásnak. A "Doktornőnek" hálás vagyok, amiért tavaly az év második felében fogta a kezem és anyukám helyett anyukám volt a nehéz időkben, megvilágított számomra nézőpontokat, amik bizonyos dolgok megértéséhez közelebb vihettek engem, de a sématerápiás írások hatására, és a sok hónap kihagyás utáni újabb találkozás fényében mást kértem fel a továbbiakra. Az "egyetért vagy nem ért egyet"-kérdések ezért kerültek elő, az első találkozás alkalmával kaptam feladatként a megválaszolásukat. Hátra van még egy grafikon megrajzolása, amivel idáig még csak addig jutottam, hogy a x és y tengely rá került a papírra... Meglátjuk, mi sül ki belőle.

"Hardcore BDSM"

William ezt már egészen korán leírta hozzászólásban, én mégis csak a 14-nél kezdtem felfogni. Kívülről kellett rátekintenem a viszonyunkra, tükröt tartani magam elé is és belenézni, hogy meglássam: ez egy bántalmazó kapcsolat volt, aminek a működése determinálta ezt a kegyetlen végkifejletet. Éppen olyan könyörtelenül vetett véget neki, mikor már ezt diktálta az érdeke, mint amilyen könyörtelen volt velem sokszor korábban is. Bár G. barátom nem olvashatja a naplómat, mivel a 14-ben érintett volt, teljesítettem a kérését és felolvastam neki a bejegyzést. Persze a végére sírva értem, amit elég sokára is sikerült abbahagyni, amikor is megkérdezte tőlem, mit érzek most. Nem igen tudtam megmondani, annyi minden kavargott bennem: harag, szégyenérzet, értetlenség, szomorúság, egy nagy hatalmas érzelmi katyvasz és azt hiszem, valami meg is változott bennem.

Tovább

Royal Oporto Ruby (update)

Nem tudom, mi ez, de most "jó".
Update (21:33): Oké. Valami történt velem ma délben, amit nem értek. Éppen sorban álltam a Mekiben, amiben csipogott a telefonom. William kommentjéről kaptam értesítést, és mivel jó páran álltak előttem, meg is nyitottam a levelet. Mire a sorok végére értem, a szívem zakatolt, kezem-lábam remegett, a szemem megtelt könnyel, a világ forgott velem, minden bajom volt. Arra eszméltem, hogy a kicsim szólítgat, "Anya mi történt?!", a pultos pedig azt kérdezte tőlem, kérek valamit, vagy leülnék inkább egy kicsit. Hebegtem-habogtam, nagy nehezen el tudtam mondani, mit szeretnék, fizettem... A kaját már csak Bandita várta meg és hozta utánam. Leültem egy boxba, próbáltam összeszedni magam, mire megérkezik... Ez sikerült is addig, amíg a barátnőm meg nem jött, mert amikor megláttam, elég volt csak megkérdeznie, mi  baj, és belőlem feltört a zokogás. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, és hosszú percekig el sem engedtem. A kérdésükre csak annyit tudtam mondani, hogy "valami felkavart érzelmileg", de már jobban vagyok. 
Nem tudom, miért történt mindez, csak azt tudom, mit éreztem. Féltem, iszonyatosan féltem.

Update (2013.11.03. 08:05): Tipródtam valamin azóta. Abban a pillanatban, amikor a hozzászólás végére értem, volt egy szó, ami önkéntelenül feltört belőlem, elég hangosan azonnal ki is mondtam ott a sorban állva: IGEN. Amikor pedig elhagyta a számat, átjárt valami nagyon furcsa érzés, (nem tudom máshogyan mondani, de hátha így is érteni fogod), olyan volt, mintha ez az IGEN átjárta volna az egész testemet, és közben az elmémből a szívembe is leért volna, majd onnan vissza. Na és ez volt az a pillanat, amikor elhatalmasodott rajtam a félelem és kibuggyantak a könnyeim. 
Akkor és ott még nem értettem, de azt hiszem, mostanra értem. Abban a pillanatban a szívemmel is elfogadtam azt, amit egy ideje már az értelmem felfogott... Így tudott aztán megszületni ez a bejegyzés is másnap.  

Megtorpanás

A mögöttem lévő évek felidézésből már nem sok van hátra, most viszont kicsit megálltam, mert gondolkodnom kell. Eddig azt hittem, hogy a szakításkor elhangzottak ütötték rajtam ezeket a mély sebeket, amiktől szenvedek, de a legutóbbi fejezet óta már korántsem vagyok olyan biztos ebben. 

Tovább

Visszaemlékezős (14.)

Múlt héten csütörtökön, ebéd közben G. megkért engem, hogy olvassam fel neki azt a bejegyzést, amit róla írtam. Amikor ahhoz a részhez érkeztem, ami arról szólt, hogy elköltöztem másik irodába, rákérdezett valamire, ami már jó ideje foglalkoztatja elmondása szerint. Azt kérdezte tőlem, hogy nem látok-e összefüggést a "videós" reggel és a között, hogy rá egy hétre másik szobába kértem magam...? Egyáltalán mi történt akkor?

Tovább

Visszaemlékezős (8.)

A döntéskérős levelem előtti utolsó találkozásunkkor elmondta nekem, hogy többé nem fog motorozni, lemond arról, hogy valaha is motorja legyen megint. Úgy volt, hogy a maszekmunkáiból befolyt pénz egy részéből motort vehet, aztán mégis bejelentette, hogy ebből nem lesz semmi, mert az egész a ház körüli munkákra fog menni. Ezen persze én kiakadtam, mert pontosan tudtam, mennyire fontos neki  a motorozás, és még előtte pár héttel is az új motorja festését tervezgette a motorosfórumon... A lenti egy blogbejegyzés volt, amit ott tettem közzé a találkozónk utáni nap. A számításom bejött, mert - bár a motorostársak nem tudták, hogy kiről szól - ismeretlenül is rengeteg lelkesítő kommentek írtak. A következő találkozásunkkor nyitottam meg neki a telefonomról, hogy lássa, mennyien drukkolnak annak, hogy ne adja fel a motorozást.

Tovább

Visszaemlékezős (6.)

Majdnem két év távlatából ez a levél... Ha megkérdeznéd a miértem, leginkább azért kellett megírni ezt a levelet, mert már annyira beszűkült a mozgásterünk (pontosabban az ő mozgástere a házasságában), hogy egyszerűen nem tudtunk létezni benne. Egészen egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha együtt élnénk, én tudnám biztosítani számára azt a szabadságot, ami ahhoz szükséges, hogy úgy tudja fenntartani ezt a kapcsolatot, hogy a családját se veszítse el miatta...

Tovább

A (tegnapi) nap kérdése

Próbáld már meg összeszedni, mit is adott ő neked? Mi volt az ő "szeretetnyelve"?

Kis kitérő: a másik "szeretetnyelvének" ismerete azért fontos, mert enélkül nem fogod tudni éreztetni vele a szereteted. A legtöbb ember abban "hibázik", hogy a saját szeretetnyelvén szól a másikhoz, fejez ki irányába szeretetet, miközben mindenkihez az ő szeretetnyelvén kell szólni (szeretetet kifejezni) ahhoz, hogy szeretve érezze magát. Nem tudtam magam sem, hogy jelentősége van ennek egészen addig, míg a kommentbe linkelt cikket el nem olvastam és egy erre vonatkozó tesztet ki nem töltöttem, ekkor kaptam választ ugyanis arra, amit bár előtte a bőrömön éreztem, csak az okát megfejteni nem tudtam. Aztán a barátnőmmel végigcsináltuk; a levont tanulságok itt olvashatók.

Tovább

Visszaemlékezős (2.)

Ez az önsorsrontás azért elgondolkoztatott. Igazából ha belegondolok, egészséges párkapcsolati minta nem volt előttem, édesanyám a mai napig éli az életét annak a férfinak a lábtörlőjeként, akit rajongásig imád, mióta az eszemet tudom. Ha pedig Birtalan Balázs kielemezne, talán azt állapítaná meg, hogy életem első hónapjaiban a "ne légy fontos", "ne létezz", "ne légy önmagad" gátló parancsokat kaptam?!

Tovább
süti beállítások módosítása