...én is ismerek legalább egyet. 

Most, ezen a fájdalmas napon, amikor ólomsúlyként szakadt a nyakamba a bánat, írok róla mementónak, rágondolva legalább könnyebb a szívem.

Nem régóta ismerem őt személyesen, talán csak pár hónapja. Régóta szerettem volna megismerni személyes okokból, aztán az élet úgy hozta, hogy másként, máshol, és más okból találkozzunk, és boldog vagyok, hogy így történt, nem máshogy. Elmondom most már akkor, miért szeretem őt olyan nagyon.

Leginkább azért, mert van benne szeretet, amiből képes önzetlenül adni olyanoknak is, akiktől cserébe nem vár el semmit. Így képes kapaszkodót, menedéket jelenteni olyan pillanatokban, amikor talán már semmi más nincsen, ami vigasz tud lenni. Érdekes dolog ez, Kedves Olvasó, hogyan működik, mondok példákat. Látod a pályaudvaron a volt kedvesed, aki embertelenül, idegenként bánik veled. Felszállsz a vonatra, leülsz, vagyis inkább összeroskadsz, miközben  a könnyeiddel küzdesz, és akkor eszedbe jut néhány kedves szó és egy zene, ami elindítva gyógyír a sebedre. Aztán a doktornőtől hazafelé menetben megint csak a vonaton ülsz bánatosan, a terápiától kifacsart citromként azon morfondírozol, miért kellett ennek így történnie, és akkor jelez a telefonod: megint kapsz egy vödör szeretetet a fejedre az éterből. Máskor este, amikor agyonnyom a magány és a bánat terhe a sötétben, akkor van ott. Veled, velem, mindenkivel, akinek kedvességre, örömre, békére, tisztaságra, emberségre van szüksége ebben a lelketlen világban. 

Talán engem is minősít, de velem a legritkább esetben történt meg életem során, hogy egy férfi, aki megbántott, őszinte megbánással bocsánatot kért volna tőlem. Még a kisfiam apukája se együttlétünk hat éve alatt. Egy esetre emlékszem jóbarátom G-től, a másik ez a Férfi volt. Egy félreértést nem megfelelően kezelt és ezt felismerve képes volt tőlem bocsánatot kérni anélkül, hogy egyáltalán ki kellett volna fejeznem a megbántottságot. Pedig akkor még csak nem is ismertük egymást személyesen, tehetett volna rá nagy ívbe, mit gondolok, mit érzek, okozott-e fájdalmat nekem. Első találkozásunkkor pedig nem kellett egy lépést sem tennem, magától értetődő módon állt meg előttem és mutatkozott be nekem. 

Nem ítélkezett felettem, nem fordított hátat nekem. Az embert nézte, nem a nőt, nem a levetett szeretőt, nem kereste a maga hasznát, úgy tudta a kezét nyújtani nekem a kritikus pillanatban, hogy én azt nem is kértem és nem tudtam a tenyerébe tenni cserébe semmit sem.  

Amikor pedig ott álltam azon a bizonyos udvaron, ahol állni úgy fájt nekem, elég volt megkérdeznie tőlem, jobban vagyok-e, nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy őszintén és tiszta szívből tudjam azt mondani neki, hogy IGEN.

Pedig nem vagyok senki, csak egy lány "a Holdról".