Tehát van a NEM. Azon túl a helyzet lényegében változatlan. Továbbra is az van, amit írtam a tavasszal, már nem tudom hol, hogy általában a férfiak olyan idegenek, ha csak közelítenek hozzám, olyan furcsán érzem magam. Ugyan nem ütnék-rúgnék már, de jó érzéssel sem tölt el, inkább idegenkedésnek mondanám, amit kiváltanak belőlem. Ha mosolyognak rám az utcán, vagy bárhol, visszamosolygok, de menjenek is el szépen mellettem. Ha bókolnak, az jól esik, de ezen túl nincs is semmi, nem indul el bennem semmi. Amikor valaki megtetszett, ő is csak meglehetős távolból tetszett, aztán egy alkalommal mellém ült le a vonaton, hallottam beszélgetni valakivel, és egy pillanat alatt kiábrándultam:( Nem bírom, amikor egy férfi untyulupuntyuluzik a telefonban, borzasztó. Ez nem azt jelenti, hogy verbálisan kell ütlegelni az ember lányát, de mondjuk csak úgy természetesen miért nem lehet már kommunikálni? Ilyenkor mindig az jön, hogy elképzelem, amint az illető velem beszél így, és lelombozódok rögtön. Egyébként szerintem ez a biztonságérzettel lehet nálam összefüggésben, ami elveszik ilyenkor. 

Az is van még, hogy a léc meglehetős módon magasra került, mert Szúrós Szemű magasra tette. Azt írtam maxinának a zárolt kommentekben róla, hogy minden lehető módon tudnám szeretni őt, ha lehetne. Közben leesett már, hogy egészen konkrétan ezt hívják csúsztatásnak. Tényszerűen a mondatom úgy helyes, hogy szeretem és vágyom őt, amit minden lehető módon ki is tudnék mutatni irányába, ha lehetne. Mivel viszont nem lehet minden lehető módon kimutatni és megélni, kimutatom úgy, ahogy egyoldalú rajongás keretei között lehet, a többit meg elfojtom. Na és tudod az van, hogy ez nem olyan romantikus rózsaszín ködös ábrándozás, hogy jaj de oda vagyok érte, bár azt se tudom milyen, csak láttam párszor messziről. Vannak jelek, amik alapján úgy érzem, ez tudna lenni olyan kapcsolat (párkapcsolat, szeretőség, kölcsönös vonzalom hiányában legalábbis barátság), ami a valóságot elbírná. Mert hiszen "indultunk" valahonnan igencsak esetlenül (lásd. részemről szorongás, mit mondhatok, mit nem; részéről kérdésemre a válasz kikerülése tagadással), amihez képest aztán értünk el sikereket a kommunikációban, szerintem leginkább oda-vissza hatás eredményeképpen. Na és akkor ezen a ponton írok már arról, ami történt legutóbb pénteken, hogy ismét felmerült egy kérdés bennem, ami talán nem lett volna kérdés, ha helyén lenne az önbizalmam, mégis ha már felmerült bennem, akkor azt bizony már ki kell bökni, különben rágni fogom magam rajta az idők végezetéig, ezt már megtanultam. Aztán meg persze tipródtam, hogy jajúristen, most mi lesz, leharapja-e a fejem... és nem harapta le. Ha meg is lepte a kérdés, átérezte, hogy nekem igenis fontos, hogy neki jó-e. Tiszteletben tartotta, hogy bennem felmerült lehetőségként, hogy a jelenlétem az ő komfortérzetével esetleg nem összeegyeztethető, és ennek megfelelő türelemmel válaszolt nekem: nyugtatott meg engem. Nem kaptam meg szemrehányásban, hogy "ne nyúzz már!", "micsoda kérdés ez?!", "hagyj a hülyeségeiddel!", "ne szívd a vérem!", amivel újfent a bizalmat erősítette bennem. Nem vagyok alsóbbrendű, elismeri és tiszteletben tartja az érzéseim, az aggodalmaim (számomra) valós problémaként. A válasz után pedig nem álltam neki agonizálni azon, hogy "biztos csak rám hagyta", "megnyugtatott, hogy lerázzon", meg a többi hülyeség, amivel az ember ki tudja készíteni magát második körösen is, hanem magától értetődően fogadtam el valónak azt, amit mondott nekem és kértem meg őt, hogy jelezze felém egyenesen, ha ez bármikor változna. És tudom, hogy jelezné is, ha úgy lenne, szóval ha nem jelzi, akkor "oké" van. Ez így tiszta, erre írtam, hogy tanít engem újra bízni (magamban is).

Na és tudod az van, hogy mindez borzasztóan hiányzik nekem, ha idejársz egy ideje, akkor ennek a miértjét érted. Talán ebből tud lenni idővel érzelmi biztonság, hogy az ember megtanulja, hogy a létezéséért nem kell bocsánatot kérnie, hogy a kérdésére egyenes választ kap, ha pedig a másik nem akar válaszolni, megfogalmazhatja akár azt is korrektül, hogy "ne haragudj, de erről nem szeretnék beszélni", mert az is egy lehetséges válasz lehet, legalábbis mindenképpen jobb a hallgatásnál és a mellébeszélésnél. A nyíltság, az őszinteség csodálatos dolog, perverz módon rá lehet szokni, és utána már egyszerűen nem akarja az ember kevesebbel beérni.

Aztán itt van ez a szex dolog. Múltkor gondoltam bele éppen,  hogy 7 és fél éve minden reggel egyedül ébredek, ráadásul két éve is elmúlt már (ójaj, leírni is szörnyű), hogy férfit magamhoz közel tudtam engedni, el kell mondjam ezen a ponton, hogy kezd nagyon-nagyon rossz lenni, hát hogy ne lennék letörve attól, hogy őt vágyom, de a beteljesítés reménytelennek tűnik.

Szomorú vagyok nagyon. Nem tudom, nem tudom, mikor és kivel leszek képes megint erre a csodára, le vagyok törve, mert úgy érzem, nagyon kicsi esély van erre, annyi minden kellene hozzá. Van valaki, akiért rajongásig odavagyok, akitől felforr a vérem, imádom a feje tetejétől a lábujjáig, van elég közös érdeklődés ahhoz, hogy ne unatkozzunk egymással, ráadásul emberileg is olyan természet, hogy tudunk együtt működni. Talán ezért lehet, hogy örülnék a vele való barátságnak és a szeretőségnek is már, de nem azért, mert "mindegy, mi van", hanem azért, mert a fentiek miatt olyan fontos számomra, hogy bárhogyan jobb lenne, mint sehogyan sem.

Hát ezek vannak. Vagyis nincsenek...:(