Messziről indítok megint, de lesz vége, ígérem, magamra nézve (is) tanulságos.

Bandita tanító nénije "szép kép"-függő. Most, hogy itthon voltunk egy hétig, szembesültem ezzel, mégpedig a Facebook által. Tudod nagyon sokáig úgy volt, hogy én a kedvenc blogom FB-oldalát leszámítva le voltam iratkozva mindenhonnan, hogy megkíméljem magam attól a sok hülyeségtől, ami elárasztja az embert a hírekben, és ami között így elveszik a lényeg. Aztán volt egy pont, amikor be kellett látnom, hogy ez nem tartható, mert fejben tartani elég nehéz, hogy időről-időre felmenjek egyenként a "fontosak" lapjaira áttekinteni, mi történt velük. (Ebből időnként adódtak kínos helyzetek, amikor emberek "finoman eszembe juttatták", hogy töltöttek fel valamit, és lett belőle olykor még sértődés is, hogy nem láttam.*) Ezért aztán megkötöttem azt a kompromisszumot, hogy a szűk családtagokra és a legközelebbi barátokra feliratkozok, valamint szeptemberben bővítettem a kört Bandita tanítóinak megosztásaival praktikus okokból, mert időnként közzétesznek egy-egy "közérdekű" infót a gyerekekre vonatkozóan, és hát legyek képben, na.

Na és akkor jött az őszi szünet, itthon voltunk, és Bandita tanító nénije is otthon volt, és basszus öntötte magából a "szép-képeket". Nem, nem úgy csinálja, hogy megoszt más oldalakról, hogy legalább akkor lenne sanszom kimaradni az áradatból, ó nem... Biztos, ami biztos, ő tölti fel őket (már valami 1300-nál tart), így a facebook a saját képeiként tolja az arcomba alattomosan, hogy én meg aztán kapjak agyfaszt tőlük. Jó. Esténként és hétvégenként is jött pár, de amit most csinált,  amikor otthon volt és ráért, hát az valami brutális. Minden nap, naponta többet. Virágcsokrok, szépen terített asztalok, kávék, teák, sütemények, gyertyafényes szobabelsők, angyali üdvözletek, mittudomén. Egytől egyig a megkreált tökéletesség. Sokszor ír is a képhez ráadásnak, mert neki küldetése van. Jó reggelt, jó napot, szép estét, kellemes délutánt, néha feliratos kép jön valami elcsépelt féligazsággal, és keep calm lóf*ok, amikkel önmagukban is ki lehet kergetni a világból. Mmmmmert.... NEM NYUGSZOM MEG! SŐT! ETTŐL CSAK EGYRE IDEGESEBB LESZEK, ANNYIRA IDEGES, HOGY HA MÉG EGY ILYET KAPOK TŐLED, LETILTALAK A PICSÁBA, NEM ÉRDEKEL, KI VAGY, MERT...!

...mert nekem ezekről a képekről olyan szavak jutnak eszembe, mint HAMIS, ÜRES, ILLÚZIÓ, MESTERKÉLTSÉG, NEM IGAZI, SZEMFÉNYVESZTÉS. Ezeket a képeket valakik direkt erre a célra gyártják, futószalagon. (Képzeld el, hogy a neten még keep calm-gyártó oldal is van, nagyon durva. Nem, nem linkelem, ne menj oda, innen ne.) Nem a valóságot ábrázolják, hanem egy agyoncsinált, idillikus világot, amiben sokszor még a virág is művirág, és talán még a kávé sem igazi a csészében. De még ha az lenne is, a kép róla nem valódi, hanem egy kozmetikázott illúzió, egy beállított valami. Nekem pedig nem attól lesz szép a délutánom, hogy elmélázok a csésze képén, hanem attól mondjuk, hogy megiszom a teám és a számban érzem az ízét. Nem attól fogok megnyugodni, hogy ránézek egy keep calm izére, hanem egy öleléstől és nem attól lesz szép a reggelem, hogy ránézek egy virágcsokor képére, attól sokkal inkább, ha szeretkezhetnék a szerelmemmel, ha hozzámbújik a fiam, hogy beleszagolok a levegőbe, vagy a csokor virágba, ami a vázában pihen a kisasztalon. Ezek helyett a szép képek csak drogok, amik "kihasználva a Szép Naplemente, a Világos Beszéd és a Vigasz iránti sóvárgásunkat, lecsillapítanak abból a felindultságból, amellyel változtatni volnánk képesek, és sokszor érzelmileg is nyomást gyakorolnak, hogy menj csak vissza a szarba, hát miért nem öleled meg édesanyádat. Ahogy a képet nézzük, elhisszük, hogy a rég halott házasságunk is szerelem, amiért mindent érdemes megtenni, mert ő a Társ, és ha két szív egybeforr stb."

Ha te most azt gondolnád, hogy Bandita tanító nénije szeret embertársainak örömet okozni, mégha ezt ügyetlenül csinálja is...  Először én is azt hittem, hogy erről van szó. Aztán viszont eszembe is jutott gyorsan, hogy bánik a gyerekekkel, és jó gyorsan ki is vertem a fejemből ezt a gondolatot. Szerintem ő az az ember, aki mindezt az egoja táplálására használja, akit Feri atya úgy emleget az előadásaiban, mint az a nélkülözhetetlen segítő, akiben ténylegesen (talán még maga előtt is titkoltan) nem munkál valódi adni akarás, hanem egyetlen célja saját maga dicsőítése. Önmagát az esendőségében és tökéletlenségével elfogadni nem képes, az ő igazi valóját megmutatni, abból adni így nem is mer, így inkább fest egy hamisan tökéletes képet és elbúlik mögé. Ez így biztonságos, mert a késztermékkel tele van az internet, csak le kell szedni, teleszórni vele a facebookot és besöpörni az "elismerést".

DE. Még ha ez így is van tényleg, még nem ok arra, hogy engem ennyire kiakasszon vele. Mindez elég lenne a közönyhöz is, sőt ébreszthetne rögtön együttérzést bennem, de én nem közönyt és nem együttérzést éreztem a képei láttán elsőre, hanem felindultságot, dühöt:( 

Na és akkor csináljam  végig a haragos könyvem szerinti műveletet. Mérges vagyok, figyelmem az akadályon: a tanító néni és a "szép képei". Most vizsgáljam meg, mit érzek: frusztrációt érzek, csalódottságot. Miért érzek csalódottságot? Azért, mert az emberek bedőlnek ezeknek a hülyeségeknek, ránéznek a "szép képekre" és elolvadnak tőlük, mintha valódi értékek lennének, miközben mindez hamis, nem valódi, illúzió:( Távolodtam az akadálytól, a figyelmem már kezd a bensőm felé fordulni, de még nem az igazi. Milyen beteljesületlen vágy áll a csalódottságom hátterében? Élni egy olyan világban, amiben az emberek sokkal inkább szentelik a figyelmüket egymásnak, ha meg akarnák ismerni a másik valódi énjét, ha az igazit akarnák látni és megítélni a felszín helyett. Ha megszagolnák a virágot, ha megízlelnék a kávé ízét, ha egy ponton túl leszarnák, hogy egyébként milyen csészében van, ha egymást ölelnék inkább keep calmok nézegetése helyett. Oké, szinte már célba értünk, de még mindig nem az igazi, lehet itt még valami, ássunk tovább...

Azt szeretném, ha érdekelne, milyen vagyok igaziból és nem a felszín alapján ítélnél meg engem...:( 

Uppsz... Kicsit messzire kerültünk a kávéscsészéktől, és már ébred bennem az együttérzés is...