A 2012. szeptember 06. napján írt bejegyzés publikus része: 

A tegnapi nap után hiába voltam fáradt fizikailag, lelkileg nagyon zaklatott, ezért történhetett meg, hogy éjjel 1 körül egy rossz álomból riadva jó sokáig nem tudtam visszaaludni. Bár a rögtönzött kirándulásom nagyon jól esett, a terápia szokás szerint megint nagyon felkavart.

Megosztottam a Doktornővel azt, amire előző este jutottam, és amit akkor leírni már nem volt erőm. Arra kerestem - és szerinte meg is találtam - a választ: "miért", meg úgy egyáltalán. Ehhez vissza kell(ett) mennem kicsit az időben, és számba vennem néhány jelentéktelennek bizonyult találkozást; ezek mind az elmúlt 5 évre tehetők, mert hát azért józanabb pillanataimban, mikor reális(abb)an láttam a helyzetem, tettem néhány kísérletet arra, hátha belészeretnék valakibe és belémszeretne valaki, akinek lehetnék első a listán, vagy legalább rajta lennék a listáján:(

Ezért aztán a lekiismeretem megnyugtatására néha beregeltem az egyik társkeresőre, ahol ugyan szereztem egy nagyon jó barátot István személyében (aki azt mondta, hogy ha 2012. december 31-ig nem megyek férjhez máshoz, akkor többé őt nem utasíthatom vissza), csak valahogy a "társkereső"-funkció számomra nem működött.

Mert ott volt pl. az, aki már az első levélben az msn-címem akarta ("Szia. Megadod az msn-ed? Köszi, puszi, Zoli!") és mikor nem adtam, megsértődött. Nem értette meg, hogy az nekem olyan, mint a telefonszám, ha azt tudja, akkor kb. mindent tud rólam, ezért az nem jár akárkinek.

Aztán a másik úgy köszönt el már a harmadik levelében, hogy "Imádlak, csók a pizsid alá!" - Hát értél te már ilyet? Na és nekem ezen a ponton eszembe jutott, hogy először is, hogy imádna már, ha nem is ismer? Ha ismerne, tutira nem imádna. Nem is alszom pizsiben, de ha pizsiben aludnék, akkor sem csókolgathatna alatta akárki. Többet nem is hallott rólam, mert micsoda hülyeség már. 

Volt egy randevúm azért, ami tartott is vagy 15 percig. Ideges voltam, kényelmetlen volt a szituáció, mert minden ilyen és ehhez hasonló helyzet kényelmetlen, igazából utálom az egészet, de amikor nagyon erőt vett rajtam az utálkozás, anyukám szavai jutottak eszembe, az "adj neki esélyt kislányom..." kezdetű, és olyankor beadtam a derekam, és azt mondom, na jó, legyen. Nagyon kedves, figyelmes, tanult és intelligens, korban hozzám illő volt még éppen, jó a humora is, és sok mindenről gondolkodtunk nagyon hasonlóan, legalábbis amennyire ez át tudott jönni pár levélben. Beszélgetni kezdtünk, én forró csokit kértem, ő kávét ivott. Elkövette azt a "hibát", hogy elkezdett dicsérni... Milyen csinos vagyok, milyen szép hosszú lábaim vannak (?), ugye minden nap szoknyában járok, ha nem, szokjak rá, mert nagyon jól áll (?), miért is nincs rólam egész alakos fotó; ami kint volt, az is aranyos (?), de élőben, ha lehet még szebb vagyok (?)... Van-e képem a gyerekről, ha igen, ugye megmutatom... Jaj de édes, pont, mint az anyja... Végre egy intelligens lány, aki ráadásul csinos is hozzá (?)... Pfff... És akkor nekem eszembe jutott, mi lesz, ha majd... Mi lesz, ha majd megismer, és rájön, hogy nem is vagyok olyan csinos, mint amilyennek elsőre tűnök... Mi lesz, ha majd megismer, és rájön arra, hogy nem is vagyok olyan intelligens, mint amilyenek most gondol... Mi lesz, ha majd megismer, és rájön, hogy untatom... Mi lesz, ha majd megismer, és rájön, hogy nem lehetek annyira intelligens és csinos, hogy ezért mellettem akarjon ébredni reggel, és mi lesz, ha majd megismer, és rájön arra, hogy bocs, mégse... És mi lesz, ha én addigra már megszeretem, és aztán majd amikor hazavág, fájni fog, hogy volt valaki, akit nagyon tudtam volna... Aztán mégse...? Miután ezt így szépen két másodperc alatt végigfuttattam az agyamon, letettem a csészét, udvariasan elköszöntem és eljöttem. Vagyis inkább elszaladtam.

Aztán ott volt az a fickó, akit Bandita bébicsősze akart velem összeboronálni. Mondtam neki, hogy nem szeretnék randevút, ha viszont van kedve beszélgetni, majd összefutunk valamikor a játszótéren, ahová úgyis ők is járnak a lányával. Egyszer lejöttek, elég jól el is beszélgettünk, elkérte a számom, amiből az lett, hogy másnap felhívott, hogy találjam ki, milyen motort szeretnék, és megveszi nekem (?!). Nyilvánvalóan értésére adtam, hogy ez nem az, aminek ezen a ponton itt lenne az ideje (megfordult bennem, hogy esetleg elmentek neki otthonról), helyette abban maradtunk, hogy másnap esetleg megint összefuthatunk a játszótéren este 6 körül. Ehhez képest már délután 4-kor hívott, hogy hol vagyunk már (mondom: még dolgozom, hat előtt ne számítson ránk), aztán hívott fél ötkor (mondom, hogy még most szedtem fel a gyereket, hat előtt tényleg ne számítson ránk), aztán hívott ötkor (mondom, hogy még boltban vagyok, hat előtt tényleg ne számítson ránk), aztán fél hatkor hívott (nem hallottam, mert vezettem), majd ezek után egy sms jött, hogy "ha tudok az elfoglalt életemben helyet találni neki, majd keressem". Ugye sejted, kedves olvasó, hogy nem kerestem többet? Egy hét múlva hívott, amikor is jól kiosztottam, hogy nem vagyok szögről leakasztható, és én megértem, hogy ő ahhoz szokott (mert mondta, hogy ahhoz szokott), hogy az ex- felesége otthon várta és takarítónő, meg bébiszitter, minden volt a tehermentesítésére, mert ő a körmét reszelte, de bakker én nem így élem az életem:( Aztán megkértem, hogy ne keressen többet, mert én ezt a tempót tartani nem tudom.

Aztán volt egy másik pasi tavaly tavasszal, akit a mostani lakásunk nagyon kedves eladója akart bemutatni nekem (mert az adásvétel óta maradt velük a jó viszony, fogadott lányuk lettem, azt mondták), aminek az örömére meghívtak minket vacsorára magukhoz, és ezt a Józsit is. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, már-már optimistán jöttem el... Aztán másnap csörög a telefon, hogy itthon vagyok-e, mert ő bizony utánunk hozta Bandita kisautóját, amit a vendéglátóknál felejtettünk. Felhozná. Mindezt úgy, hogy én hulla fáradt - lévén péntek este volt, és aznap Tatabányán tárgyaltam - és épp előtte 5 perccel másztam ki a kádból hajmosás után, most a gyerek a kádban, rajtam fürdőköpeny, a fejemen türcsi, a kezemben fakanál... Mondom neki udvariasan, hogy mi a pálya, hogy kedves tőle, de most nem alkalmas, erre felcsattan, hogy "nem igaz már, hogy olyan nehéz felöltözni és lejönni, ha már idáig eljöttem." Hát bizony lementem, és olyat kapott, hogy nem rakta zsebre, azért külön is, hogy a címem nem is tőlem tudta meg; megköszöntem a kisautót, és jól rábasztam a ház ajtaját úgy, hogy ő kívül... 

Hát ilyenek voltak:(

Ezzel szemben: 

Bandita apukájával több hétig nézegettük egymást távolról: ő a műszaki páholyban dolgozott, én az ülést hallgattam spec. koll keretében minden héten egy nap, amíg aztán egy nap meghívott egy kávéra szünetben. Aztán még párszor találkoztunk, sétáltunk a várban, jókat beszélgettünk, sokat rötyögtünk. Második hét végén péntekre meghívtam vacsizni, amibe úgy belefeledkeztünk, hogy lekésett minden vonatot, így megengedtem, hogy aludjon a kisszobában. Másnap maradt Pesten, elment suliba, majd együtt töltöttük a napot, este már aludhatott az ágyamban, majd vasárnap éjjel már nem csak aludtunk egy ágyban:) Onnantól tulajdonképpen együtt is laktunk 6 évig. 

Páncélos Lovaggal a Bandita apukájától való elválás után másfél évvel ismerkedtem meg a társkeresőn, ahol nekem ki volt írva, hogy társat egy életre; neki nem volt kiírva sem a családi állapota, sem az, hogy kit és miért... Bő egy hónapig leveleztünk az első tali előtt, ez alatt az idő alatt több száz levelet váltottunk (levélben beszélgettünk tulajdonképpen naphosszakat), aminek a folyamán nagyon közel kerültünk egymáshoz. Az első találkozás előtti napon, a telefonszáma alapján a vezetéknevét megtudva, az iwiwről tudtam meg, mi a helyzet, amikor is már bőven "késő" volt. Mert másnap már nem egy idegen ember, nem egy idegen test állt előttem, hanem egy olyan valaki, akinek a lelke már nagyon közel állt hozzám, a vonások az én számomra már olyan kedves valaki vonásai voltak. Csókolóztunk is: ivott utánam a kólámból:) Így történhetett, hogy már a családi állapotának az elhallgatását, és az általa ezzel kapcsolatban előadottakat is együttérzéssel tudtam fogadni, és mikor arra kért, hogy mindennek ellenére maradjak meg neki, hát maradtam... Szeretetből. Mert már nem tudtam elhagyni. Ismét kellő mennyiségű levél után, újabb egy hónap múlva már "birtokban volt" és maradhatott volna akár élete végéig, ha rajtam múlik. Ahogy ismertem meg egyre jobban, úgy szerettem meg még jobban: "szerettem belé" egyre jobban, szerettem meg sokszor dühösnek, sokszor könyörtelennek, sokszor türelmetlennek, sokszor érzékenynek, sokszor lobbanékonynak, sokszor játékosnak, sokszor hallgatagnak, sokszor gondterheltnek, sokszor fáradtnak, sokszor vidámnak, sokszor gyengének, olykor betegnek, olykor...:(

Na és akkor helyben is vagyunk, érhető is már talán a "miért".  Mert az időtényező nagyon fontos.

A férfiak többsége nem várja ki, hogy megérjen egy érzés, megérjen egy gondolat, felébredjen a vágy; rámrontanak, amivel viszont engem megrémítenek. Nem várnak, nem türelmesek, nem adnak időt, ajtóstul törnek rám, de a betörés ugyebár nem tűrt és nem is támogatott magatartás:(

Most pedig azért került ide, mert kellett ehhez.