Tanulságképpen...

A 2012. szeptember 06. napján írt bejegyzés publikus része: 

És egyszer csak Richard Parker, a rettentő útitárs, aki  nem hagyott meghalni engem, örökre eltűnt az életemből. Pár óra múlva rám talált a saját fajtársaim egyike. Elszaladt a társaiért, és együtt elcipeltek. Úgy bőgtem, mint egy gyerek. Ezt okozhatta volna a megkönnyebbülés is, de nem azért sírtam, hanem azért, mert Richard Parker csak úgy elment. Egyszerűen faképnél hagyott, és ez nagyon fájt. Igen, apámnak igaza volt: Richard Parker nem tartott barátjának. El tudott menni úgy, hogy még csak hátra se nézett. Mégis hinnem kell, hogy mást is láttam a szemében, nem csak a saját tükörképemet. Biztosan tudom, éreztem... ha nincs is rá bizonyíték. Oly sok minden már csak emlék: a családom, az állatok, India, Anandi. Hogy ha meggondoljuk, az élet tulajdonképpen elválások sora. De mégis az fáj a legjobban, hogy nem szánhattam egy percet a búcsúzásra. Fáj, hogy nem mondhattam az apámnak, hogy köszönöm a tanítást, mert az ő leckéi nélkül már nem lennék életben. Tudom, Richard Parker tigris, de azt mondtam volna neki: vége van, túléltük együtt. Köszönöm, hogy megmentettél, szeretlek téged Richard Parker, nem foglak elfelejteni. Óvjon meg az Isten! 

Ott tartottam, hogy leültem és elgondolkodtam...

A döntéskérős levelem előtti utolsó találkozásunkkor elmondta nekem, hogy többé nem fog motorozni, lemond arról, hogy valaha is motorja legyen megint. Úgy volt, hogy a maszekmunkáiból befolyt pénz egy részéből motort vehet, aztán mégis bejelentette, hogy ebből nem lesz semmi, mert az egész a ház körüli munkákra fog menni. Ezen persze én kiakadtam, mert pontosan tudtam, mennyire fontos neki  a motorozás, és még előtte pár héttel is az új motorja festését tervezgette a motorosfórumon... A lenti egy blogbejegyzés volt, amit ott tettem közzé a találkozónk utáni nap. A számításom bejött, mert - bár a motorostársak nem tudták, hogy kiről szól - ismeretlenül is rengeteg lelkesítő kommentek írtak. A következő találkozásunkkor nyitottam meg neki a telefonomról, hogy lássa, mennyien drukkolnak annak, hogy ne adja fel a motorozást.

Kínkeserves várakozással teli négy hónap következett. Azt kértem tőle a legközelebbi beszélgetésünkkor, hogy a döntése előtt beszélgessünk róla, vonjon be engem a döntésbe, de azt mondta nekem, hogy szerinte ezt neki magában kell megrágni, nincs rajta mit megbeszélni előtte.

Majdnem két év távlatából ez a levél... Ha megkérdeznéd a miértem, leginkább azért kellett megírni ezt a levelet, mert már annyira beszűkült a mozgásterünk (pontosabban az ő mozgástere a házasságában), hogy egyszerűen nem tudtunk létezni benne. Egészen egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha együtt élnénk, én tudnám biztosítani számára azt a szabadságot, ami ahhoz szükséges, hogy úgy tudja fenntartani ezt a kapcsolatot, hogy a családját se veszítse el miatta...

Próbáld már meg összeszedni, mit is adott ő neked? Mi volt az ő "szeretetnyelve"?

Kis kitérő: a másik "szeretetnyelvének" ismerete azért fontos, mert enélkül nem fogod tudni éreztetni vele a szereteted. A legtöbb ember abban "hibázik", hogy a saját szeretetnyelvén szól a másikhoz, fejez ki irányába szeretetet, miközben mindenkihez az ő szeretetnyelvén kell szólni (szeretetet kifejezni) ahhoz, hogy szeretve érezze magát. Nem tudtam magam sem, hogy jelentősége van ennek egészen addig, míg a kommentbe linkelt cikket el nem olvastam és egy erre vonatkozó tesztet ki nem töltöttem, ekkor kaptam választ ugyanis arra, amit bár előtte a bőrömön éreztem, csak az okát megfejteni nem tudtam. Aztán a barátnőmmel végigcsináltuk; a levont tanulságok itt olvashatók.

A két találkozás közötti virtuális kötélhúzás mintegy előjátéka volt a személyesen megélt katarzisnak...

Hát... Kicsit kezdem magam úgy érezni, mintha a "Hogyan ne létezzünk szeretői kapcsolatban" című elrettentő cikksorozatot írnám.

Írtam kommentben, hogy érik már a bejegyzés, ami arról szólna, hogy a volt kedvesem gonosz volt-e, vagy mi más oka lehetett így köszönni el tőlem, de rájöttem, hogy elég kesze-kusza lenne minden előzmény nélkül írni róla.

Ezzel a keresőkifejezéssel érkeztek hozzám a minap.

Gyanítom, hogy nem egészen azt találta az illető, amit szeretett volna, nekem mégis annyira összeszorult a szívem a gondolattól, hogy valaki hajnali negyed négykor azon kattog magában, hogy boldogtalan, és erre próbál megoldást találni a neten. 

Aki adta, vissza is vette? 

Ki vagyok én, hogy ítélkezzek, amikor egy pasival sem voltam képes lefeküdni az elmúlt másfél évben, nemhogy kettővel, vagy többel...?:(

Threshold: Pilot in the Sky of Dreams

"Sosem bocsátunk meg azoknak, akiket megbántottunk."*

*Sosem bocsát meg nekem az, aki megbántott engem:(

A szeretetet valamiért sokan használják kötésként, amire hivatkozva kiválóan lehet zsarolni a másikat és szárnyát szegni. Olyan nagyon jó lenne pedig, ha az emberek ezt képesek lennének elengedni és megérteni, hogy a szeretet nem birtokviszony és nem lehet a másikkal tulajdonosként rendelkezni.