Hát... Kicsit kezdem magam úgy érezni, mintha a "Hogyan ne létezzünk szeretői kapcsolatban" című elrettentő cikksorozatot írnám.

Az év első felében olyankor tudtunk találkozni, ha valamiért ő későbbi vonattal jött meg Budapestről; ilyenkor érte mentem az állomásra, és hazavittem; nem sok időnk volt, de olyan jó volt. Hozzám már nem igen jött fel, mert már a felesége is tudta, hogy hol lakom és nem merte vállalni a kockázatot. (Szinte elejétől fogva tudott a létezésemről úgy, mint a "a jogász ismerős, aki segít ebben-abban". Azt mondta a kedvesem, hogy ez azért legyen így, mert hihetőbb a hazugság, ha van valami valóságalapja.) Még az előző év végén, a karácsonyi ünnepek alatt tönkre ment a laptopja, és mivel nekem volt egy asztali gépem úgyis, kézenfekvő volt, hogy használja az én új notebookomat addig, míg ő nem tud venni másikat. A fedősztori az asszony előtt az volt, hogy újratelepítésre van nála, és nem sürgős visszaadni, így történhetett, hogy jó két hónapig dolgozhatott az én gépemen. Viszont úgy tudott csak eljönni érte, hogy a család lent várta a kocsiban. Igazából nagyon nem esett jól ez a megoldás, mert úgy éltem meg, hogy ezzel kiadott engem, védtelenné tett engem vele szemben. Az sem esett jól, vagyis inkább rettentően rosszul esett, mikor kis idő múlva a kedvesem elmondta nekem, hogy a felesége a barátnőjével azon kattog, hogy a kisgyerekes anyuka biztos azért olyan segítőkész a férjével, mert le akarja nyúlni magának. Mindezt nekem azért kellett tudni, hogy óvatosabbak legyünk, én viszont köszöntem szépen, jobb lett volna nem tudni. Ez után pár héttel mégis azzal hívott fel engem, hogy a felesége levelet kapott volna a cégtől, ahol dolgozom, de visszaküldte a posta, még mielőtt átvehette volna, és nem tudnék-e utána nézni, mi lehet az. Igazából nem volt nagy ügy, csak egy telefon az iktatónak, aztán mikor megtudtam, hogy miről van szó, a főnökömnek került még egy telefonhívásába egy másik vezető felé, hogy aztán sűrű elnézéskérések közepette vonják vissza "a barátnőmnek" tévedésből küldött fizetési felszólítást. Tudod Kedves Olvasó, elég furcsa volt számomra ez az egész, mert ha én valakit gyakorlatilag lekurváznék egyik nap, attól másnap nem akarnék szivességet kérni.  

A nyáron, amikor a családja elutazott, megint tudtunk este találkozni hosszabb időre. Érte mentem, és kimentünk a városból ugyanoda, ahová az első találkozónkon vitt engem. Beszélgettünk, rötyögtünk, néztük a csillagokat és a várost, ami szinte a lábunk előtt hevert. Főztem vacsit is, de mivel melege volt, már nem jött fel megenni, ételesben vitte el. Mikor zárolták a bankszámlámat, rengeteg segítséget kaptam tőle azzal kapcsolatban, hogyan tudnék spórolni; ha ő nem tartotta volna bennem a lelket, talán nem is sikerült volna kimászni a gödörből.  

Erre az évre két igazán emlékezetes affér jutott. 

Egy nap a szokásos beszélgetésünk közben azt kérdezte tőlem, nem tudnék-e a felesége barátnőjének segíteni annak kiderítésében, mennyit keres a "szemét" volt férje, akivel éppen válnak. Én elmondtam neki, hogy egyfelől igazán nem szeretnék belefolyni idegen emberek válási hercehurcájába, ráadásul nem is kellek én ehhez, hiszen a bíróság ezt az adatot hivatalosan be tudja szerezni; amit pedig a faszi nem vallott be (ha tényleg volt olyan), azt úgysem tudnám én sem megtudni. Elmondtam azt is őszintén, hogy bár nagyon szeretem őt, az állásom senkiért nem kockáztatom. Megkérdeztem tőle, hogy egyébként kinek a fejéből pattant ki ez a nagyszerű ötlet, mire közölte velem, hogy a felesége volt az értelmi szerző. "Király. Miért is nem lepődök meg?!" - csúszott ki sajnos a számon is hirtelen, amit gondoltam, és hát mondanom sem kell, hogy olyat kaptam érte, hogy nem raktam zsebre:( Próbáltam megértetni vele, hogy ez bűncselekmény, amit én nem követhetek el senki kedvéért, és biztosítottam afelől, hogy ha a barátnőnek családjogi tanácsra van szüksége, nagyon szívesen állok rendelkezésre, de ennyi. Rá pár hétre fel is hívott engem a barátnő azzal, hogy eljönne hozzám jogi tanácsért, ha nem bánom. Én kitértem ez elől, és inkább felajánlottam, hogy én elmegyek hozzá, ami alkalommal aztán a bugyim színéről is kifaggatott volna, ha hagyom. Ki vagyok, honnan ismerem XY-t, van-e pasim, mióta nincs, miért nincs, ismerkedek-e, fent vagyok-e iwiwen, miért nem, majd küld meghívót, de képet tegyek ám fel magamról feltétlen! Megkért engem azért, hogy segítsek neki megírni egy kérelmet egy önkormányzati segélyhez; elváltunk azzal, hogy amint megírtam, jelentkezem, persze mire hazaértem, már az iwiw-meghívó is a postafiókomban volt. Pár nap múlva megcsörgettem, hogy elkészült a beadványa, amire közölte, hogy köszöni szépen, de megtudta, amit akart, így már tárgytalan. Jól megvezettek:( Mikor a kedvesem kérdésére elpanaszoltam a történteket (persze nem vádoltam én meg a két nőt semmivel, csak tényszerűen kifejeztem, milyen rosszul esett, hogy hülyét csinált belőlem a barátnő), persze én jöttem ki belőle szarul, mert mit feltételezek?! 

A másik veszekedést sorsszerű módon megint az őszre időzítettük, nehogy egyszer legyen egy boldog szülinapom:) Én akkor még sosem voltam igazi rockkoncerten, és mikor ez szóba került, felajánlotta nekem, hogy kimehetek vele a városunkban szokásosan tartott fesztiválra, a felesége úgysem tart vele, csak néhány barátjával fog találkozni, sok jó barát pedig kis helyen is elfér. Eléggé aggódtam, valahogy túl szép volt, hogy igaz legyen, de megnyugtatott, hogy igaz és ne aggódjak rajta, nyilván viselkedünk majd nyilvánosan, mint máskor, és minden rendben lesz. Megvettem a napijegyet, belőttük egy bandát, mint célpontot. Igazából közösen szúrtuk el, mert az egész napot átbeszélgettük levélben, de persze mindenről szó volt, csak éppen az este részleteiről nem. Abban maradtunk, hogy majd hív, ha indulhatok, aztán már terelődött is a szó más felé. (Agitált engem, hogy ha legközelebb nálam alszik a barátnőm, legyek bevállalós, és csináljunk neki együtt fényképeket, vagy kapcsoljam be a webkamerát legalább, hogy virtuálisan velünk lehessen. Nyilván nem lehet ilyet megígérni, hiszen nem csak rajtam múló dolog volt, némi szorongás mégis volt bennem, mert ezeket a kéréseket rettentő határozottan és ellentmondást nem tűrően úgy fogalmazta meg, hogy nem volt szabad nemet mondani.) Akkoriban még a város határában tartották a koncerteket, én viszont féltettem az autót, ezért úgy döntöttem, hogy fesztiváljárattal megyek ki, és azzal is fogok hazajönni, ha ő nem tud hazahozni koncert után. A nagy kapkodásban persze azzal nem számoltunk, hogy a buszok csak félóránként járnak, mire pedig kapcsoltam, már nem volt elérhető levélben, telefonon pedig nem mertem hívni, így aztán szépen kiszámoltam, hogy melyikkel kell elindulnom ahhoz, hogy kiérjek a koncertre, és mivel addig nem hívott, szépen elindultam itthonról. Éppen beléptettek a kapun, amikor hívott engem. Boldogan újságoltam, hogy én közben már kiértem, mert el kellett jönnöm az utolsó busszal, mire közölte velem, hogy hát ő meg éppen azért hívott, hogy szóljon: bőrig ázott, így mikor elvált a barátaitól a parkolóban, hazaindult ő is. Felvetettem, hogy hát öltözzön át száraz ruhába, és jöjjön vissza utána, vagy legalább kanyarodjon vissza értem, hogy hazavigyen engem, de azt mondta, hogy nem lehet, mert már lejelentkezett otthon, és gyanús lenne a variálás. Ezen a ponton persze eltört a mécses nálam, mert hiszen eléggé beleéltem magam, hogy együtt fogunk koncertezni, az előzmények után viszont elment a kedvem az egésztől, viszont a jegyem megvolt, amire akkor hiába dobtam ki azt a 4ezer forintot...  Megkaptam utasításba, hogy hívjak taxit, vagy várjam meg a vissza buszt és a lelkemre kötötte azért, hogy amint hazaértem, írjak egy sms-t, hogy otthon vagyok, majd elköszöntünk. A kárba veszett jegy ára után persze a taxira már nem költhettem, a busz az orrom előtt ment el, a következőre egy órát kellett volna várni, így aztán szépen nekiindultam az éjszakának dühből, gyalog, a szakadó esőben. Igazából nem is tudtam egy idő után, hogy a könnyek, vagy az eső mossa az arcom. Csak mentem és mentem, róttam a kilomételeket a sötétben, persze az erdő alatt majd beszartam, de nem számított már, annyira el voltam kenődve. Fél kettőre értem haza, mire már a lábam sem éreztem, csak bedőltem az ágyba, mint egy darab fa, sms-t írni már nem mertem, helyette másnap reggel egy levélben írtam meg, hogy hazaértem, de tudnia kell, hogy rettentően rosszul estek a történtek. Elismertem, hogy hibáztam, hiszen az elindulással nem vártam meg a hívását, de akkor lekéstem volna a koncertet, viszont talán megvárhatta volna a lejelentkezéssel azt, hogy elrendezzen engem. Az eredmény egy "Mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmond nekem, hogy mit csináljak?!" - ordítós telefonhívás volt. Azért külön lebaszt kaptam, hogy éjjel sms-t nem írtam, és ezért aggódnia kellett értem. Két nagy adag kiabálás között azért megkérdezte, hogy jutottam haza, amikor pedig elmondtam, hogy gyalog, akkor még egy kis adag lebaszt kaptam azért is, hogy az erdő alatt gyalog, egyedül az éjszakában. Akkor kicsit nekem is elmentek otthonról, elhatalmasodott rajtam a dac, vagy nem tudom, de kitört belőlem is a keserűség és a "mit csinálsz úgy, mintha aggódnál értem, mikor ott hagytál az éjszaka közepén a szakadó esőben a város határában"- tárgykörben toporzékoltam egy sort. Miért nem maradtál nélkülem?! Mert veled akartam! Miért akartál velem?! Mert csak és kész! Mondd ki, miért velem akartál?! Mert nekem veled jó! Ennyi?! Nem! Hát Akkor?! Szerettem volna szeretkezni veled utána! Kívántál? Igen! Ígérd meg, hogy többé nem keresel és ha kereslek, nem veszed fel! Nem ígérek meg ilyet, ne vedd fel és ne hívjál te akkor! De azt akarom, hogy ígérd meg! Nem! De! Ígérd meg te, ha annyira akarod! Nem! De! De nem!  Héjja nász az avaron. 

A gyerekeink egyszerre kezdték az iskolát. Megosztottuk az élményeket, megbeszéltük a gyereknevelés közben előjött problémákat, iskolai dolgokat. A tanévnyitó napján Banditát még elvittem Budapestre egy utolsó kirándulásra, így ő is velünk jöhetett fel dolgozni. Ősz végén visszavettek a suliba engem is (akkor csaptak ki, mikor kórházba kerültem, mert így lemaradtam egy utolsó őszi vizsgalehetőségről és mire észhez tértem a történtekből, már nem fogadtak el igazolást). Innentől fogva újra gyakrabban láthattuk egymást, mert ha suliba mentem, az én autómmal jöttünk-mentünk. Ha délelőttre mentem, reggel indultunk együtt, ha délutáni órára jutottam el, akkor munka után vártam meg. Ha úgy alakult, hogy volt valami dolga még a városban, együtt rendeztük el, aztán hazaérve a vasútállomáson váltunk el. Az autót mindig ott hagytam a munkahelyénél, így ha nem értem vissza, mire végzett a melóval, ő vett fel valahol. Olykor belefért az időbe egy kis csavargás is, amikor pár órát tudtunk még együtt lenni. Karácsony előtt egyik iskolai napon orvoshoz is kellett mennem, 4D ultrahangra, ahol egy jóindulatú daganatszerűséget diagnosztizáltak a méhszájamon. Rettentő módon meg voltam ijedve, de persze lapítottam, nem akartam elmondani, helyette a találkozásnak szerettem volna örülni. Elém jött az autómmal, aztán elmentünk még vásárolni, mert a legideálisabb nadrágot megtalálni mindig nagy kihívás volt, viszont a kihívásokat szerettük:) Amikor ezeket a bejegyzéseket olvasva a miértemen tipródsz, hát ezért. Ezek a találkozások tartották bennem a lelket igazából, mert bármit csináltunk együtt, működött. Míg ő próbált, elmerülve a gondolataimban ennek a betegségnek a kapcsán azon tipródtam, hogy el kéne tűnni örökre, megszűnni számára létezni, nem akarok teher lenni. Búcsúzáskor úgy köszöntem el, hogy bármi is volt, bármi lesz, ha ebben az életben már soha nem látjuk egymást, akkor is tudja, hogy szeretem tiszta szívből.  

Ne hülyéskedj már,  miért ne találkoznánk?!