A kérdés "kiprovokálója" ez a Hűtlenség-blogba beírt hozzászólás volt; arra reagálva tettem fel ezt a számomra húsbavágó kérdést és lett belőle ez a beszélgetés: 

Egy poligam barmikor lelephet. Egy monogam is, de nala legalabb van igeret, es onmegtartoztatas a masik erdekeben, ami figyelembe veszi a masik erzeseit.

Ne haragudj, igazán nem kötözködni szerenték, de elmagyaráznád nekem, hogy miért jó nekem az, ha a pasim a kedvemért kényszerűen "önmegtartóztat"?

Ha kenyszeruen onmegtartoztat, az nem jo. Neked jo az, ha masokkal is van Veled egyidoben? Te igy vagy boldog?

Egyidőben nem lesz szerintem sosem;) Komolyra fordítva akkor leszek boldog, ha önmagam tudok lenni és azt látom, hogy ő is önmaga tud lenni velem. Ha ehhez neki időnként mással is kell dugni, inkább csinálja, mint hogy kényszerűen önmegtartóztasson. Nyilván az az ideális, ha valaki született monogám, mint én mondjuk, de nem mindenki az és aki nem az, arra ezt ráerőltetni nem szabad, mert boldogtalan lesz. Én nem akarom, hogy a pasim velem boldogtalan legyen.

Aztán mivel nem értette, mi is bajom a kijelentésével, meg is magyaráztam:

Szerintem azzal viszed félre a dolgot éppen, amit írtál, hogy aki szerelmes, az ettől majd mongám lesz. Mert bizony lehet olyan, hogy valaki poligám beállítottságú és az is marad annak ellenére, hogy közben találkozik olyannal, akivel az életét le tudja/szeretné élni. A kérdés az, hogy ez előtt a valaki előtt tudja-e olyan szinten vállalni önmagát, hogy ne színleljen monogámiát a megtartása érdekében. Mert szerintem sok baj abból van, amikor emberek valakinek annyira meg akarnak felelni, annyira ragaszkodnak egy bizonyos személyhez, hogy közben feladják a saját személyiségüket annyira, ami már túlmutat az egészséges kölcsönös alkalmazkodáson. Ami a ráfaragást illeti, szerintem egy ilyen megfelelni akarós kapcsolatban leginkább az farag rá, aki a másik megtartása érdekében monogámiát színlel, vagy aki elfogadónak mutatja magát a poligám kicsapongásait illetően annak ellenére, hogy ténylegesen fájdalmat okoz számára. Azt én már kevésbbé tudom sajnálni, aki monogámiát vár el egy olyan valakitől, akiről tudja, hogy eredendően nem az. Mert ezzel magának provokálja ki, hogy hazudni fognak neki, hisz a poligám úgysem fogja bírni sokáig úgy, hogy közben ne nyomorodjon bele a lelke.

Ezt az egészet leginkább az oldaná meg, ha az emberek tudatosabbak lennének a párválasztásban, ha nem rózsaszín ködös mámorban házasodnának, hanem a másik személyiségének tényleges ismeretében és nem erőltetnének a szerelemtől megrészegülve olyan kapcsolatot, ami hosszútávon nem lesz működőképes, annyira nincs közös nevező. 

...és tartom. 

Most pedig azért lett belőle bejegyzés, hogy nekem meglegyen a jövőre, nehogy elfelejtsem...