Pi élete
És egyszer csak Richard Parker, a rettentő útitárs, aki nem hagyott meghalni engem, örökre eltűnt az életemből. Pár óra múlva rám talált a saját fajtársaim egyike. Elszaladt a társaiért, és együtt elcipeltek. Úgy bőgtem, mint egy gyerek. Ezt okozhatta volna a megkönnyebbülés is, de nem azért sírtam, hanem azért, mert Richard Parker csak úgy elment. Egyszerűen faképnél hagyott, és ez nagyon fájt. Igen, apámnak igaza volt: Richard Parker nem tartott barátjának. El tudott menni úgy, hogy még csak hátra se nézett. Mégis hinnem kell, hogy mást is láttam a szemében, nem csak a saját tükörképemet. Biztosan tudom, éreztem... ha nincs is rá bizonyíték. Oly sok minden már csak emlék: a családom, az állatok, India, Anandi. Hogy ha meggondoljuk, az élet tulajdonképpen elválások sora. De mégis az fáj a legjobban, hogy nem szánhattam egy percet a búcsúzásra. Fáj, hogy nem mondhattam az apámnak, hogy köszönöm a tanítást, mert az ő leckéi nélkül már nem lennék életben. Tudom, Richard Parker tigris, de azt mondtam volna neki: vége van, túléltük együtt. Köszönöm, hogy megmentettél, szeretlek téged Richard Parker, nem foglak elfelejteni. Óvjon meg az Isten!
update (2013. május 13. 06:43): Nem tudatosult rögtön, miért kavart fel ez a film annyira. Mikor ott ücsörögtem a vízparton, még akkor sem esett le. Aztán mikor elmeséltük bandita apukájának, miről szól, akkor jött a "felismerés". Este, amint lehajtottam a párnára a fejem, és eszembe jutott megint ez a történet, már jöttek is a könnyek és csak potyogtak megállíthatatlanul a párnámra. Engem is úgy hagyott el a "tigrisem", akit a barátomnak hittem, hogy még csak hátra sem nézett és nem búcsúzhattam el tőle. Amikor pedig marasztaltam volna, még jól meg is mart engem.
