Amiről ott írtam, azt a Kedvesem kapcsán is át kellett gondolnom. Mikor nagy ritkán el mertem mondani neki, hogy úgy érzem, nem vagyok fontos számára, hogy nem érzem úgy, hogy szeretne engem (és itt most nem a szerelemre gondoltam) akár csak barátosan, mindig felcsattant, hogy "de hiszen hogy mondhatsz ilyet, amikor mindig elérhető vagyok számodra, bármi örömöd vagy bajod van, bármikor írhatsz nekem, fel is hívhatsz, és ha bármi segítség kell, számíthatsz rám!" Én pedig olyankor - ugyan úgy, ahogy a barátnőm kapcsán korábban - mindig elszégyelltem magam, hogy igen ezekre gondolva be kell ismernem, hogy igazságtalan voltam. Csakhogy akkor adta magát a kérdés, hogy én miért éreztem mégis "nem szeretve" magam még a békeidőkben sem? Amikor viszont ezt a tesztet kitöltöttem (sajnos már csak a szakítás után) megértettem az okot vele kapcsolatban is. Ahogyan a barátnőm apró ajándékokkal és kedvességekkel hiába halmozott el engem, úgy a kedvesemre is hiába számíthattam mindenben, válthattunk majdnem 2000 levelet az évek során, ezeket értékeltem ugyan, de én mégsem ezekből éreztem azt, hogy szeret engem, mert nekem ténylegesen együttlétre és simogatásra (érintés) van szükségem ahhoz, hogy szeretve érezzem magam. A barátnőmmel azóta rendeztük is ezt a kérdést, amióta sokkal jobb a kapcsolatunk, a kedvesemmel viszont - a körülmények miatt is - ezt nyilván nem sikerült. Szóval az van, hogy lehettem bármennyire is fontos a számára, ezt legtöbbször nem olyan módon fejezte ki felém, amire nekem igazán szükségem volt. 

Szeretetnyelv ide vagy oda, bármit kaptam tőle, hálás voltam érte, és boldoggá tett vele nagyon. Mikor felhívott karácsonykor, vagy felköszöntött a szülinapomon. Egyszer kaptam egy komplett lemezt is, amiket tele írt nekem rockzenékkel, másszor vett nekem csokit. Aztán szépen lassan leszokott még ezekről az apróságokról is. A következő évek karácsonyain már elmaradtak a hívások, mint ahogy mindent elhagyott, ami egyszer boldoggá tett engem. Fájdalmas volt megélni, ahogy bármikor bármit is adott nekem, ha azt látta, hogy ezzel boldoggá tesz engem, azt onnantól megvonta. Így történhetett, hogy egyszer kaptam lemezt tőle tele jó zenékkel, egyszer köszöntött fel, egyszer hívott fel karácsonykor, egyszer... Mintha éppen az lett volna a bűnöm, hogy kimutatom az örömöm. Cudar érzés volt, folyton kerestem magamban a hibát, mit csinálok rosszul, hogy amit kapok egyszer, azt többször már nem, mintha valami rosszat csináltam volna, ami miatt már nem érdemlem meg. Persze sokszor érezhettem másból, hogy fontos vagyok számára, de néha egy-egy direkt gesztus olyan jól esett volna, amivel ezt ténylegesen is kimutatja felém. 

A szakításos megbeszéléseink során rákérdeztem erre is, hogy miért történt ez így, ekkor mondta el nekem, hogy azért történt ez így, mert nem akart magához kötni engem. Könyörtelenül vágta az arcomba, hogy azért nem mutatott ki felém ily módon érzéseket, hogy ha majd szakítani akar velem, "könnyebben meg tudjon szabadulni tőlem" (idézet szó szerint). Szóhoz alig jutottam a döbbenettől, fel tudtam volna pofozni, mikor arra gondoltam, hogyan szenvedtem végig a bűntudattól, hogy valamit én csinálok rosszul, aztán kiderül, hogy tudatosan vonta meg tőlem azokat a dolgokat, amik boldoggá tettek engem. Akkor azt hittem, arra gondol, hogy én váltam volna el nehezebben tőle (akkor ugye nem is jött be a számítás); a doktornő viszont elmagyarázta nekem, hogy a fordítottjáról van szó: ő vált volna el nehezebben tőlem, mert minél több energiát rakunk valamibe, annál nehezebben mondunk le róla. És tényleg, hiszen ezt a saját bőrömön meg is tapasztalhattam. 

A baj az, hogy mit is kért számon rajtam akkor? Ha megfosztott engem azoktól a gesztusoktól, amiktől élhetőbb lett volna számomra ez a kapcsolat, akkor hogyan kérhette a végén számon rajtam, hogy olykor nyafogtam? :(  Hogyan lehet feloldódni valamiben, ha közben végig az mozgatja a szálakat, hogy a végén majd könnyebben tudjak kilépni belőle, ha úgy akarom? :( Hogyan is tudta volna megélni felhőtlenül a jelent, ha közben a jövőn szorongott?:(

Mégsem mondhatom azt, hogy nem kaptam tőle semmit, mert számomra az önmagában érték volt, hogy van nekem. Tudod az van, hogy nekem ő volt a legjobb barátom. Tulajdonképpen azért is van ez a napló, hiszen ami ide kerül, annak a legnagyobb részét csak vele oszthattam meg. Írtam is már erről más kontextusban korábban: 

"amióta ő nincs, azóta senki nem osztozik velem a rockzenéért és a motorozásért rajongásban, nem tudom megmutatni senkinek a fehérnemű- és harisnya-szerzeményeim; nincs olyan, akinek megmutathatnék egy-egy általam izgalmasnak talált videót; akinek mesélhetnék a kinézett szép rózsaszín bilincsről lesajnáló megjegyzések nélkül; senkinek nem beszélhetek a szexualitás terén bennem felmerült kérdőjelekről; senkit nem hoz lázba egy-egy jól sikerült főztöm vagy sütim sem:("* 

Ilyenek. De ez nem azért történt így, mert ne akarna senki barátkozni velem, hanem azért, mert én fogadom rettentő nehezen a bizalmamba az embereket ott kint a nagyvilágban. Mintha egy üvegbúra alatt élnék; a felszínt ugyan megszemlélhetik viszonylag sokan, de van az énemnek/lelkemnek egy nem kis szegmense, amit legalább oly vastag páncéllal védek, amilyen vastag páncél őt védte. Ő ezt a páncélt áttörte, a fene se tudja miért. Egyszer utazás közben, mikor szóba kerültek a pasik, nevetve mondtam neki, hogy "nem kell nekem senki, de téged annyira szeretlek, és annyira megnyugtat, hogy nem akarsz tőlem semmit!:)" 

*http://fiamma.blog.hu/2012/12/28/a_nap_kerdese_p_s_az_elozohoz_869