Szenteste azért még felhívott, amivel olyan boldoggá tett engem, mert olyan gesztusként értékeltem, amitől nem fájt annyira "egyedül" lenni. Ténylegesen persze nem voltam egyedül, hiszen mi is hazautaztunk anyuékhoz, attól a telefonhívástól mégis csak megvolt az illúzió, hogy valakihez én is tartozok, még ha nem is lehet velem. 

A lakásban teljes felújításra volt szükség, ezért nem lehetett kicsomagolni azonnal mindent, volt rengeteg hivatalos elintézni való is, meg olyan műszaki dolgok, amiknek a megoldásban nagyon sokat segített tanácsokkal a kedvesem. Közben folyamatban volt már az ő költözésük is, az autójukat is megrongálta valaki, az albérletükben is rengeteg dolog volt, szóval nem unatkoztunk, mindig volt feladat bőven. Levélben és telefonon napi szinten tartottuk a kapcsolatot, kb. havonta egy este el is tudott jönni túlóra okán, aztán sokszor együtt töltöttük az ebédidőket is, amikor vagy feljöttünk hozzám, vagy ha arra nem volt idő, elmentünk gyorsétterembe kajajegyen, esetleg ide-oda csavarogni. Sokszor volt olyan is, hogy nem volt ideje kimenni ebédelni a sok meló miatt; ilyenkor ha épp olyat főztem előző este, amit szeret, a kérésére vittem neki ebédet, ha pedig túlórába csúszott, a frissen kész vacsorával szaladtam el. Voltunk  autót nézni, mikor le akarta cserélni;  az én autómmal mentünk, mint máskor is legtöbbször, ha valami dolga volt, leginkább azért, hogy ne legyünk felismerhetők. Ilyenkor mindig átengedtem a volánt, mert úgy szeretem, ahogy vezet, és örültem, hogy legalább addig is jobban tudok rá figyelni. 

A képekről már meséltem, amiket akkoriban kezdtünk el élvezettel készíteni, egyszer közösen is előkerült a gép és videó is készült. Az egész estés együttléteknek a szemüvegtörés vetett véget; utána még talán kétszer volt rá alkalmunk, úgy egy év múlva, papírmunka ürügyén. Segítettem, ahol tudtam, így lett soron kívül internet az albijukban, helyesbítettünk adóbevallást, kérelmeket írtunk hivatalos szervekhez, ha arra volt szükség. Ő nem adhatott nekem ajándékot érhető okokból, és hát igazából nekem sem szabadott volna, de persze nem bírtam megállni. A legkedvesebb hobbyjához való ajándékot, amit a nyaralásunk alkalmával szereztem, promóciós ajándéknak álcáztam. Sokáig kerestem a megfelelőt, mivel közben az anyagi lehetőségeim is korlátosak voltak, de mikor megláttam a szemében az örömet, úgy éreztem, megérte a fáradtságot. Ettől eltekintve inkább arra törekedtem, hogy olyasmiket kapjon jeles alkalmakkor, amiket "nem kell hazavinni"; így történhetett, hogy a szülinapján abban az évben csinos piros fehérneműből csomagolhatott ki, szerencsés módon éppen a napján..

Olykor - főleg masszírozás közben - megeredt a nyelve, és végre "beszélt". Egyik ilyen alkalommal szóba került a gyerek, és lavinaként szakadt ki belőle a fájdalom. Elmondta nekem, hogy miután a gyerek születését követően megtudta, hetekig zombi volt, igazából sok mindenre nem is emlékszik abból az időből, olyan sokkot kapott. Pár hétig nem is lakott otthon, aztán az asszony visszahívta, ő pedig ment. Próbálta elfogadni, csinálni úgy, mintha meg sem történt volna, de nem igen megy. Ahogy nő, úgy hasonlít egyre jobban a vér szerinti apukájára, és bármennyire is próbál elvonatkoztatni tőle, képtelen rá; akárhányszor ránéz, a felesége bűne jut az eszébe. Az édesapa felbukkanásától rettegnek folyamatosan, mert hiszen nem önként mondott le a gyerekéről, hanem meg lett fenyegetve. Óvatosan kérdeztem meg tőle, hogy nem volna-e helyes tiszta helyzetet teremteni és láthatást engedni az apukának, de persze hallani sem akart róla.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak konfliktusaink, hiszen sokszor voltam nagyon nyűgös, nem tudtunk eleget találkozni, sokszor éreztem magam értéktelennek, kilátástalannak láttam a helyzetet, túlságosan függtem tőle érzelmileg, ami kiszolgáltatottá tett teljesen. Igazából nem fogalmazhattam meg sérelmet sosem, mert ha mégis megpróbáltam, abból égi háború lett, mert hát nem azért tart engem, hogy még én is panaszkodjak, "nem azért kerestem egy értelmes, normális embert, hogy még tőle is ezt kapjam" - volt a válasz, amitől persze húztam be fülem-farkam, és kértem bocsánatot a létezésemért is. "Hiányzol" = érzelmi zsarolás, "Szeretlek" = érzelmi zsarolás, "Olvastam a blogod, jót írtál"  = megint nyomozol utánam?! Küzdöttem ezzel folyamatosan, nem bírtam megmagyarázni neki egyszerűen, hogy csak jól esik mondani. Talán egy szakember jól megmondaná a tutit, hogy a saját lelkiismeret-furdalását vetítette ki rám, a saját negatív érzéseit élte meg tőlem érkező nyomásgyakorlásként, nem tudom... Azt tudom, hogy borzasztóan szenvedtem attól elejétől fogva, hogy valamiért sosem tudta ezeket egészségesen, tiszta szívvel, jó érzéssel fogadni.

Persze éreztem én, hogy kellene ismerkednem, időről időre próbálkoztam is a társkereséssel, de eredménytelenül*. Közben nem esett jól az sem, hogy fent találtam megint a társkeresőn és egy női motoros fórumon, ahol egy egészen más arcát mutatta, mint amit én ismertem. Borzasztóan kedves volt a csajokkal, olyan tenyérbemászóan modoros, vagy nem tudom, de azt tudom, hogy én nem akartam sosem, hogy velem olyan legyen, mert tudtam, hogy ez nem ő igazából, és én egyébként is falnak ugrok a mézes-mázos fasziktól. Nem balhéztam, hiszen nem is volt jogom, meg aztán mélyebben belegondolva nem is láttam akkora tragédiának a felém irányuló tettei fényében. Nehéz időszak volt, nem volt könnyű velem; ezt ő hol jobban viselte, hol rosszabbul, ezért mikor az építkezésbe belefogtak, inkább erősíteni és támogatni próbáltam, nem tovább terhelni. 

Kedves Olvasó, te biztos hülyének tartasz miatta, de a két kezemmel segítettem bevinni az új házukba a fürdőkádat, amiért együtt mentünk el a boltba is. Utána büszkén mutatta meg a többi helyiséget is, én meg csak álltam, és néztem, szólni nem tudtam. Vegyes érzések voltak bennem, mert egyfelől majd megszakadt a szívem, nem értettem, mit keresek itt, hol van az én helyem ebben a történetben... Aztán a következő pillanatban megtaláltam a helyem, hiszen ott álltam mellette, jóban-rosszban, ahogy megígértem. Mikor aztán beköltöztek, a kábeltévé és az internet beköttetését is én rendeztem el. Emlékszem, milyen abszurd volt a szituáció, mert a kábeles ügyfélszolgálaton először nem akarták fogadni a megrendelést, az ügyintéző ugyanis azt mondta a telefonban a kedvesem feleségének, hogy abban az utcában még nincs kiépítve a szolgáltatás, szóval nem lesz internet, ami pedig neki munkaeszköze. Elpanaszolta nekem arról érdeklődve, mit tudnánk csinálni, van-e ötletem, én meg persze nem ismerek lehetetlent, ezért írt nekem meghatalmazást és bementem személyesen. Velem volt Bandita, akivel meló után jó két órát  vártunk, mire sorra kerültünk. Ebbe kapaszkodva próbáltam aztán hatni az ügyfélszolgálatos lelkére, hogy ugyan nézzen már utána, mit lehetne tenni, szegény kisgyerek hogy néz majd így mesét, ráadásul a "férjem" sem fog tudni így otthon dolgozni. Ezen a ponton kért egy kis türelmet, kis időre elment, majd azzal jött vissza, hogy utánanézett a dolognak és a csonk már a sarkon van; legalább két megrendelés kell ahhoz, hogy továbbvigyék a kábelt, de ezzel az igénnyel épp meglett a kettő, szóval végül is megoldható. Ha azt kérdeznéd, hogy kilépve mit éreztem, azt tudnám mondani neked, hogy egyfelől mérhetetlen boldogságot, hogy "sikerült!", aztán persze kijózanodva - ahogy utána is sokszor hasonló szituban - vertem a fejem a falba, hogy lehetek már ilyen idióta, hisz akinek ez a dolga lett volna, annak ez éppen ennyi energiájába került volna, akkor miért nem?!

Aztán  persze elhessegettem a negatív érzéseket azzal, amivel máskor is, hogy a lényeg a probléma megoldása, és ha meg tudom oldani, hát megoldom, akkor is, ha nem az én dolgom lenne. 

Szeptember közepén éltük meg az első igazi mélypontot. Soha nem fog már kiderülni, ki volt a vita kiváltó oka. A kedvesem elmondása szerint a főnöke kérte rajta számon a kapcsolatunkat és fenyegette meg kirúgással; ellenben a főnöke 2 évvel későbbi találkozáskor feltett spontán kérdésemre azt mondta, hogy a kedvesem rontott be hozzá számon kérni, hogy mit akar tőlem (ígért nekem egy lemezt, amit végül személyesen hozott el nekem). - Ezzel buktatta le magát és lett rendre utasítva, hogy ez a hangnem nem megengedhető és ha így folytatja, az állásába kerülhet, mert egyébként is sok van már a számláján. Nem fog már kiderülni sosem; mindenesetre egy csütörtöki napon kerestem volna msn-en, találkozást szerettem volna kezdeményezni, elmondani neki valami fontosat. /Ő már előbb sejtette, hogy valami nem oké velem, sokszor éreztem rosszul magam, és meg volt győződve róla, hogy kerekedtem picit, amit pedig én nem észleltem, inkább arra gondoltam, hogy a félelmei beszélnek belőle, mert vérzéskimaradásom nem volt (az orvos azt mondta, hogy ennek az lehetett az oka, hogy gyógyszert szedtem és amellett estem teherbe). Húzott már vele egy ideje nevetve, hogy biztos gyerek lesz itten, legalább fiú legyen ám, amit én nem is értettem, hiszen jaj mi is lenne akkor./ Aztán csak pozitív lett a teszt, amitől persze rettentő módon megijedtem, ezt szerettem volna megbeszélni vele aznap délután. Helyette viszont, alig hogy ráköszöntem, nekem támadt: ne is tagadjam, hogy ki akartam rúgatni a munkahelyéről, ezért elmondtam a főnökének, hogy mi ketten szeretők vagyunk. Miattam veszélybe került a munkahelye és a családja megélhetése;  pénteken szabin lesz, de a jövő héten visszaadja a lakáskulcsom, kéri az összes nálam lévő hivatalos papírját, nem akar hallani rólam soha többet, takarodjak az életéből, és ha valaha a családja közelébe megyek, "randa vége lesz". Kérleltem, hogy legalább mondja el, hogy mi történt, mert nekem fogalmam sem volt semmiről, de nem volt hajlandó részletezni, kilépett és a telefont sem vette fel már aznap. Zokogtam, kezem-lábam remegett, igazából olyan érzésem volt, mintha az egész nem is velem történt volna, borzasztó állapotba kerültem, másnap dolgozni sem tudtam bemenni, annyira kikészültem. Félelmet, kiszolgáltatottságot, megalázottságot, tehetetlenséget, szomorúságot, tanácstalanságot éreztem leginkább; nem értettem, hogyan történhetett mindez. Szombaton volt a szülinapom; este egy arab zenei estre vitt a húgom Budapestre ajándékképpen, ahonnan már úgy jöttünk el, hogy görcsöltem, mire pedig hazaértünk Budapestről, már véreztem is. Elment a baba, akinek a létezéséről még csak pár napja tudtam; a Jóisten elrendezte helyettem azt, amire én képtelen lettem volna. 

A kedvesemmel akkor tisztáztuk a félreértést, mikor eljött visszahozni a lakáskulcsom és elvitte a nálam lévő dolgait  a következő hét elején. Igazából csak az igazat tudtam neki elmondani, hogy a főnöke szeretett volna randevúzni velem, de őszintén elmondta nekem azt is, hogy fenntartása is van mindeközben, ugyanis meggyőződése, hogy én a beosztottja szeretője vagyok, amire válaszolva én azon felül, amit már tudhatott (barátok vagyunk), csak azt vallottam be, hogy én szeretem a barátom tiszta szívből, tudomásom szerint viszonzatlanul. Próbáltam a kedvesem lelkére beszélni, hogy mi okom is lenne ártani neki, gondoljon bele, de igazából ekkor még nem tűnt úgy, hogy hisz nekem. Nála ezek a dolgok mindig idővel ülepedtek le. A tesztről ekkor már nem beszéltem, hiszen a vetéléssel okafogyottá vált a dolog, és nem szerettem volna, hogy azt higgye, befolyásolni akarom. 

Aztán persze megtudta, mert szerdán a nővédelmi szolgálatnál kötöttem ki a nem csillapodó vérzéssel. Beutaltak a kórházba, ahol két napot kellett töltenem megfigyelés alatt. Az egészségügyi kaparást, amiért befektettek, nem csinálták meg, mondván, hogy "kiürült, aminek ki kellett." A következő években aztán jó sok problémám lett ebből, sokkal fájdalmasabb, hosszabb menstruációk, egyéb szövődmények keserítették az életem. A sors kegyetlensége, hogy még én a kórházi ágyon sirattam a babát, tőle a kedves motorját vitték el, amit egy meghibásodás után olyan sokba került volna megjavítani, amit nem tudott finanszírozni. Én akkor azon a kórházi ágyon úgy éreztem, hogy belehalok ebbe az egészbe; az volt addigi életem legnyomorultabb éjszakája; sirattam a babát, mert hát hiába nem akartam, mégis csak egy élet volt, egy rész abból a férfiból, akit szeretek, aztán sirattam a motort, amin nem ülhettem sosem, végül pedig sirattam őt, mert a motorja elvesztésébe majdnem belehalt, hiszen pontosan tudtuk, hogy remény sincs rá, hogy valaha tud venni másikat. A motorozás az élete, a menedéke, a vigasza volt, a motorral ezeket veszítette el. Édesanyám könyörtelenül vágta az arcomba, hogy "látod kislányom, neveli a másét, miközben a sajátjára nem vigyázott", és mai napig meggyőződése, hogy mindez a Jóisten/Sors/Akármi büntetése volt a történtek miatt. Én ezt nem így látom, de mindenesetre tényleg volt valami tragikusan sorsszerű az egészben...:( 

Az ősz folyamán a felesége olyan időbeosztásban dolgozott, ami még több segítséget igényelt a kedvesem részéről a gyerekek körül. Ebben az időben jobbára úgy találkoztunk, hogy munkából hazafelé menet erre kanyarodott felénk, aztán volt olyan is, hogy Budapestre menet ugrott be, vitt sütit a gyerekeknek, mesefilmet kölcsönbe megnézni, ilyenek. Mosoly, puszi, ölelés, és már szaladt is. Közben ismét autót cseréltek, ami aztán nem bizonyult jó vételnek. Ekkor jutott eszembe, hogy lehetne ügyvédi felszólítást küldeni az eladónak a hibák kijavítására, aztán pedig a bíróság útján kérni a vételár visszafizetését. Az elgondolás jó volt, a bíróság jogerősen megítélte a vételár visszafizetését, és bár mindez rengeteg időbe és energiába került, megcsináltuk. Együtt.

Ő milyen gátló parancsokat kapott? :( 

(Folyt. köv.)

*Ennek miértje a Lassú víz c. (privát) bejegyzésben van (2012. szeptember 6.), majd lesz belőle publikus poszt is később.