Évek óta nem fordult elő ugyanis az, hogy ilyen szinten képes volt "jelen lenni" a szexuális együttlétünkben  mint most ebben az álomban. Talán még 2008-at írtunk, amikor utoljára megtörtént. Amikor néha a többiek tőlük elutaztak, én is elhelyeztem Banditát és az egész estét (valamint az éjszaka nagy részét is) együtt töltöttük. Elmentünk boltba bevásárolni, együtt főztünk vacsorát, beszélgettünk, nevettünk, néztük a tévét összebújva, megmasszíroztam, meséltünk egymásnak múltbeli történeteket abból az időből, mikor még nem ismertük egymást. Az utolsó ilyen este mint az egyik legmeghittebb szeretkezés égett bele a lelkembe, amikor nem csak fizikai valójában érezhettem a jelenlétét, hanem tényleg "velem volt". Leginkább abból éreztem, ahogyan bánt velem, ahogy hozzám ért, ahogyan kereste a kedvem, időt és figyelmet szentelt nekem. Az együttlétünk után nem ugrott ki az ágyból, hogy induljon máris el, hanem legnagyobb meglepetésemre elaludt mellettem. Emlékszem, hogy az erkélyajtó nyitva volt a rekkenő hőség miatt, az utca zaja beszűrődött; ernyedten nyúlt el az ágyon, én pedig levegőt venni alig mertem, nehogy felébresszem. Azt kívántam, bárcsak így maradnánk örökre, vagy legalább egy kicsit megállíthatnám az időt, hogy ne múljon még el az a pillanat. Aztán egyszer csak összerezzent és már ugrott is fel, hogy mennie kell, nem maradhat egész éjszakára. Felkeltem én is, de az ágyból kiszállva véletlenül ráléptem a szemüvegjére, ami így persze el is tört. Szabályosan összeomlott, és láttam rajta, hogy nem "csak" a szemüveg bántja, hanem a bűntudat lett úrrá rajta. Ezen az éjszakán nem csak a szemüveg tört el, hanem a kis világunk is megreccsent.

Onnantól valami megváltozott benne és velem sem volt a régi már. Ha csak a dolgot őt magát nézném, és nem venném figyelembe a többit, amit együtt megéltünk és amiken keresztülmentünk, azt mondhatnám, hogy önző lett, és a szexben már csak a saját kielégülése érdekelte minden alkalommal, de ez nem volna igaz, azt hiszem.  

Sokkal inkább volt olyan érzésem mindig, mintha egy páncélba lenne csomagolva a teste, a lelke, és nekem abból kellene kihámoznom minden alkalommal újra és újra. Ez mindig sikerült annyira, hogy neki talán jó volt, de annyira nem tudtam felolvasztani a jeget, hogy igazán odaadó tudjon lenni ő is velem. A csókja meleg volt és szenvedélyes, a szemében tűz égett, ugyanakkor a kezét mintha ólomsúlyok kötötték volna. Nem önzés volt ez, hanem attól sokkal, de sokkal erősebb kötés, a bűntudat, a nem-lehet, a félelem kötése.

Egy idő után már nem is igen tudtam küzdeni ellene, sőt inkább rám ragadt át az ő szorongása feszélyezve engem is a végletekig. Ettől mindig olyan érzésem volt, mikor együtt voltunk, hogy ténylegesen nem csak ketten vagyunk, hanem mintha rajtunk kívül ott lett volna velünk az egész családja, mintha a felesége vádtól szikrázó tekintete követte volna minden lépésünket.  

Voltak alkalmak, amikor valamennyire el bírtuk engedni ezeket, de őszintén szólva nem sok, talán néhány találkozóra emlékszem abból a négy évből, ami a szemüvegtörést követte, és akkor sem sikerült maradéktalanul. Amikor belefeledkezett a jelenbe, és hagyta, hogy csak úgy történjenek a dolgok, akkor "ott volt". Volt egy kedves szokása: a neki készített szendvicsek alufólia-csomagolásából mindig kis golyókat formált, amikkel utána „kosárra dobott” hátra, vagy a műszerfalon lévő tárolóban landoltak vezetés közben. Egyszer viszont az egyik kis labda leesett az ülés elé a pedálokhoz, és megkért, hogy vegyem fel, mert ő vezetett. Meg is találtam, de nem tudtam felemelni a fejem, mert ha megpróbáltam, rögtön visszanyomta gyengéd határozottsággal az ölébe azzal, hogy „bújjak vissza, mert jönnek szemben!”. Végül elfogyott az erőm, nem tudtam ellenkezni tovább, így inkább az ölébe hajtottam a fejem, ha pedig már ott jártam, a nadrágja csatjával kezdtem el bíbelődni és egészen jól lefoglaltam magam. Talán az országúti sebesség, és a magnóból dübörgő rockzene is segíthetett abban, hogy végül a város határában letegye a páncélt legalább egy kicsit, míg befejezzük, amit elkezdtünk. Szerettünk játszani; a játék felszabadítóan hatott mindkettőnkre akkor is, ha végül nem torkollott szeretkezésbe. 

Bárhol voltunk, búcsúzás előtt szinte mindig volt egy kis időnk "csak úgy" együtt lenni, ilyenkor legtöbbször leparkoltunk valahol az autóval, zenét hallgatunk, bekentem a kezét, miközben vagy beszélgettünk, vagy csak hátrahajtotta a fejét és pihent egy kicsit. Ha épp nem nyomtam a sódert valami sürgős mesélni valóról:), pihentem vele én is. Az egyik ilyen alkalom nagyon megmaradt bennem; talán mert kint éppen úgy szakadt az eső, mint az első csókunk alkalmával. A magnóból pedig ez a kedves szám szólt közben. A fejemet bevackoltam a vállába; érezni akartam az illatát, hogy akkor is felidézhessem, ha majd nem lesz velem. Mikor viszont elköszöntünk, a melegséget, a szeretetet, a lágyságot nem vitte magával és a következő találkozásra megint felvértezve érkezett.