Kinéztem a vonatból, megláttam a Dunát, és a következő pillanatban már messze jártam...

Május lehetett, én iskolában voltam, míg te dolgoztál. Megvártalak munka után, de nem jöttünk rögtön haza, mert volt még elintéznivalód a városban. Te vezettél, én meg bújtam hozzád. Rá akartál venni, hogy vegyem le a harisnyám a miniszoknya alól, amitől én vonakodtam, mert hát mégis csak a város közepén vagyunk, a délutáni csúcsban. Kint kora nyári meleg tombolt már, te mégis feltekerted a fűtést teljesen nyomásgyakorlásképpen. Próbáltam kikapcsolni, de nem hagytad; letekertem, visszatekerted, letekertem, visszatekerted, ezt játszottuk vagy fél órán keresztül végig a városon, miközben dőltünk a nevetéstől. Aztán persze győztél...

Megkérdezted, hova menjünk. Kértelek, hogy olyan helyre vigyél engem, ahol nyugton tudunk lenni és rágyújthatsz végre, így kötöttünk ki a Kopaszi-gáton. Leültél pöfékelni, én pedig egyik kőről a másikra, mezítlábasan botorkáltam le a partra. "Nem ismerem ezt a lányt, semmi közöm hozzá!" - kiabáltad és nevettél. Míg néztem a kacsákat, eldugtad a szandálom a sziklák közé, amit így persze visszaérve nem találtam. Könyörögtem, hogy mondd meg, hol van, de te a bajszod alatt mosolyogva csak a fejed csóváltad: keressem meg és visszakapom. 

Kis idő múlva a parton, az egyik kő alatt találtam rá a cipőkre...

Visszanéztem rád... a páncélból most egy meleg barna szempár mosolygott rám. 

Te, aki ezt nem olvasod sosem... Te is ott voltál? :(