Az olvasottak tükröt tartottak elém, amibe végül bele is néztem, mert hát nem lehetek megúszós, ha egyszer utálom, ha valaki megúszós, ugye?

Kutattam magamban, hogyan is viszonyultam én a saját testemhez, és hát azt kell mondjam, hogy változott az idővel, és az életszakaszokkal. A 173 centimhez igen korán beálltam a 65 kilóra, amit valamiért 19-20 évesen kezdtem el nem szeretni. Nagyon sokáig nem is voltunk jóban, az egyetem alatt a fogyókúrát nem egyszer vittem annyira túlzásba, hogy az már az egészségem veszélyeztette. Napi 800 kcal volt a megengedett, és még akkor sem voltam hajlandó ebből engedni, amikor már csak 55 kg-ot mutatott a mérleg. Aztán elkezdtem magam betegnek érezni, kalcium hiányom lett, gyenge voltam, mert persze a bevitt energiamennyiség nem fedezte a napi sok kilométer sétát-kocogást, amivel a diétára rásegítettem. Aztán valahogyan kimásztam belőle. Önvizsgálatot tartva rá kellett jönnöm, hogy valójában nem a testemmel van bajom, hanem "minden mással", hogy ez valami megfelelési kényszer szülte fogyókúra lehetett, és szépen fokozatosan visszaszoktam az evésre. Aztán érdekes módon a terhesség, és még inkább Bandita születése hozta a megbékélést:) Többé nem lettem 65 kiló, mert az anyatejjel egy év alatt elvett mindent, amire szüksége volt. Azt nem tudom mondani, hogy szerettem tükörbe nézni, de azt elmondhatom, hogy legalább viseltem a látványom, és már ezt is sikerként éltem meg. 

Aztán találkoztam a kedvesemmel, és ahogyan írtam is már róla, ebben a szerelemben kinyíltam szexuálisan.  Az első együttlétünkre készülve epiláltam le először teljesen a puncim. Ezt addig elképzelhetetlennek tartottam, "mert hát akkor látszik"; viszont nagyon szerettem volna tetszeni neki, ezért legyűrtem ezt a gátlást. Attól pedig, amilyen fogadtatásban részesítette, nem csak egyszerűen megszoktam, hanem imádni kezdtem az érzést és úgy is maradtam.  Ezzel együtt kezdtem el szeretni a testem, legfőképpen azoknak a fényképeknek köszönhetően, amiket a kérésére készítettem. Szerette (vagyis mondjuk úgy, hogy akkor azt kommunikálta felém, hogy szerette) látni, ahogy kerül le rólam egyik ruhadarab a másik után és készülnek az egyre merészebb képek, melyeket rögtön látni is akart. Szerette (vagyis mondjuk úgy, hogy akkor azt kommunikálta felém, hogy szerette) látni, ahogyan kényeztetem magam, ha láthatta a gyönyört az arcomon. Még, még, még... Írta, én pedig küldtem egyik fotót a másik után, órákon keresztül, enyhítendő a sóvárgását, miközben becézgettem szavakkal is. Abban az értelemben nem tettek jót a lelkiállapotomnak ezek a virtuális együttlétek, hogy a fájdalmas hiánya még kínzóbb lett tőle, viszont legalább elkezdtem jól érezni magam a bőrömben. Egész alakos tükör akkoriban még nem volt a lakásban, de ez nem akadályozott meg abban, hogy időnként pózoljak és illegessem magam  csak úgy a saját kedvemre a szoba közepén, vagy tüzetesen végigpásztázzam a testem fürdés közben. Ilyenkor újabb és újabb szerethető pontokat fedeztem fel, amiket aztán számon is tartottam:) A sárkányomra is úgy tekintettem, mint különlegességre, szeretettel néztem rá és büszkén viseltem. 

Aztán mikor szakított velem, a szavaitól buborékként pukkant ki az egész, és az a szégyenérzet, amit a történtek kiváltottak belőlem, ellepett mindent... Ha csak tükörbe néztem, már tört el a mécses, de az igazán a kritikus pont a fürdés lett. Ha nem sietősen és rutinból vetkőztem le, akár percekig képes voltam álldogálni kád előtt anélkül  hogy egy darab ruhát levettem volna, mert jaj mi lesz akkor. Magam előtt is szégyelltem magam. Beszálltam a kádba, és a kezem máris kaptam a mellem elé, nehogy meglássam. Aztán amint elvettem a kezem, már csuktam is be a szemem. Ha valamiért mégis ki kellett nyitnom, felültem és már húztam is fel magam elé a lábam... 

Leküzdeni ezt állatira nehéz volt, igazából ha önkritikus akarok lenni, azt kell bevallanom, hogy tökéletesen még nem sikerült, bár azért már sokkal könnyebb. Úgy érzem, hogy többé már nem lesz közömbös számomra, de nem igaz az sem, hogy nem szeretem a testem. Szeretem őt, éppen azért kell vigyáznom rá, hogy többé ne bánthassák...