Ott tartottam, hogy leültem és elgondolkodtam...

A szemrehányása ugrott be először, miszerint megszegtem a szerződést azzal, hogy belé szerettem...! Mintha az érzésekre az embernek lenne bármi befolyása. Rám volt mérges, engem hibáztatott, én viszont úgy éreztem és mai napig úgy érzem, hogy igazából a saját tehetetlenségét vezette le rajtam, mint olyan sokszor máskor is. A szerződést megszegtem (szó szerint persze nem, hiszen nem volt "nem szeretünk egymásba-záradék"), de ha így is történt, megszegte ő is a szerződést. Mert hiszen mire is szerződtünk? Kölcsönös jóban-rosszban barátságra, szeretőségre, és mi lett belőle? Én voltam jóban-rosszban barát, szex jó időkben átlag havonta adódott, rosszabb időkben hónapokig böjt volt. Direkt találkozásokra magának külön eltölthető szabadidőt nem vívott ki otthon, csak ha volt ürügy, valami alibi, annak okán találkozhattunk legtöbbször. Blogot már a társkeresőn is vezettem, majd az ideköltözésünktől a freeblogon írtam, a linket egyedül ő tudta az engem ismerőkből. Tudtam, hogy olvassa, hiszen olykor kommentelt, ami nagyon jól esett, mert törődésként éltem meg, ráadásul jó volt azért is, mert így rá volt bízva, érdekli-e, mi történt velem, és milyen mélységgel. Ezzel meghagytam a szabadságát; nem kellett nekem kéretlenül traktálnom a dolgaimmal, ha valami történt  velem, csak oda leírtam, ő pedig akkor és annyit olvasott el belőle elvárás-mentesen,  ami jól esett neki. A Nóra-üggyel egy időben tűnt el végleg az olvasók közül, és nem is jött vissza többet, ami nekem nagyon fájt, leginkább azért, mert ezzel az "emberi tényező" szorult háttérbe és távolodott el a mérleg nyelve még jobban az egyensúlytól. Az apróbb figyelmességek elmaradásáról már írtam. Amikor ide költöztünk, elejében még jelzett nekem, ha beteg, vagy bármi olyan dolog van, ami szokatlan, hogy ne aggódjak miatta és nehogy alkalmatlan időben keressem. Még élénken él bennem az a nap, amikor reggel egy levél fogadott, hogy aznap nem lesz msn-en, de ne ijedjek meg, csak gépújratelepítése lesz. Idővel ezek a jelzések is elmaradtak, ha lebetegedett, ha szabira ment se szólt, találjam ki én, miért tűnt el. A legritkább esetben beszéltünk msn-en; arra volt jó leginkább, hogy abból tudhattam nagyjából napközben, hogy biztosan dolgozik-e, nehogy felhívjam rossz időben. Ha nem volt ott elérhető, nem kerestem máshogyan sem, ha sokáig nem láttam fent, abból sejthettem, hogy beteg, szabin van, stb. Kurvára szar érzés ám, amikor aggódsz a kedvesedért, de hívni nem mered; nem keres és levélre nem válaszol tőle szokatlan idő óta, ezért csak szuggerálod a monitort, mikor jelenik meg a kis zöld emberke, amiből tudhatod, hogy olyan nagy baj nem lehet. Annak drukkolsz, hogy az derüljön ki: él és virul, "csak" rád nem kíváncsi, nem más baja van...:( Borzasztóan kiszolgáltatott helyzet, amit nem kívánok senkinek sem. Pedig... Annyira egyszerű egy mondatot írni, hogy "beteg vagyok, táppénzen fekszem itthon, de no para, semmi súlyos", vagy "elhúztam két hét szabira, majd jövök". Amennyire nem fordított figyelmet erre, legalább annyira fel volt háborodva, mikor én izgultam, hogy hova lett. 

Passzív volt, iszonyatosan passzív, a legritkábban érdeklődött az én hogylétem felől a blogom elhagyása után; amikor magamtól elmondtam valamit, persze meghallgatott, olykor segített tanácsokkal, újrarakta a gépem, de az édes ízét ezeknek is elvette utólag azzal, hogy a hátam mögött megkaptam az energiavámpír minősítést. Hiába kértem számtalanszor, hogy ne legyen az, hogy egyszerűen nem válaszol egy kérdésre, fogta, kitörölte az ilyen levelemet, ha valamiről nem akart beszélni, arról nem lehetett beszélni, én meg malmozhattam, hova lett, aztán ha felhívtam miatta rákérdezni, morgott érte. Ha találkozó volt kilátásban, kértem tőle, hogy akkor is jelezzen, ha nem sikerül mégsem összehozni a dolgot, de persze sosem tett eleget ennek a kérésnek, vegyem észre. Nem gondolt arra, hogy esetleg nekem is adódhat valami, hogy az én életem is meg kell szervezni, nem vagyok dróton rángatható. Ha megfogalmaztam valamit, ami engem zavar, akkor hisztizek, erőszakos vagyok, érzelmi zsarolom  és "ha nem tetszik, el lehet menni". Ez volt a stratégiája... Jött egy kis kellemetlenség, és már zavart volna el. Nyilván vannak mélyebb lelki okai is annak, hogy mindez így történt, most rögzítem csak azt, ami mögöttes tartalomtól függetlenül realizálódott: kiszolgáltatottság-érzés és félelem a holnaptól. Legtöbbször meg sem fogalmaztam a sérelmet, csak magamban elszomorkodtam egy-egy dolog miatt, és próbáltam túllépni rajta. Ilyen volt, amikor az apukám lebetegedett. Felhívott engem, azt kérdezte, hogy van apa. Olyan jól esett ez a gesztus, hogy majd el olvadtam; néhány mondatban összefoglaltam az állapotát, majd visszakérdeztem, nála mi újság... Jaj, ne is mondjam, most lépett ki a postáról, ahol egy APEH-tól jött levelet vett át, azt írják, hogy (...) Nincs azzal baj, ha valakinek segítség kell tőlem, de én nem így intézem az ilyesmit. Ha valakitől szivességet/tanácsot akarok kérni (ritkán szoktam), nem futom a köröket, felhívom, megmondom, mi a gondom, megbeszéljük, AZTÁN ha őszintén érdekel a hogyléte, megkérdezem még utána. De nem bántanák meg sosem senkit azzal, hogy felhívom és csinálok úgy, mintha érdekelne, mi van vele, ha különben kurvára nem, mert valójában mást akarok tőle. Szarul esett, de tudtam, hogy nem képmutatásból csinálta így, hanem mert félt egyenesen ezzel indítani. Születésnap, névnap, nőnap...? Első évben még felköszöntött a szülinapomon, a többi évben már a névnapomat sem sikerült megtalálni a naptárban. Első alkalommal még sérelmeztem (nem volt balhé, csak bánatosan megjegyeztem) ezt, de mi lett belőle. Kikérte magának, hogy is gondolom (van neki elég megjegyezni való névnap, születésnap enélkül is) és nem is a névnapom elfelejtése esett igazán rosszul ebben, hanem hogy nekem még ahhoz se volt jogom, hogy rosszul essen valami. Innentől nem is vártam már, de néha olyan jól esett volna a tiszteletnek bármiféle kifejezése. Úgy vágytam volna arra, hogy például legalább egyszer elmenjünk moziba; ó hogy kikérte magának, hogy ő csak a feleségét és az anyukáját hajlandó moziba vinni (=mert  persze én alsóbbrendű állampolgár vagyok, akinek az nem jár). Mintha kést forgattak volna a szívemben, amikor azt kellett olvasnom a motoros fórumon, ahogyan az egyik csaj mesélte nagy hetykén, milyen lelkesen szaladt az én barátom maiden-koncert előtt forralt bort készíteni hozzá, mert az ágyat nyomta otthon betegen... és nem, nem az esett rosszul, hogy neki adta ezt, hanem az esett rosszul, hogy nekem, akitől pedig mennyi szeretetet és figyelmet fogadott el, még egy bögre forró teát sem csinált sosem. Úgy vágytam volna néha egy kicsit a törődésére, hogy figyelmet fordítson néha arra, hogy mit szeretek, mire vágyok, mi érdekel... Az egy lemezt leszámítva, amit kaptam tőle, még a számomra oly kedves rockzenéket is szinte irigyelte megosztani velem. Tudta, mennyire boldoggá tenne vele, mert én magamtól nem tudtam hol kell keresni ezeket, mégsem osztotta meg velem. Ennek persze megint csak volt mögöttes lelki oka (erről írtam is már), de mindez megint csak nem változtat az eredményen: fájdalom és bánat. 

Szóval én kevésbé éreztem bajnak azt, hogy belé szerettem. Nem szenvedtem tőle jobban, vagy rosszabbul, ezektől akkor is szenvedtem volna, ha egy részemről szerelemtelen szeretői kapcsolatról lett volna szó. Én nem változtam, következetesen ugyanazt adtam elejétől; ő viszont változott, sok mindent hagyott el az idővel, amik elejében még működtek részéről. Nem arról volt szó, hogy én akartam mindig többet, hanem ő adta egyre lejjebb és lejjebb. Arról már nem is beszélve, hogy azt a szerelmet kérte rajtam számom, aminek az előnyeit közben nagyon is élvezte...:( Az ő Hero-ja, aki neki mindig ott volt, akinek a csókja mindig igaz volt, a szeme láttára mehetett tönkre és vele minden, a barátság, a szeretőség.*

Ezeket a momentumokat mérlegeltem ott a kanapén ücsürgve, és jutottam arra, hogy mindenképpen változtatásra van szükség. Részemről is. De ha valóban szüksége van arra, amit adhatok, változtasson ő is azért, hogy nekem kicsit jobb legyen. Ez pedig úgyis ki fog derülni, hiszen ha nem változtat, akkor így szépen csendben elmúlik az egész...:(

Innentől én már nem kerestem; ennek megfelelően, ha nem keresett, nem is beszéltünk. Szerettem volna látni, mire jutunk, ha passziválom magam és közben próbáltam magamban barátsággá szelídíteni az érzéseket. Hiányoztak a beszélgetések, a nevetések, hiányzott a hangja, a lénye, mindaz, amit jelentett nekem; majd belepusztultam, de viseltem. Egyik reggel a még nálam lévő hivatalos iratait kivittem elé az állomásra, a betörés után úgysem akartam már, hogy nálam legyen bármi. Azzal a mondattal nyújtottam át neki a csomagot, hogy "változtass, hogy változzak!" Nem mondott rá semmit. Még ugyan aznap délután elmentem a háziorvoshoz, aki írt fel nekem kétféle gyógyszert: alvásra valamit, és egy mankót a nappalok átvészelésére. 

Azon a héten vasárnap törtük össze magunkat a gyerekkel. Nem szóltam neki, másnap este tudta meg a barátnőmtől (akit aztán jól le is csesztem érte, mert nem akartam teher lenni). Felhívott rögtön, beszéltünk kicsit, de hosszan nem tudtam, mert igazából kezem-lábam remegett még az ijedtségtől. Onnantól három hétig megint nem hallottam felőle, egészen december 28-ig. 

Aznap két fogadatlan hívást találtam tőle a telefonomon gyors egymásutánban, 20 perccel azelőttről. Ennek úgy megörültem, hogy gondolkodás nélkül hívtam vissza. Kerestél?! Azt mondta, nem (a háttérben gyerekzsivaj), majd ki is nyomott. Ekkor megnéztem megint a telom, nem káprázott a szemem, ott volt a két hívás... Sűrű elnézéskérések közepette írtam meg neki levélben, hogy ne haragudjon a zavarásért, de akkor most már nem értem, mert a hívások ott vannak, és akkor ki volt az ő számáról?! Persze postafordultával érkezett a válasz, hogy "Basszus én hívtalak, de komolyan gondoltad, hogy majd nekiállok ezt részletezni a telefonba?! Meg is bántam már, hogy kerestelek, jó kis balhém lett belőle, köszi!" Ültem és néztem a telomat bambán, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy már megint rajtam veri el a port olyasmi miatt, ami nem csak az én felelősségem. Bakker 3 hete nem beszéltünk, úgy örültem a hívásának, mint a zsidók a messiásnak; hülye voltam, hogy meggondolatlanul kaptam a telefon után, amit meg is bántam, DE miért nem hívott rejtett számról, vagy miért nem küldött egy sms-t, hogy ne hívjam már vissza?:( Ha pedig mindezt nem teszi, miért is egyedül az én felelősségem, ami történt, és ha már itt tartunk, még ha nem is keresett volna, miért is ne hívhatnám fel akár a jóbarátomat boldog új évet kívánni balhé nélkül? Miért kell balhé legyen egy kibaszott hívásból?! Két napig fortyogtam, aztán csak nem bírtam megállni, és mindezt le is írtam neki azzal a végkövetkeztetéssel, hogy "A TE HÁZASSÁGOD, A TE FELESÉGED, A TE TERHED, ha emiatt aztán rajtam vered el a port, bárcsak ne hívtál volna tényleg!:(" 

Erre persze megint durcásan "rendben, akkor ne is keressük egymást innentől, bocs már, hogy zavartalak!" - jött a sértődött válasz. Ekkor még egyszer, szépen megírtam egy mondatban, hogy nem az a baj, hogy hívott, de ő is tegyen azért, hogy jobban kezeljük az ilyen helyzeteket. Persze hallgatott. 

Legközelebb január 16-án hívott fel engem; én persze már úgy vettem fel, hogy mi baj, csak nem történt valami, mire ő az általam úgy szeretett páncélos lovag-stílusában mondta nekem, hogy "azt mondjad inkább, hogy veled mi van...":) Én meg voltam olyan boldog, hogy hát akkor csak nem mindegy, hogy élek-e, vagy halok. Megkérdeztem, mi a helyzet a bírságokkal, kapott-e már választ a rendőrségtől, amire elmesélte nekem, hogy elutasították a fellebbezésünket, már be is fizette őket. Másnap lekérdeztem a neten, és hát rájöttem belőle, hogy akkor valószínűleg ezért keresett volna a múltkor... A postáról jött, hívott volna elmondani nekem a bánatát, aztán mit csináltunk belőle közös erővel...:(