Attól, amit Williamnél olvastam, mert eszembe juttatott egy csomó mindent, ami fáj nekem.

Az egyik persze az, hogy miért kellett velem ilyen csúnyán elbánni, amikor itt a példa, hogy lehet egy szeretői kapcsolatot barátsággá szelídíteni. Mindegy, az már így van, ezzel már nem tudok mit csinálni, ettől most sokkal jobban elszomorít a másik dolog, hogy hát igen. Velem is az történt, hogy kinyitott engem valaki, csak hogy engem aztán ott is hagyott úgy, ahogy, én meg most nem tudok ezzel semmit se kezdeni. Az összes férfi olyan idegen, minden zsigeremben azt érzem, hogy nincs közöm hozzájuk, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk, mert nem az a hang, nem az a test, nem az az illat, nem az az érintés, amit én megszoktam és úgy szerettem. De bezzeg, amikor a minap ott állt velem szemben a bank előtt, akkor jött az érzés, hogy igen, ez az a hang, ez az a test, ez az az illat, ami nekem olyan ismerős, és amit úgy szerettem, és ami nekem nem idegen, és amivel betelni sosem tudtam. Ja, közben persze azért már vágyakozok a szexre elvi síkon, csak akkor mi lesz így a beteljesítéssel? Így kivel? Most rettentő módon durcás vagyok, kétségbeesett és ütni, rúgni, toporzékolni tudnék a tehetetlenségtől.