A saját magamhoz való viszonyomra tekintve nagyjából három szakaszt tudnék elkülöníteni. 

Az első hónapokban még nem igen volt bajom magammal. Nem volt még soha azelőtt kapcsolatom nős férfival, de hallottam, olvastam olyan véleményeket, hogy csak az alacsony önértékelésű, magukat nem becsülő emberek vállalják be a szerető szerepét. Én nem így éltem meg, nem volt bennem rossz érzés amiatt, amit történik; úgy fogtam fel, hogy kölcsönösen jobbá tesszük egymás életét, mindketten gazdagodunk a másik által.  

Már itt laktunk, amikor kezdődtek a gondok; ahogyan adta egyre lejjebb az odafigyelésből és távolodtunk egyre jobban az egyensúlytól, én egyre rosszabb lelkiállapotba kerültem. Sokszor éreztem magam értéktelennek, folyamatos bűntudatom volt, mert úgy éreztem, azért bánik velem rosszabbul, mert "ezt érdemlem". Időnként próbáltam erről vele beszélni, de legtöbbször türelmetlenül és indulatosan kezelte le ezeket. "Az utóbbi időben úgy érzem, kevésbé figyelsz rám, hogy nem számítok neked már úgy, mint az elején. amitől értéktelennek érzem magam." - NE AZ HATÁROZZA MEG AZ ÉRTÉKEDET, HOGY ÉN HOGY BÁNOK VELED, MIT ADOK NEKED! Máskor: "Ettől, ahogyan legutóbb reagáltál, megalázva éreztem magam." - ÉN NEM ADTAM OKOT ERRE, A TE BAJOD LEGYEN, HA ÍGY GONDOLOD, ÉN NEM TUDOK SEMMIT KEZDENI EZZEL. MEGINT NYÚZOL?! " - volt a válasz, ami ponton én mindig elszégyelltem magam, bocsánatot kértem, és mondanom se kell, hogy csak mélyebbre csúsztam. Nyilván kellett ehhez egy alapvetően is önmarcangolásra hajlamos beállítottság is, de sok mindennel rontott is a helyzeten (legalábbis nem segített rajta), leginkább azokkal a dolgokkal, amiket ott a kanapén ücsörögve mérlegeltem, valamint a Nórával történtek. Miután több soron kiderült, hogy erről nyíltan beszélni nem lehet vele, egy idő után már csak félve céloztam rá időnként, hogy rosszul érzem magam a bőrömben, hogy értéktelennek érzem magam. Figyeltem arra, hogy nyíltan ne mondjam ki, hogy ebben szerintem neki mi szerepe van. Ez utólag belegondolva nem volt jó megoldás, hiszen ezzel még annyira sem tudott és akart kezdeni semmit. "HOGYAN VÁROD EL TŐLEM, HOGY NŐKÉNT NÉZZEK RÁD, HA FOLYAMATOSAN APA-LÁNYA SZEREPBE KÉNYSZERÍTESZ?!" - volt a válasz, amikor egyszer besokallt. Igazából most is azt gondolom erről, amit akkor gondoltam, hogy nem kényszerítettem én rá semmilyen szerepet, éppen azt vártam, hogy felnőttként fogadja a felnőtt panaszát és segítsen nekem. Helyette az apa-lánya felállás szolgált arra, hogy elhallgattasson erővel és ne kelljen foglalkozni a problémával. 

Valamikor 2010 elején, a Nóra-ügy után határoztam el, hogy kimászok ebből és megpróbálom helyretenni magam. Miniszoknya, magassarkú, egyéb csinosságok jöttek, elkezdtem növeszteni a hajam, és többet nem "nyafogtam" neki értéktelenség témakörben, mert hát leesett, hogy semmi értelme, hiszen nem jut el hozzá a panaszom. Aztán valamikor 2010 második felében változtattam másban is. Hangsúlyosabbá próbáltam tenni a személyes kapcsolattartást az írásbeli helyett. Ennek jegyében olykor két hét (na jó, ez is volt a leghosszabb) is eltelt úgy, hogy egy mondatot sem beszéltünk. Nem mondom azt, hogy nem volt nehéz, mert borzasztóan hiányzott nekem, viszont állatira nem hiányzott az a feszültség, amit a levelezés okozott sokszor bennem/köztünk. Ennek oka egyrészt az ő kommunikációs stílusa volt, amit én megszokni egyszerűen nem bírtam. Ugyan még a kapcsolat elején figyelt arra, hogy egy-egy beszélgetés végén elköszönjön, ezt idővel elhagyta, és azt csinálta, hogy egyszerűen nem írt már, ha úgy gondolta, hogy nem kíván tovább beszélgetni, lezártnak tekinti az adott témát, olykor egyszerűen elfelejtett válaszolni, aztán volt olyan is, hogy meg sem kapta az én levelem, mert elakadt valami szerveren; én meg kattoghattam, hogy mi van, és ez rettentő frusztráló volt. Különösen amiatt volt frusztráló, mert a konfliktuskezelésének módja volt a "nem válaszolok", amitől egy idő után már akkor is gyomoridegem lett egy-egy "eltűnésétől", amikor nem "konfliktuskezelésként" alkalmazta. Ezt megelőzendő egyre többször választottam inkább azt (szintén a változtatás jegyében), hogy legyen övé az utolsó szó, és inkább én tekintettem lezártnak a beszélgetést egy ponton. Sokszor többet ártott, mint használt a levelezés a körülmények miatt is. Mert képzeld el: ül az ebédlőasztalnál, melózik vagy játszik, munka közben esetleg még a fülhallgatóban zene is szól, este esetleg filmet néz gépről, körülötte a család, az asszony sertepertél a konyhában, a gyerekek nyomják a sódert, és mondjuk közben még a tévé is bekapcsolva, ráadásnak pedig még vagy 2 másik emberrel beszél játék, meló, akármi kapcsán szimultán, és akkor még beszélgessünk mi is. Aztán meg csodálkozok rajta, ha ideges és feszült, esetleg el is felejt válaszolni a levélre, amit viszont már kitörölt, hogy ne legyen a fiókjában... Ezt nem szabadott volna csinálnunk, így nem, és érzésem szerint jobb is lett onnantól, hogy ez háttérbe szorult.  

Nem tudom, hogy ezeknek a változtatásoknak a pozitív hatását érzékelte-e, mindenesetre ha igen, ennek elismerését nem kommunikálta felém, az ő hozzámállása pozitív irányba nem változott mindettől. Emiatt a "változásvakság" miatt történhetett talán, hogy a szakításos megbeszéléseink kapcsán engem tett meg felelőssé azért, hogy nem volt figyelmesebb velem. "Magadnak köszönd, a te hibád, mert folyton nyavalyogtál" - írta nekem, amiből arra következtettem, hogy ezek szerint nem érzékelte a változást, ami pedig dokumentálhatóan bekövetkezett, hisz a levelezéseinkből kitűnt. 

Olvastam valahol, és nagyon találónak érzem a hasonlatot, hogy minden ember olyan egy kicsit, mint egy aranytömb, amit egy betonszarkofág fed el kívülről. Kinek vékonyabb, kinek vastagabb betonszarkofágja van. Aztán van, aki veszi a fáradtságot, hogy feltörje ezt a felszíni betonréteget az aranyért, van aki meg sem próbálja, esetleg elriasztja, ha kiderül: túl melós lenne a kutatómunka. Az ő betonszarkofágja az egoja volt, míg én az ő számára sokszor nem tűnhettem többnek, mint egy félszeg, szorongó szürke kisegér, aki viszont a kezei között kivirult egészen. Írta is a Nórának büszkén, mikor az leszürkekisegerezett, hogy "nem néznéd ki belőle, de nem ismertem még hozzá foghatóan nyitott és szenvedélyes lányt". Én akartam látni az ő aranytömbjét, és azt hiszem, meg is láttam. Ami fáj(t) nekem, hogy érzésem szerint ő a szexen kívül nem volt kíváncsi az én aranytömbömre, meg sem próbálta kideríteni, milyen is vagyok én igaziból. Ahogyan írta a Nórának, hogy "ki se nézte belőlem"; inkább betett engem ebbe a skatulyába és nem is vett ki onnan többet. Nem nézett, és ezért nem is láthatott engem. Volt egy lány, aki készségesen ott volt neki mindig, bármire volt szüksége, csak éppen azt nem tudta mindeközben, hogy ki is az a lány voltaképpen. Nem érzem úgy, hogy ezt szándékosan, nemtörődömségből alakította így, egyszerűen nem volt energiája a "bányászatra" és a viszonyunk tényleges ápolására, mert minden energiát felemésztette a saját deficitjének pótlása és a harc a félelemmel, bűntudattal.