Most nem írok arról, hogy az újév leginkább csak szorongást hozott számomra és reggel gyomorgörccsel keltem, úristen, mi vár rám bent, hogyan fogunk megküzdeni az előttünk álló hónapok feladataival, inkább írok arról, hogy végre újra jelentkezett az építésvezető a villamos és gépészeti egyeztetés időpontjának megbeszélése miatt, én pedig ujjongok!
Gusztustalan! Ugyan ezt csinálta az angol tanár is, behajolt úgy az asztal fölé, hogy a bimbóján kívül mindenét láthatta az is, aki nem akarta!
Jaj... és ti hogy reagáltatok?!
Kiégett a szemem, azt kívántam, bárcsak kiugorhatnék az ablakon, borzasztó volt!
Én az ízléstelen képen továbbléphetek a facebookon, de egy 12 éves kisfiú mit tud kezdeni egy ilyen kiszolgáltatott helyzettel? Miért nem tud disztingválni egy pedagógus, mikor bemegy egy osztályba órát tartani?
Nagyon fáradt vagyok, de valahogy ki kell bírni.
Utána pedig tudnom kellene még tükörbe is nézni.
Munkából mentem a koncertre, agyban még dolgoztam, a telefonomba bújva a hozzám intézett sürgős felsővezetői levelet próbáltam felfogni még kezdés előtt. Ismerős, kedves hangot szűrtem ki a zajból, felnézve ő állt előttem, pusziért hajolt felém, és valami olyasmit kérdezett, hogy mi újság velem. Annyira futotta zavaromban, hogy még melóból, amit csodálkozva ismételt el, majd a következő pillanatban már szaladt is tovább, én pedig maradtam egyedül a felismeréssel, milyen jól esett volna a figyelme, milyen nagy szükségem lett volna arra, hogy meghallgasson, bárcsak elpanaszolhattam volna, mennyire fáradt, magányos és szomorú vagyok, hogy bele vagyok betegedve ebbe a lelketlen feladatba. Fagyott szívvel hallgattam végig a koncertet, hívtam egy taxit, hazajöttem, válaszoltam a levélre, és még két másik sürgősre.
Az elmúlt két hétben Bandita nyaralt, én pedig ahelyett, hogy kihasználtam volna a lehetőséget és a szabadságot élvezve magamra fordítottam volna a nyert időt, dolgoztam, jellemzően este 8-ig, fél 9-ig, illetve egy-két alkalommal fél 10-ig. Van annyi önreflexióm azért, hogy érzem, képes vagyok-e még tömegközlekedve hazabumlizni, és ha arra jutok, hogy nem, lelkiismerefurdalás nélkül hívok egy taxit a cég számlájára. Ez azért hetente legalább egyszer előfordul.
Ott állt az ajtómban, én átöleltem, és elmondtam, milyen nagyon vártam vissza.
Az új munkahelyemen van egy beosztottam, akit mikor először megláttam, azt hittem, ő az, szinte megszólalásig hasonlít rá. Baseball sapija ugyan nincs, de van nyegle lomha járása és bőr övtáskája is. Próbálom kerülni, ha mégis beszélni kell vele, vagy csak összefutunk, mindig nagyon szomorú leszek tőle, magamra zárom az irodát és pityergek megnyugvásig.
A váltás óta gyakorlatilag semmi másról nem szól az életem. Bandita épp csak ébredezik, amikor 7 körül elindulok itthonról, és az elmúlt majdnem egy hónapban egy-két nap kivételével nem volt olyan alkalom, hogy este 7 óra előtt értem volna haza, egyre többször 8-kor, két esetben fél 9-kor.
Hozzak egy tányért? Itt a konyhában van mindenféle, használhatsz te is belőle.
Köszönöm szépen, de nem szükséges, mindig csak így eszem meg a péksütimet zacskóból, az asztalomnál.
Hozok.
Ne fáradj vele, tényleg jó így nekem, megszoktam már.
De hozok, ha kéred.
Nagyon kedves vagy igazán, de nem kérem.
...és akkor behozta és letette elém az asztalra A TÁNYÉRT.
Brrr. Adnom kell neki jó sok munkát.
Egyébként kedd óta itthon, torokgyulladással táppénzen voltam, de csütörtök délután elmentem terápiás foglalkozásra, ahonnan eléggé lehangoltan indultam haza.
Móra Sándornak csak 3 napja volt mindennek az átgondolására, ráadásul a sznob felesége érzelmi zsarolásának kitéve kellett döntést hoznia. Szerettem benne a tartását, hogy nem hagyta magát befolyásolni, és inkább vállalta a válást, mint a meghunyászkodást.
Repült a galamb, én kacagva utána fordultam, és akkor egy pillanatra látni véltem a lépcső tetején.
Kedves Jézuska!
Ha már úgyis ajándékokat hurcolászol a születésed napján, én egy ilyen szépséges kávéfőzőt szeretnék. Ó ha te azt tudnád, milyen jó dolog kávéillatban ébredezni, ebben pedig állítólag igen jó minőségű, nagyon-nagyon finom és illatos, habos kávét lehet főzni. Képzeld el, hogy ez olasz szokás szerint ugyan két személyes, nálunk viszont egy személyre ajánlják, tehát éppen nekem való.
Azt mondják, neked számít az, hogy jó voltam-e, én most mégis azt kérem tőled, hogy döntsd el, hozod vagy nem hozod, de ezt ne tegyed attól függővé, megérdemlem-e, mit produkáltam az évben, mert az ilyen feltételes szeretettel már tele van a padlás. Egyébként is, én is járok templomba, és nem méricskélem, hogy most akkor elég jól vigyáztál-e rám, törődtél-e velem; akkor is megyek hozzád, mikor éppen úgy tűnik, hogy magasról leszarod a fejem.
Köszönöm a megértésed.
Üdvözlettel: Holdviola
Amúgy semmi különös nem volt, csak végre béke, itthon. Próbálok megnyugodni a munkahelyi zűrzavarokból és készülgetek a vizsgákra módjával. Ja, azt megírni elmulasztottam, hogy mehettem tovább, szóval ez az utolsó félév; ha sikerül, akkor tavasszal beadhatom a szakdolgozatot és végre államvizsgázhatok.
Nincs ujjongás és boldogság, a föld felett egy méterrel régen mászkáltam. Túlélésre játszok, ez a minimálprogram, miközben Pain of Salvation zenékkel vigasztalom magam. Biztos tudták, hogy most kell kiadni ezt az akusztikus lemezt, engem akartak megmenteni vele, nyilván.
Mi mással, hát ezzel a lemezzel nyilván, már negyedik alkalommal. Ritkítottam az edzésnapokon, nem megy minden másnap; hetente kétszer esik jól ekkora táv. Erősödtem sokat, amit leginkább abból érzékelek, hogy nem kapkodom a levegőt és egyenletesnek tűnik a pulzusom. A hétköznapokban viszont elég fáradékony vagyok, mindig csak aludnék, amit őszi fáradtságnak gondolok. Ma ebédidőben, a parkban bóbiskoltam el a könyv felett, ami lehet ciki, de legalább jól esett. Nektek zene, nem álmosító. A lelkem nincs jól, de ez ne legyen újdonság, megbántottak.
Nagyon fáradtak vagyunk, a felső tagozat nagy változás. Még jó, hogy nem nyáron költöztünk és nem most szakadt rá még a beilleszkedés terhe is egyúttal. „Nagyok vagytok már.” – mondják nekik a tanítók, miközben ez nem így van egyáltalán.
Jót vidultam ezen a cikken, miközben olvastam, aztán komolyra fordítottam.
Beletolja a világ arcába, hogy neki már ilyen is van, és persze én sem bírom megállni, hogy megnézzem.
Első reakció, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: gombóc a gyomromban, kisebbrendűségi érzés, bűntudat és szomorúság, hogy bezzeg én...
Viszont. Már tudom, hogy ne ragadjak meg ebben, távolodjak el egy kicsit a helyzettől. Nézzek rá másik szögből. Innen már megláthatom az elsőre tökéletesnek tűnő képeken a versengést, a képek mögött pedig a szorongást.
Rájövök, hogy nem is olyan irigylésre méltó.
Leltározáskor hiányként mutattam ki anno az orális szexet is, mint olyasmit, amit nélkülözni nem szeretnék egy kapcsolatban. Tapasztalatom inkább az adásban van, hiszen a nyalás elől mindig nagyon hamar elhúzódtam. Most azért szeretnék írni róla megint, mert változott a véleményem, leginkább egy SB-nél folytatott tavaszi beszélgetés hatására.
Úgy döntöttem, hogy nem menekülök tovább előle, hanem megírom az elmaradt fejezetet. Így talán majd jobban összeáll a kép számomra is. Annál is inkább meg "kell" ezt tennem, mert van pár dolog, amit másként látok a szakításunk óta. Mostanra kerültem olyan állapotba, hogy végre képes vagyok távolságot tartani, már nem kavar fel annyira az emlékezés, ezért végre terápiában is foglalkozhatunk vele.
Beszél a címke.
Update (2014. szeptember 17. 09:10): ...és akkor táncra perdültem a megállóban.
Írjak már először a szülinapomról, pontosabban annak az érzelmi oldaláról.
...én meg ülök előtte sok napja mindig ugyanúgy, hosszú percekig szótlanul, bennem kusza érzésekkel.
Írjak már arról, hogy állok a futással. Eredetileg nyolc hetes kezdő-programról volt szó, de ugye nem is én lennék, ha képes lennék betartani azt, ami le van írva. A 3. hét utolsó edzésnapján megpróbáltam az utolsó sétaperceket a futásrészhez hozzáadni, ami sikerült is. Ezen eléggé felbátorodtam, el is kezdtem feszegetni a határaim. Ebből lett az, hogy a múlt héten már három részletben megvoltak a 30 percek 2X1 perc séta-pihenés beiktatásával, hétfőn pedig már sikerült a 15 perc futást követő 2 perc séta után a maradékot megint egyben letudni. Azt vettem észre, hogy kb. 4 perc elteltével mintha vinne a lábam, a légzésem és a pulzusom beáll egy egészen komfortos szintre és úgy érzem, hogy sokáig képes lennék így ellenni.
