Írjak már először a szülinapomról, pontosabban annak az érzelmi oldaláról.

Aki ide jár egy ideje vagy visszaolvasott, az tudhatja, hogy a születésem napját gyásznappá nyilvánítottam 2008-ban, amikor éppen aznap elvesztettem a kisbabánkat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj még mindig, mert hiszen fáj és fájni is a fog az idők végezetéig, de a megélésem változik a lelki munkának, a megértésnek és nyilván az időnek köszönhetően: eljutottam végre odáig, hogy idén először tudtam örülni is a szülinapomnak. Egy keserédes szép nap lett belőle, aminek a végén könnyezve, de mosolyogva hajtottam álomra a fejem.

A múlt heti terápián mi másról is beszéltünk volna, ha nem erről, nyilván. Arról, hogy mi történt akkor, és hogyan éltem meg én. Belegondoltam, milyen magányos voltam, mert hiszen a később lett barátaim akkoriban még csak közeli-távolabbi kollégáim voltak, privát kontakt nélkül. A szüleim és testvéreim távol, 100+ km-re tőlünk; a kisfiam apukája detto elérhetetlen távolságban, ha gyors segítségre lett volna szükség. Lelki támaszt sem várhattam tőlük, mert egyformán gyűlölték a barátom és haragudtak rám, amiért nem szakítom meg vele kapcsolatot. Kéretlenül észt osztatni a pálya széléről nagyon tudtak mindig is, de a megértő, támogató, empatikus hozzáállásukra nem számíthattam. Ha azt írom, hogy nem volt senkim, csak Ő, akkor járok a legközelebb az igazsághoz. Amikor beküldött a nőgyógyász a kórházba, az egyik családos kolléganőm ment el Banditáért az oviba, majd jött be hozzám a kicsim csomagjáért, amit a sajátommal együtt neki is összeraktam. Nem bántak velem valami szépen. Két frissen szült kismamával tettek közös szobába, és hálóingben citáltak le az ambuláns betegeket is fogadó részen lévő vizsgálóban végzett ultrahangra… és a másnap.

Feküdtem az ágyban és sírtam; senki nem szólt hozzám, senkit nem érdekelt, hogy vagyok. Egyszer felhívtam Őt is, mert mindig megnyugtatott hallani a hangját, de tele volt a hócipője neki is éppen, egyfelől gondolom miattam, és ugyanakkor a motor…. M. keddi szavai visszhangzanak a fülembe most is, „a motor az csak egy tárgy, pótolható.” – mennyire nem így éltem én ezt meg akkor, mennyire fontosabbnak tűnt minden nálam azon a kórházi ágyon.

Miután kiengedtek a kórházból, még jó pár napot otthon voltam táppénzen, feküdnöm kellett sokat, de nem bántam. Milyen hülyén hangzik már leírva, hogy hozott nekem egy doboz B6-vitamint és én boldog voltam, hogy törődik velem.

Talán sokat elmond arról, mennyire nem tudtam helyén kezelni a dolgokat akkoriban (sem), hogy azon kevés alkalmakkor, amikor mindez szóba került közöttünk, ez az „ugye hiszel nekem, ugye elhiszed nekem, hogy én nem adtalak fel téged és nem akartalak kirúgatni?!” kontextusban történt, és amíg a kapcsolat tartott, egyetlen egyszer sem fejeztem ki felé sérelmet ezzel összefüggésben. Ha egyáltalán fel is merült bennem a gondolat, hogy közrehatása lehetett a történtekben, bűntudatosan hessegettem el. Ami viszont maradt, az a létbizonytalanság. Képzeld el. Azt hiszed, hogy béke van, miközben a másik már több napja bűnösnek tart téged valamiben, amit tényszerűen nem követtél el. Gyanútlanul keresed, elmondanád neki, hogy babát vársz, amit meg is kellene beszélni, helyette első mondattal neked támad, leordítja a fejed, megfenyeget és kibasz az életéből. Végül mégsem szakadt meg a kapcsolat, de onnantól az életem egyik napról a másikra éltem. Nem volt holnap, nem volt holnapután, csak az volt a biztos, ami ma van. Ha elvileg „minden rendben” volt, akkor sem lehettem biztos benne, hogy minden rendben.

Hogyan vagyok most ezzel a kérdéssel?! Fáj nekem, hogy kérdezés nélkül ítélkezett. A szóváltás a főnökével hétfőn esett meg, ennek ellenére nem hívott fel engem, nem kérdezett rá nálam, hogy mi történt pontosan. Helyette megvárta, míg csütörtökön én keresem és akkor támadt nekem, amikor szintén nem adott lehetőséget a tisztázásra. Tényként kezelte azt, hogy én lebuktattam őt és ki akartam rúgatni, hogy miattam került veszélybe az állása; ennek mentén ordította le a fejem, fenyegetett meg engem és lépett ki a beszélgetésből, lehetetlenné téve számomra a megértést és a tisztázást.

Nem okolom közvetlenül azért, amiért elvetéltem, de felelősnek tartom, amiért nem járt el kellő körültekintéssel, elhamarkodottan ítélkezett és indulatból reagált, megfélemlített. Ebben az érzelmileg feldúlt állapotban ment el a kisbabánk ráadásnak.

Ezt így elmondtam neki szakításkor is, amikor a kölcsönös sérelmeink szóba kerültek. "Ha még egyszer rám kened, hogy miattam vesztetted el a gyereket, konkrétan szétverem a hülye fejedet! – ami után nem írtam neki többet. A haragos könyvemben írtak akkor értelmet nyertek: a harag menekülés a fájdalom elől.

Sokáig hittem azt, hogy mindez őt nem érintette meg, hogy nem érdekelte, csak utált engem, amiért gondot okoztam, és talán még meg is könnyebbült a végén. Azóta érteni vélem, hogy inkább csak eltolta magától; fájna ez neki is, ha képes lenne szembe nézni vele, ha elbírná. Nagyon nehéz, fájdalmas teher ez, amit viszont le lehetne tenni aztán békével.

M. ugyan más dolog kapcsán, de már elmagyarázta nekem, hogy a sérelem el nem ismerése és az elégtétel hiánya retraumatizál. Most úgy érzem, az segítene sokat nekem a megnyugvásban, ha szembenézne ő is a történtekkel, vállalná belőle azt a részt, ami az ő felelőssége és ezt felém is elismerné őszinte, szívből jövő megbánással. Ha őszintén és tiszta szívből mondaná a szemembe nézve azt is, hogy elhiszi nekem, hogy nem árultam el.

Amúgy az is van, hogy annyira hiányzik nekem, még mindig olyan sokszor, hogy néha csak belehalni tudnék. Az ilyen balhék nyilván nem hiányoznak, de az az idő, amikor jól voltunk, amikor nem küzdöttünk démonokkal, amikor meg tudtuk beszélni a problémákat, az nagyon. Mondtam M-nek a minap, hogy sokszor van bűntudatom még mindig amiatt, hogy nem figyeltem rá jobban. Állandóan azzal voltam elfoglalva, hogy magamban kerestem a hibát, mit csinálok rosszul, miközben észre kellett volna vennem, mennyire nagy szüksége van arra, hogy nála legyen a kontroll, hogy a lelke mélyén mennyire fél, mennyire bizonytalan és bizalmatlan valójában.

Na, csak nem úszom meg a végére könnyek nélkül.