William ezt már egészen korán leírta hozzászólásban, én mégis csak a 14-nél kezdtem felfogni. Kívülről kellett rátekintenem a viszonyunkra, tükröt tartani magam elé is és belenézni, hogy meglássam: ez egy bántalmazó kapcsolat volt, aminek a működése determinálta ezt a kegyetlen végkifejletet. Éppen olyan könyörtelenül vetett véget neki, mikor már ezt diktálta az érdeke, mint amilyen könyörtelen volt velem sokszor korábban is. Bár G. barátom nem olvashatja a naplómat, mivel a 14-ben érintett volt, teljesítettem a kérését és felolvastam neki a bejegyzést. Persze a végére sírva értem, amit elég sokára is sikerült abbahagyni, amikor is megkérdezte tőlem, mit érzek most. Nem igen tudtam megmondani, annyi minden kavargott bennem: harag, szégyenérzet, értetlenség, szomorúság, egy nagy hatalmas érzelmi katyvasz és azt hiszem, valami meg is változott bennem.

Írtam már: "Ha viszont köztünk adódott konfliktus (ami kivétel nélkül mindig a körülmények nem megfelelő kezeléséből adódott), abból legtöbbször háború lett. Szinte "forgatókönyvszerűen" mindig ugyanaz történt: felmerült köztünk egy probléma (legalábbis ami nekem probléma volt), ezt szerettem volna megbeszélni, amitől ő elzárkózott (ez a gyakorlatban azt jelentette legtöbbször, hogy egyszerűen nem válaszolt a következő levélre), nem vett tudomást róla; én erőltettem volna a megbeszélést ("basztatom"), amitől ő egyszer csak kifakadt ("már megint basztatsz?!") és ha tovább erőltetem a témát, leordította a fejem, hogy zaklatom, aminek az eredményeképpen végül bennem felébredt a lelkifurdalás és visszavonulót fújtam a békesség kedvéért: a probléma szőnyeg alá besöpörve. Pár nap elteltével úgy csináltunk, mintha semmi nem történt volna (feltéve, hogy bármiről ejthettünk szót, ami nem ehhez kapcsolódó)(1).  "EZT NEVEZED TE SZERETETNEK?!" NEM AZÉRT KERESTEM EGY ÉRTELMES, NORMÁLIS EMBERT, HOGY MÉG TŐLE IS EZT KAPJAM!" "VAN ELÉG BAJOM OTTHON, NE KEZD MÁR TE IS!" "MÁR MEGINT NYÚZOL?!" "HÁT EZÉRT TARTALAK?!"  ("Hiányzol nekem") - MÁR MEGINT ZSAROLSZ? ("Szeretlek") - EZ ÉRZELMI ZSAROLÁS, NE CSINÁLD! 

"Ne haragudj, nem azért mondtam, én csak..." - de persze végigmondani szinte sosem tudtam, mert akkor jött a végső adu-ász: "HA NEM TETSZIK, EL LEHET MENNI, FEJEZZÜK BE, NEKEM ERRE NINCS SZÜKSÉGEM, EZEN GONDOLKOZZ EL!!" - majd ki is nyomott, én meg csak álltam, mint egy faszent és nyeltem a könnyem. Megtalálta a leggyengébb pontomat, amire ha rátaposott, fülem-farkam húztam be, kértem elnézést még a létezésemért is (ellenére annak, hogy eredetileg én voltam a sérelmet szenvedő fél), vártam még kevesebbet, adtam még többet, ő meg vette el.  Na és ettől a momentumtól kellett volna észrevennem, hogy dehogy akart ő olyankor valóban szakítani, hiszen ez a bűvös mondat éppen maradásra, beletörődésre és még több igyekezetre ösztönzött engem. Nyilván nem tudatosan alkalmazta ezt, ahogyan én sem tudatosan hagytam bántani magam. Bizonyosan megvan annak is a mélyen gyökerező oka, hogy neki miért volt szüksége arra, hogy így erősítse saját magát. Nem tudatosan alkalmazta, viszont talán nem tévedek, ha arra gyanakszom, okozhatott ez számára élvezetet, még ha magának be sem vallotta sosem. A nyeresége ugyanis megvolt, hiszen mindig megerősödve került ki ezekből a konfliktushelyzetekből. Amikor ott feküdtem a kórházban a fenyegetése után, az elveszített kisbaba miatt, ő mindeközben ott viháncolt a fórumokon a csajokkal. Borzasztóan fájt nekem később belépve szembesülni azzal, hogy mintha nem is érzékelte volna, mi volt az ő szerepe a történtekben, mintha lepergett volna róla, sőt mintha elégedett lett volna azzal, hogy "megbűnhődtem" a "bűnömért", amit el sem követtem. De én még akkor sem vettem az adást, hanem az volt a reakcióm, hogy "majd jó leszek". Ha jól emlékszem, kétszer történt olyan (a szakítást most nem veszem ide, az volt a harmadik eset), hogy ráadásnak fenyegetéssel félemlített meg engem (2), amik miatt a szeme sem rebbent, utólag sem éreztette velem, hogy megbánta volna. Én pedig "betudtam" annak, hogy mérges volt rám, de "majd jó leszek" és akkor nem bánt engem. 

Nem tudom, a mai napig nem tudom, hogy nem fogtam fel, hogy ez így nem oké, miközben mondta nekem édesanyám, a 2 barátnőm és a jóbarátom (amíg megosztottam velük a dolgaim, mert egy idő után már el is hallgattam előttük a történéseket). "Nem, az nem úgy van, nem akart ő bántani, most ideges volt, most fáradt volt, én tehetek róla, én haragítottam fel...". Nem láttam az egészet folyamatában, nem néztem rá a helyzetre kívülről, epizódokat észleltem, amiért kárpótoltak a békés időszakok. Magamban úgy rendeztem le, hogy "az én hibám volt", "majd jó leszek", "majd nem mérgesítem fel", "segítenem kell neki, hogy könnyebb legyen az élete". A bennem felgyülemlett feszültség pedig a legkreatívabb módokon talált utat magának: betegségek(3), indulatáttétel (ahogyan pl. a 14-ben írtam, szépen elhagytam a szobatársam-jóbarátom, aki meg nézett, mint hal  a kosárban, mi bajom vele), önvád. Amikor az utóbbiról szakításkor a haragos könyvemben olvastam, még akkor sem vonatkoztattam magamra. Aztán valamikor a nyáron kezembe kerültek megint a könyvből írt jegyzeteim. Önvád: a haragot magam ellen irányítom megint csak azért, hogy meneküljek a fájdalom elől: ne kelljen szembe néznem azzal a fájdalommal, amit a másik okozott nekem a tettével. (...) az illetőt újra és újra átjárja az az érzés, hogy ő a hibás, hogy rossz, hogy ostoba, hogy máshogyan kellett volna cselekednie. Mindent elkövet annak érdekében, hogy jóvá tegye. Minden cselekedetét a másiktól teszi függővé: hagyja, hogy a másik írja elő neki, mit tehet azért, hogy jóvá tegye a dolgot, mert azt szeretné, hogy a másik elégedett legyen  >>>> A megfelelés állandó kényszere! 

Talán még emlékszel, Kedves Olvasó, de ideteszem: "HOGYAN VÁROD EL TŐLEM, HOGY NŐKÉNT NÉZZEK RÁD, HA FOLYAMATOSAN APA-LÁNYA SZEREPBE KÉNYSZERÍTESZ?!" - Igazából most is azt gondolom erről, amit akkor gondoltam, hogy nem kényszerítettem én rá semmilyen szerepet, éppen azt vártam, hogy felnőttként fogadja a felnőtt panaszát és segítsen nekem. Helyette az apa-lánya felállás szolgált arra, hogy elhallgattasson erővel és ne kelljen foglalkozni a problémával.(4) A panaszomat felnőttként fogalmaztam meg, a reagálásával viszont a szorongó kisgyermeket hívta elő belőlem, ami által már nem a felnőtt nő kezelte le a helyzetet, hanem a bűntudatos gyermek, aki meg akar felelni "apának".   

Ezzel a felismeréssel hívtam fel újra a Doktornőt, és kértem meg, hogy járjunk ennek a végére. Valami oka kell legyen annak, hogy mindez így történt; hogy nem működött az az egészséges önvédelmi mechanizmusom, amivel megtehettem volna azt, hogy elmegyek, amikor már világossá kellett váljon számomra, hogy nem fogja sosem meghallani a panaszom.  

A Doktornő egyáltalán nem lepődött meg, amikor megkerestem. Azt mondta nekem, hogy ezt ő tudja, azonban először "túl kellett élnem" magát a szakítást és eltávolodnom a kapcsolattól ahhoz, hogy mindezt én is belássam és foglakozni lehessen vele.

Szóval várta már a hívásom... Vissza a gyerekkoromba.