Igazából magam is úgy gondoltam először, mert ezt mutatta már a társkeresőn is. Az adatlapján a szöveg a legtöbbeknek elvehette a kedvét az ismerkedéstől. "Tüskés bozót. Mindenki egyedi, többek között én is, úgyhogy nem vagyok kíváncsi az általánosításaidra és előítéleteidre..." Aztán a tesztkérdésekből és a naplójából egy mély érzésű, nagyon érzékeny és sebezhető, sértődékeny embert ismerhettem meg. A benne rejlő ellentmondásosság kíváncsivá tett engem, rágondolva félelemmel vegyes izgalom fogott el. Vonzott engem, mint ahogyan a lámpa fénye vonza az éjjeli lepkéket, amihez csak repülnek, repülnek, hogy a lámpa aztán halálra égesse őket. Biztos voltam benne, hogy nem véletlen ilyen tüskés és magának-való, és a beszélgetéseink meg is erősítettek ebben. Igen hamar világossá vált számomra, hogy a legkisebb kritikát a személye elleni támadásként fogja fel, mint a kisgyerek, aki máris nemszeretve érzi magát attól, ha valami nem úgy történik, ahogyan annak szerinte történnie kell. Ennek megfelelően rettentő haragtartó, borzasztóan nehezen bocsát meg, és addig nem is beszél azzal, akire haragszik.  Ha másról volt szó, ha mással volt konfliktusa, nem velem, akkor valamiért nagyon jól ment megnyugtatnom őt, szinte mindig sikerült is. Ehhez még csak nem is kellett vele szidnom a másik felet, nem kellett a meggyőződésem ellenére igazat adnom neki, nyugodtan (nem bántón, hanem kedvesen) elmondtam az őszinte véleményem, megvilágíthattam számára egy másik nézőpontot, amit aztán sokszor el is fogadott, de legalábbis fontolóra vett annak érdekében, hogy aztán megnyugtatóbban tudja rendezni a helyzetet. Ha viszont köztünk adódott konfliktus (ami kivétel nélkül mindig a körülmények nem megfelelő kezeléséből adódott), abból legtöbbször háború lett. Szinte "forgatókönyvszerűen" mindig ugyanaz történt: felmerült köztünk egy probléma (legalábbis ami nekem probléma volt), ezt szerettem volna megbeszélni, amitől ő elzárkózott (ez a gyakorlatban azt jelentette legtöbbször, hogy egyszerűen nem válaszolt a következő levélre), nem vett tudomást róla; én erőltettem volna a megbeszélést ("basztatom"), amitől ő egyszer csak kifakadt ("már megint basztatsz?!") és ha tovább erőltetem a témát, leordította a fejem, hogy zaklatom, aminek az eredményeképpen végül bennem felébredt a lelkifurdalás és visszavonulót fújtam a békesség kedvéért: a probléma szőnyeg alá besöpörve. Pár nap elteltével úgy csináltunk, mintha semmi nem történt volna (feltéve, hogy bármiről ejthettünk szót, ami nem ehhez kapcsolódó).Békeidőkben rengeteg minden olyat is meg tudtunk beszélni, amit konfliktus-helyzetben nem tudtunk lekezelni. Egy ilyen békés beszélgetés során mondta el nekem például azt, hogy számára a bocsánatkérésnek értelme nincs, azt nem is várja el senkitől, ha ő már nem haragszik valakire, az tudható abból, hogy legközelebb felveszi neki a telefont. Őneki bocsánatkérős köröket senki ne fusson, mert szerinte a legtöbbször ez úgysem őszinte. Ez megint csak egy olyan üzenet volt számomra, aminek a mentén sok mindent megértettem, de azért elmondtam neki azt is, hogy mindez rendben is van, ez lehet az ő játékszabálya magára nézve, ha őt megbántja valaki, de fogadja el, hogy nem mindenki működik így, lehet valakinek a megbocsátáshoz szüksége az őszinte megbánásból fakadó őszinte bocsánatkérésre. Erre már nem mondott semmit, csak reméltem, hogy elgondolkodott rajta. Bár perverz örömet nem okozott számomra az, amikor fájdalmat okozott és megalázott engem, alapvetően szükségem van azokra a fékekre és ellensúlyokra, amiknek a birtokában van. Hajlamos vagyok ugyanis arra, hogy elveszítsem a tiszteletemet és megbecsülésemet azzal szemben, aki felett megérzem a fölényemet bármilyen szempontból, és ha ez megtörténik, akkor azzal oda minden. Ha szerelmi kapcsolat, akkor oda a szerelem, ha szakmai kapcsolat, oda a másik fél szakmai tekintélye előttem. Ha valakiben "emberemre akadok", akkor annak nem csak egyszerűen örülök, hanem értékelem, felnézek rá, tisztelem... addig, amíg magammal legalább egyenrangúnak érzem. Ő elejétől fogva mesterségesen lejjebb tartott engem, amivel egyfelől sokszor okozott fájdalmat nekem, viszont egyúttal az esélyét is kizárta annak, hogy "elszaladjon velem a ló", és ez bizonyos szempontból biztonságérzetet adott nekem. Az a furcsa helyzet állt elő viszont, hogy miközben azt jól tette, hogy nem engedte elszaladni a lovat velem, átesett a ló túloldalára:) Aztán. Elejétől fogva elbűvölt azzal, ahogyan bánt a gyerekekkel, beleértve az enyémet is. Talán mert maga is egy nagy gyerek; Bandita apukája a maga racionális személyiségével sohasem volt képes ennyire egy hullámhosszra kerülni a fiával, mint ami köztük kialakult az első perctől. Szerettem a játékosságát, és a humorérzékét, sosem unatkoztam mellette és mindig meg tudott nevettetni. Az olvasottságával és széles látókörével lenyűgözött; a novelláit nem tudtam megunni, a fantáziavilága magával ragadott, ugyanakkor sokszor kicsit meg is ijesztett, hiszen egy meg nem értett, "őrült" zseni alakja körvonalazódott belőlük előttem. Ha írt egy cikket, hiába nem hozta le a hírcsatorna a szerző nevét, egy mondat után tudtam, hogy ő írta. Jó egy éve ismertem már, amikor megtudtam, hogy ő is nagyon sokáig táncolt; ehhez jött a motorozás, a lovaglás, a hasonló zenei és filmes érdeklődés... mennyi mindent csinálhattunk volna együtt, ha jobban kihasználjuk az időt és élünk az egymásban rejlő lehetőséggel. Olyan nagyon jó volt, hogy ha meséltem neki a munkámról, nem állt előtte értetlenül, hanem vágta a témát egyből. A munkájában zseniális, az eredményével lenyűgözött mindig. Csodáltam a kreativitását, a rajztehetségét; ha készít egy fotót, akkor az nem egyszerűen csak egy fotó lesz, hanem az utómunkájától igazán művészi. A legegyszerűbb témából is valami olyat tud kihozni a látásmódjával és a fantáziájával, ami picit lenyomata az érzés- és gondolatvilágának. Élénken él bennem a múltból egy pillanat... Én vezettem, ült mellettem az autóban, éppen arra vártunk, hogy kiengedjenek a főútra, amikor is megfogta a kezem, finoman a szájához emelte, a kézfejemre lehelt egy puszit, majd gyengéden visszatette a combomra pihenni egy bátorító mondat kíséretében. "Aztán nem egy sima - egy fordítottozunk ám!" - utalt ezzel az előző napi - változékony hangulatomat taglaló - blogbejegyzésem címére. Mert ha akart gyengéd lenni, tudott nagyon gyengéd és nagyon odaadó lenni, tudott romantikus és tudott nagyon szenvedélyes lenni. Sokszor viccelődtem azzal magamban, hogy ha heti-kétheti rendszerességgel "jól ellátná  bajomat", akkor bizony meglehetős módon csendesen és problémamentesen működnék, mert jajúristen milyen jó volt mindig együtt lenni, olyankor egy másik dimenzióba léptünk át. Írtam már, de ide (is) való: szerettem a testét, akkor is, ha időnként felszedett magára pár kilót és lett egy kis pocakja éppen. Szerettem a fülét, ami az egyik legérzékenyebb erogén zónája volt, "valami elképesztő módon beindultam rá mindig. Szerettem a kezét és a kézujjait is; szép keze van, és hosszú vékony ujjai, amikkel jó időkben hogy tudott simogatni, én meg bújtam hozzá mindig, mert imádtam az illatát is, de ez már biztos a könyöködön jön ki, annyiszor írtam.)" Szerettem, hogy olyan magas, éppen olyan magas, hogy ha átöleltem, hallottam a szíve dobogását. A szeme olyan barna, mint a hajam, és úgy tudott nézni vele, hogy attól áramként futott rajtam végig a bizsergés minden alkalommal. Szeretett volna tetoválást, mindig biztattam, hogy ne mondjon le róla... Vajon megcsináltatta? Tőle származik az a mondat, amit már-már szállóigeként emlegettem itt sokszor: "A kapcsolatok az önzésről szólnak. Enyém, enyém, enyém...!" Megtanította nekem, hogy a szeretettől oly távol áll a kisajátítás. Aztán tagadta meg mindezt pont ő a végén a megfelelési kényszerétől és bűntudatától vezérelve, de ez már nem változtat azon, hogy én már mindig hálás leszek neki ezért a mondatért és azért, ahogyan büszkén írta le a Nórának, hogy én nem vagyok féltékeny rá, mert mi nem vagyunk egymás tulajdonai.