A barátnőmmel levélben már aznap a hármasban találkozás esélyét latolgatták, amikor a döntését közölte. Már jó pár hónapja beszélgettek; én ettől a Nóra-ügy miatt már tudatosan próbáltam távol tartani magam, csak amit egyikük másikuk visszamondott nekem magától, arról tudok. Igazából annyira ki voltam, hogy még a barátnőmnek sem vettem fel a telefont aznap már, a kedvesemtől tudta meg a dolgot. Ha kérdeznéd a miértem, hát leginkább már megint a "hogyan" miatt. Számolatlan lehetőségünk lett volna a személyes megbeszélésre, de neki mégis Budapestről, telefonon, műtét után lábadozva kellett ezen "túlesni", egy 5 perces kutyafutta "beszélgetés" keretében. Beszélgetés... Köpni-nyelni nem tudtam, igazából nem is engedett szóhoz jutni, gyorsan elmondta, hogy mire jutott, majd mikor rákérdeztem, hogy két hónappal ezelőtt, ott az autóban, vagy másnap miért nem lehetett ezt megtenni, megkaptam grátisznak, hogy sajnált. Szeretem őt, Kedves Olvasó, de azt kell írnom akkor is, hogy dehogy sajnált. Ha sajnált volna, nem kínzott volna még 2 hónapot. A szakításos megbeszéléseink alkalmával szóba kerülvén már azt mondta, hogy igazából az tartotta vissza, hogy tartott a "bosszúmtól", amit én nem hiszek, egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt valaha is feltételezte rólam. Elköszönés előtt még megkérdezte tőlem, hogy mi lesz most. Nem tudtam mit mondani, nem azért, mert nem gondoltam erre előtte, hanem azért, mert éppen azt az egy választ adta nekem, amire nem számítottam, ami az én értelmezésem szerint nem igazi döntés és nem válasz. Fel voltam készülve a "szeretem a feleségem és rendbe akarom hozni a házasságom, ezért szakítsunk inkább"-válaszra; az igenben már egyre kevésbé reménykedtem az idő előrehaladtával, és hát azt nem telefonon közölte volna, így nem lepődtem meg, hogy nem ezt kaptam. A lelkem mélyén reménykedtem abban, hogy talán kihallja a levelemből a segélykiáltást és megkérdezni tőlem, mit tudna tenni azért, hogy nekem jobb legyen a maradás. Most ezt te biztos hülyeségnek tartod, de nekem még ez is jobban esett volna, mint hogy "maradjon minden a régiben", amiről pontosan tudta, hogy nem jó nekem. Ezúttal én kértem gondolkodási időt, mert egyszerűen nem tudtam semmit kezdeni ezzel ott és akkor, úgy földhöz csapott ez a minden szempontból "megúszós" megoldás.  

Legközelebb úgy egy hét múlva találkoztunk, én vittem kontrollra, hogy beszélgetni tudjunk egy kicsit. Belül zokogtam megint, mert persze ismét olyan jó volt együtt lenni, olyan emberi volt, olyan "normális" velem. Hozott nekem sütit, vizsgálat után voltunk még ügyintézni a városban is, tekeregtünk Budapesten egy kicsit, szóval relatíve hosszú időt tudtunk eltölteni kettesben. Még nem vezethetett, így ezúttal én ültem a volánnál, ami eléggé megnehezítette a dolgom, alig tudtam megosztani a figyelmem. Igazából vonakodva is szántam rá magam a beszélgetésre, mert sejtettem, hogy robbanni fog a bomba... Hát tényleg robbant...  

...mert én ÖNZŐ VAGYOK! Elmondtam, hogy ha csak egy szempontból nézi, tűnhet úgy tényleg. Viszont szerintem meg nem igazi önzés az, ha ismerem őt, és egyszerűen azt szerettem volna, ha végre őszinte tiszta életet élhetne (élhetnénk) úgy, hogy ő is elfogadva érezhesse magát és ne kelljen hazudoznia. Feltettem a "költői" kérdést: Mondd, nincs még eleged az egészből? Hazudtok a kislánynak, hazudtok egymásnak, hazudsz nekem, hazudsz neki, hazudsz magadnak, hazudik neked, hazudik magának, mindenki hazudik mindenkinek?! Komolyan én vagyok az önző, ha azt akarom, hogy végre éljünk őszinte, tiszta életet, és megszüntethesd a kényszerpályáid?! Tisztában vagyok vele, hogy ő olyan férfi, akinek időről időre szüksége van új élményekre, ingereknek, hódításra és nincs ezzel baj, de éljen olyannal, aki őt ezzel elfogadja és nem köti olyan elvárásokkal, amiknek megfelelni csak fájdalom árán tud, ha tud egyáltalán. Láttam, hogy mennyire besérült a szavaim miatt; észleltem, hogy a jól beleégett bűntudat és megfelelési kényszer hatalmasodott el rajta, "poligám beállítottságúnak lenni nem normális, és én majd bebizonyítom neked, hogy igenis be tudok állni a sorba!" Ennek megfelelően csattant is fel "A KI VAGY TE, HOGY MEGMONDD NEKEM, HOGY MIRE VAN SZÜKSÉGEM?! NA ÉS HA NEKEM NEM ERRE VAN SZÜKSÉGEM? NEHOGY MÁR TE MONDD MEG NEKEM, HOGY ÉN HOGYAN SZÜNTESSEM MEG A KÉNYSZERPÁLYÁIM!" - akaratos kisgyerek toporzékolásával. Ekkor már eltört a mécses nálam, és pityeregve mondtam neki, hogy pesze nem tudom, és nem is akarom neki megmondani, hogy mire van szüksége, de törekedtem rá mindig. Ekkor szegezte nekem a  "NA ÉS MÉGIS HOGY KÉPZELTED EZT AZ EGÉSZET? ÁLLJAK ODA ELÉ ÉS MONDJAM MEG NEKI, HOGY ELKÖLTÖZÖK ÉS VELED FOGOK ÉLNI?!" kérdéssel. Szinte suttogva, félve ejtettem ki a számon, hogy "Valahogy így szokták, gondolom..." mondatot, ami után a "SZÓVAL HÁROM EMBER ÉLETÉT ÉS A SAJÁT ÉLETEM IS TEGYEM TÖNKRE AZÉRT, HOGY NEKED JÓ LEGYEN? MERT ÉN LESZEK A NEGYEDIK, AKINEK TÖNKREMEGY AZ ÉLETE, HA AZZAL A TUDATTAL KELL TOVÁBB ÉLNEM, HOGY TÖNKRETETTEM A CSALÁDOT!!! EZT AKAROD?!" mondatokkal, viharként söpört el, szállt ki az autóból és hagyott ott engem. Ráadásnak levélben írta meg nekem, hogy "bár biztos emlékszem rá, de azért emlékeztet engem arra, amit már 2008-ban is megígért nekem" (ha a családja közelébe megyek valaha is bosszúból?, végem).

Mérhetetlenül szíven ütött az egész, főleg ez a "ki vagyok én...."- kezdetű, és a fenyegetés, amit őszintén el is mondtam neki legközelebb a teloban. Fel is emeltem a hangom, mert akkor már úgy elhatalmasodott rajtam is a feszültség, hogy nem ment az önuralom. A két hónap lógva hagyás, ez a megúszós válaszadás, aztán ez a vád. Nem csak egyszerűen igazságtalannak éreztem, hanem komolyan megingatott saját magamban. Mert hiszen bármikor bármit csináltam, abban a hitben tettem, hogy azért kéri és fogadja el tőlem, mert erre van szüksége, és akkor most megkapom, hogy fogalmam sincs róla. Na és ezen a ponton végre kiszakadt belőle, hogy ARRA SZÜKSÉGEM VOLT ÉS VAN IS, DE ARRA NINCS SZÜKSÉGEM, AMIT A LEVELEDBEN ÍRTÁL!" - ordította nekem.