Úgy döntöttem, hogy nem menekülök tovább előle, hanem megírom az elmaradt fejezetet. Így talán majd jobban összeáll a kép számomra is. Annál is inkább meg "kell" ezt tennem, mert van pár dolog, amit másként látok a szakításunk óta. Mostanra kerültem olyan állapotba, hogy végre képes vagyok távolságot tartani, már nem kavar fel annyira az emlékezés, ezért végre terápiában is foglalkozhatunk vele.

Érintettem már a témát korábban is, talán ki is rajzolódnak a történtek valamelyest ezekből az írásokból, ezért most összerendeztem őket egy címke alá. Néhány 2012-es bejegyzés eddig rejtve volt: nem akartam, hogy esetleg erre járva ezeket a posztokat is érzelmi zsarolásként értelmezze, ismét mártírkodással vádoljon engem vagy fájjon neki a fájdalom, amit átéltem. Most úgy gondolom, hogy nem kiskorúsíthatom őt és nem dönthetem el helyette, hogy mivel tud/akar szembe nézni és mivel nem. Meg aztán, ez itt az én naplóm: ez vagyok minden jóval és rosszal... Az a lány is én vagyok, akinek így tudott fájni.

Az is van még, hogy olvasom a Szavakkal verve című könyvet. Eléggé megvisel, ahogy magamra (és rá) ismerek belőle, viszont úgy érzem, segít megérteni magamat és őt is.

Van más tartozásom is, ehhez kapcsolódóan.

Fáradt vagyok és szomorú, de az életkedvem megtart engem.