Nagyon fáradtak vagyunk, a felső tagozat nagy változás. Még jó, hogy nem nyáron költöztünk és nem most szakadt rá még a beilleszkedés terhe is egyúttal. „Nagyok vagytok már.” – mondják nekik a tanítók, miközben ez nem így van egyáltalán.

A felsősök között ők a legkisebbek, és sokszor érzem úgy, hogy nem kezelik ezt az iskolában kellő empátiával, egyik napról a másikra maradtak magukra. Idáig az volt, hogy szinte folyamatosan, szünetekben is velük voltak a tanítóik, akihez fordulhattak, ha bármi problémájuk van, most viszont már csak a heti néhány közös óra erejéig találkoznak az osztályfőnökkel, aki ezen kívül csak olykor-olykor néz rájuk. „Ha bajod van fiam, folyosón az ügyeletes tanár vagy szemben a nyolcadikosok.” Ebből már voltak problémák: egyik alkalommal szabályosan kifosztotta egy osztálytársa az iskolaudvaron, máskor a társai a tanteremben fociztak a tornazsákjával, amit végül a kukából szedett ki. Ezekben a helyzetekben újra és újra bajban vagyok, milyen hatékony megoldási módot javasoljak legközelebbre. Nem vagyok ott, megvédeni nem tudom, valahogy minden csak eső után köpönyeg reakciónak tűnik nekem. A problémáját mindig meghallgatom, együttérzésemről biztosítom, és adott esetben beszélek az osztályfőnökkel, vagy a másik érintett gyerek szülőjével. Biztatom, hogy kérjen segítséget, ne törődjön azzal, ha „árulkodós” címkét kap, de persze könnyen beszélek a pálya széléről.

Csütörtök délután, ülök az irodában meglehetős módon rezignáltan, amikor a szokásos módon csörög a telefon kicsivel négy óra után. A máskor hazatérve megkönnyebbült, életteli hang helyett csak ordít keservesen a telefonban, de mint akik nyúznak. Hosszú percekbe telt, mire egyáltalán meg tudott nyugodni annyira, hogy el tudja mondani, mi baj van: egy osztálytársa küldött át neki skype-on egy linket (mint kiderült, egy kép volt a megbeszélt játékvideó helyett), amit megnyitva úgy megijedt, hogy átrohant a szomszéd szobába. Onnan hívott fel engem üvöltve, mit csináljon, hogy eltűnjön a képernyőről a szörnyalak és „Anya, félek!”. Mondanom sem kell, hogy rohantam haza. Még a buszon ülve begyűjtöttem a gyerek szüleinek a telefonszámát, és miután magam is megnéztem a képet, hívtam is egyből az anyukát. A kisfiam az ilyesmihez nincs hozzászokva, ennek megfelelően hatott rá. Nyilván nem tudom tökéletesen kivédeni az ilyen helyzeteket, mégis mardos a bűntudat még mindig, hogy nem tudtam megvédeni az élménytől, vagy legalább átölelni, mikor megrémült. Éjjel persze nehezen aludtunk el, fájlalta a hasát és még reggel is nyűgösen ébredt. „Anya ígérd meg, hogy nem nyitod meg soha többet, ne szerezz te is lelki sérüléseket, féltelek.” A szemében könnyek a kakaó felett. Az anyukának a telefonon megbeszéltek szerint levélben átküldtem a linket, hogy lássa, mivel szórakoztatja a társait a gyereke, de persze még a tértivevényt sem küldte vissza, hogy tudjam, megnyitotta a levelet. (Jaj, ez is megérne egy külön posztot, a tértivevény visszaküldésének letiltása, mint a számomra egyik legirritálóbb, gerinctelen viselkedés.)

Tanítom tanulni. Alsóban is voltak kisebb lélegzetű megjegyezni valók, de azok a néhány sorok semminek tűnnek ahhoz képest, hogy itt már 3-4 oldalas fejezeteket kell egyik óráról a másikra elsajátítani. Számonkérés minden órán, aztán témazáró egy nagyobb rész végén. Olvasd el, emeld ki a lényeget, építsd fel az ismeretanyagot logikusan, írj vázlatot, töltsd ki tartalommal, tanuld meg és egybefüggően légy képes beszélni róla. Tudj válaszolni a kis kérdésekre is, értsd is, ne csak bemagold. Együtt csináljuk, ha aláhúzáskor elhagyott valami fontosat, pótoljuk. Vázlatolunk, rendszerezünk, értelmezünk és mesélünk. Nekem nem segített senki annak idején. Tudnom kellett, de azt nem mondta el senki, hogyan kerüljön át a könyvből a fejembe az ismeret úgy, hogy ott is marad. A vöröshagyma részeivel és az egyiptomi öntözéses földműveléssel van tele minden zegzuga az elmémnek. Többjegyű osztás, mi anno nem is így tanultuk. A visszaszorzást fejben kellett elvégeznünk, a papírra csak a maradékokat írhattuk. Sok neki, sok nekem. Legyek türelmes, mikor lassan halad. Anyukám leordította a fejem és jól el is vert a fakanállal, ha nem úgy ment, mint ahogy elvárta tőlem.

Elkezdtünk egy hétvégi gyerekdráma kurzust, vasárnap délelőtt volt az első alkalom. Élményekkel telve fogadott utána, be nem állt a szája, mesélt és mesélt. „Ő még soha…” és többször választotta a sarkot, mert "ő egyiket sem".

Idén nem hagytam lebeszélni magam, válasszunk valami mozgásformát most már, lehetőség szerint harcművészetet. Ezt a hetet arra szántuk volna, hogy megnézünk néhány edzést, hátha könnyebb lesz a döntés: aikido, judo és karate jöhetett szóba az elérhetőség miatt. A „probléma” már hétfőn este megoldódott, aikido az új szerelem. Nagyon örülök, mert ennek a szellemiségét találtam a leginkább építőbbnek és a legrokonszenvesebbnek is egyben. Szint szerinti csoportbontás náluk nincs, mindenki egy időpontban jár. 6 középkorú felnőtt férfi, akik közül egyikőjük a 4 év körüli kisfiát is hordja; egy velem kb. egyidős anyuka a két 4 éves forma ikerlányaival, egy idősebb hölgy, és jó néhány gyerek még ráadásnak: a 3 évestől a 12 évesig, mint az orgonasípok álltak a sorban.  A bemelegítés első részét közösen végezték, aztán a felnőttek külön gyakoroltak egy kicsit, mielőtt elkezdődött a közös munka, a fogások páros gyakorlása azok bemutatása után. Nekem a pálya szélén kb. 10 percenként állt el a lélegzetem, úristen, most csavarják ki a kezét, vagy töri el a nyakcsigolyáját! Viszont legalább ennyit mosolyogtam is, mert nem lehet nem mosolyogni azon, amikor 4 gyerek igyekszik kibillenteni az egyensúlyából egy hegyként térdelő marcona férfiembert, vagy amikor a kisfiam próbálgatja kitartóan ezt a furcsa oldalon gurulást, amit én megérteni sem tudtam még, hogyan is. Nem kellett este altatni, épp csak letette a kis fejét. „Nagyon jó volt anya, menjünk még...” - és már durmolt is.