Az elmúlt két hétben Bandita nyaralt, én pedig ahelyett, hogy kihasználtam volna a lehetőséget és a szabadságot élvezve magamra fordítottam volna a nyert időt, dolgoztam, jellemzően este 8-ig, fél 9-ig, illetve egy-két alkalommal fél 10-ig. Van annyi önreflexióm azért, hogy érzem, képes vagyok-e még tömegközlekedve hazabumlizni, és ha arra jutok, hogy nem, lelkiismerefurdalás nélkül hívok egy taxit a cég számlájára. Ez azért hetente legalább egyszer előfordul. 

Lefordítva a pszichológia nyelvére, tökéletesen meg tudom élni ebben a munkában az önfeláldozás sémámat, hozom úgy az elfogadó módot, ahogy az a nagykönyvben meg lehet írva. Nincs ebben mártírjátszma, egyszerűen arról van szó, hogy marha nehéz megállni, hiába tudom, hogy muszáj lenne. 

Van kb. 15 ember, aki közül 8-nak a munkáját közvetlenül nekem kell ellenőrizni. Nyilván könnyebb dolgom lenne, ha képesek lennének önállóan dolgozni, és én vakon, vagy egy olvasásra szignálhatnék mindent, amit kiadnak a kezükből, de sajnos ez nem így van. Helyette az volt monjuk múlt héten, hogy egy iratot visszaadtam kétszer, egészen alapos jegyzetekkel, hogy az ügyet megismerve hová és mit kellene még beleírni, és amikor még ezek után sem lett jó, és azt láttam, hogy minden igyekezetem ellenére magát a problémát sem sikerült neki megérteni, elfogyott a türelmem, bementem szombaton és megírtam én déltől este hétig, mert legyen már kész. Igen, őt el fogom küldeni, ha nem mutat javulást, mert egészen pontosan ez az, amire végképp nincs hosszú távon kapacitásom, mint ahogy nem tudom tolerálni azt sem, ha valaki 4 hónap alatt nem tud eljutni egy 3 soros, de annál fontosabb levél megírásáig annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy ez nem várhatna egy napot sem. Ő a kisebbség, a többség - legalábbis úgy tűnik nekem - fogékony és formálható, vannak tartalékaik, csak idő kell nekik és sok tanulás. Egyelőre viszont marha nehéz, mert ők írnak, én meg vagyok arra, hogy a többi vezetői feladat mellett (ami szintén nem kevés) olvassam és javítsam az anyagaikat, ráadásul úgy, hogy sokszor még én magam sem találkoztam korábban az adott témával, tehát nekem is bele kell ásni magam. Szép benne, hogy nincs vagy nagyon kevés a két egyforma feladat, rengeteget tanulok közben én is, élvezem azt, amikor végre megértem és rájövök a megoldásra, vagy legalább megtalálom az ahhoz vezető utat, ettől csak azt élvezem jobban, amikor együtt jövünk rá, nem tőlem várja a kis buksi fejével, tágra nyílt szemekkel, hogy találjam fel a spanyolviaszt neki és mondjam meg, mit vessen a papírra. Amikor pedig olyasmit tesznek le elém, amiből az derül ki számomra, hogy aki írta, az vágja és a válasza, megoldási javaslata korrekt és nem kell hozzátenni egy szót sem, sem elvenni, akkor meg azért tudok nagyon örülni, mert így nyilván gyorsabban lehet haladni. Megjegyzem, hogy azért azt az embert jól megrugdosnám, aki egy egész cég működését építi az outlookra, ettől csak az a rosszabb (ami most nálunk van), hogy papíros és elekronikus levél vegyesen ömlik ránk, ja és amikor emailban előre küldi azt, amit feladott papíron, én pedig majd tudjam hozzárendelni egyiket a másikhoz, ne kétfelé osszam a kétféle formátumút. Brrr. Jaj tök jó lenne, ha lenne egy kompetens titkárnő, akinek legalább jogi asszistens végzettsége van, vagy legalább a levelező- és iktatási rendszert képes kezelni normálisan, de erre tőle nem számíthatunk, úgy meg elég nehéz dolgozni, összpontosítani bármire, hogy valaki mindig kopogtat valami nyűggel vagy mert hozott olvasnivalót, közben pedig állandóan jelez a kurva levelező is, jön a soron kívül intézendő akármilyen intéznivaló, ráadásul a sajátom melett 4 másik fiókra is figyelnem kell(ene). Munkaidő után legalább a jövés-menés mérséklődik, csend lesz végre, és jobban el tudok mélyülni. Mindig van egy pont (jellemzően amikor éppen befejeztem valamit, és érzem, hogy nem vagyok már képes befogadni semmit), amikor egyszerűen felállok és lekapcsolom a gépet, elég volt. Tudom, hogy ezt nem kellene megvárnom, hanem húzni egy lélektani határt mondjuk úgy este 6 óránál, és legkésőbb akkor felállni, de még úgy érzem, hogy nem engedhetem meg ezt magamnak. Túl sok magánéletre viszont nem futja így. Ez arra elég, hogy ha van erőm, még beesek a sparba vagy a kisboltba hazafelé jövet, esetleg rendelek valami kaját, hazaérve kinyitom a fürdő csapját és elnyúlok a kádban, fürdés után pedig szinte rögtön el is alszom. Néha próbálok még olvasni, mondjuk híreket a laptopról, na ebből már többször lett az, hogy valamikor hajnali 3 körül arra ébredtem, hogy kint virrad, a villany ég, a gép zúg és a kontaktlencse begyógyult a szemembe. Félkómásan kikotrom, vilanyt, gépet kinyom, és alvás tovább reggel 6-ig, nem tovább. 

Mától két hétig szabin vagyok, próbálok ebből az egészből kiszakadni, amint ez az írás mutatja, inkább nem megy még. A céges telom még nem merült le, folyamatosan csipog is reggel óta, jönnek a levelek, sok felkiáltó jelesen, én meg nem bírom ki, hogy ne nézzem meg, ki kellene kapcsolnom, mert hülyét kapok tőle, de nem vagyok képes rá, mert nem tudtam még leállítani magamat se, eléggé szorongok még mindig.Jó, most kikapcsoltam. 

Az is van még, hogy kitaláltam, mivel lepem meg a kisfiamat a közelgő születésnapjára: a megnövekedett fizum örömére foglaltam magunknak szobát néhány napra egy tihanyi panzióban, egy hét múlva indulunk, gépet sem viszünk. 

Addig pedig meg kell találnom az ideális bejárónőt, aki majd hetente egyszer eljön hozzánk és kitakarít, mert erre már végképp nincs energiám és sajnálom is a maradék időt, viszont a rumlit nem bírom. Már volt egy jelentkező délelőtt, este várunk még egyet és holnap is jönnek ketten. Ebédre főztem spagettit E-mentesen, Bandita kedvére. 

Az egyik legpraktikusabb dolog, ami újdonságként hatott rám, és sokat könnyít az életemen, a 3 hétig tartó és ráadásul nagyon szép gél lakk. A körmömön most rockerlepke, megmutatom.