Móra Sándornak csak 3 napja volt mindennek az átgondolására, ráadásul a sznob felesége érzelmi zsarolásának kitéve kellett döntést hoznia. Szerettem benne a tartását, hogy nem hagyta magát befolyásolni, és inkább vállalta a válást, mint a meghunyászkodást.

Én egy hetet kaptam, és nem akar befolyásolni senki, mégsem örülök, mert én ezt a döntési kényszert, ilyen kavicsot a langyos állóvizembe nem kértem. Éppen múlt héten történt, hogy azon morfondíroztam, ellennék még sokáig ezzel a munkával. Szakmailag fejlődhetek, iskolába járhatok mellette; korrektek a vezetőim, nem idegbetegek és úgy menedzselik a feladatokat, hogy megengedhetem magamnak a szabadság és betegség luxusát, ráadásul anyagilag is kezdem összeszedni magam, kényelmesnek mondható életem van. Úgy gondoltam, elértem, amit itt lehet, de nem akarok továbbállni; ha úgy alakulna a jövő, vállalhatnék még babát és nyugodtam szentelhetnék neki legalább két évet azzal a tudattal, hogy van visszaút a munkahelyemre.

Abból a szempontból van nehezebb dolgom, mint Szilvási Lajos főhősének, hogy neki az új feladat ugyan több pénzt és vezetői pozíciót jelentett volna, viszont szakmai előrelépést nem, csupán egy verklit, amibe nem volt hajlandó belezavarni magát a neje kedvéért, lemondva arról, amit szeret csinálni. A vezetői pozíció önmagában nem izgat engem sem, de még egy eszköz lenne a kezemben a cél érdekében. Rengeteg feladat, munka vár, amit viszont ha elvállalok, megváltozik az életem, a féltve őrzött szabadságomból lejjebb kell adnom, nagyobb lesz a felelősség és a stressz is rajtam és simán benne van a pakliban, hogy egyik nap még kellek, másnap már nem kellek. Vívódom, hogy jó vezető lennék-e, hiszen nem tanultam vezetéselméletet, gyakorlati tapasztalatom sincsen, van viszont tudásvágyam, szorgalmam, szervezőkészségem, tudok empatikus, konstruktív és asszertív lenni és jogászként sosem okozott gondot a határozott fellépés. Ezekre tudnék építeni.

Legnagyobb csatáimat saját magammal vívom.