Én meg azt mondom, legfeljebb még éretlen, hisz gyerek! és leginkább tiszta anyja meg apja.

Még aznap este felhívtam a kisfiam legjobb barátjának anyukáját, hogy rajta keresztül megtudjam, volt-e tanuja az afférnak. A gyerek megerősítette a történetet, miszerint az osztály füle hallatára nevezte a kisfiamat lúzernek a tanító néni, sőt rajta kívül még másik két gyerekre is előszeretettel használja ezt  a kifejezést. 

Mikor kicsi voltam, a nagymamám mindig úgy segített elaludni, hogy simogatta a hátam. Szegénynek a keze jól elfáradhatott, mert ha csak egy picit is abbahagyta, én már rögtön nyöszörögtem. Igazából nem emlékszem olyanra, hogy bárki rajta kívül simogatott volna gyerekkoromban, anyukám különösen ellökős fajta volt, talán ezért azt akartam, hogy a mamika pótoljon olyankor, amikor ő altat engem. Aztán pedig a testi érintés lett az elsődleges szeretetnyelvem.

Hiányzik a szerelem, de mindjárt lehunyom a szemem, mert legalább néha álmomban ott van...  

Amikor ezt írtam, pontosan még nem értettem a folyamatot, csak éreztem, viszont nagyon meg akartam érteni, ezért elég sokat gondolkodtam róla továbbra is. Neked talán nem fogok újat mondani, de én annyira boldog vagyok felismeréstől!

Egyik este nagyon nyűgös voltam, amikor pedig nagyon nyűgös vagyok, hajlamos vagyok kísértésbe esni és a fényképeit nézegetni vigaszképpen, na és amikor egyik este így tettem, rájöttem egy Titokra, amit magamban egy szóval Éberségnek neveztem el. Nincs két olyan pillanat, amikor valaki ugyanolyan, a változás folyamatos: külső megjelenés, jellem, viselkedés, hangulat, az egyes helyzetek, élmények megélése, stb. Ennek köszönhetően újra és újra rá lehet csodálkozni a másikra, hogy „úristen, most megint olyannak és úgy látlak téged, amilyennek és ahogy még nem láttalak sosem!” Ez a hozzáállás kíváncsiságot ébreszt, újra fel akarom fedezni, érezni, megízlelni, mindez pedig magában hordozza a vágy ébren tartásának, a szunnyadó vágy felébredésének lehetőségét...

Dosszié. 

Sokkal jobban áll az érzései és gondolatai kifejezésében, mint én. Nálam még mindig sok az elhallgatás, a "leírni sem merem, nem hogy kimondani"-félelem. 

A balkanyaromról eszembe jutott ez a film, amit nem rég láttam. Nem a tipikus "mi lett volna ha"-film, szerintem sokkal érzékenyebben és bölcsebben fogja meg a témát; bár inkább azoknak való, akiktől a művészfilmek sem állnak távol, mert ez már szinte az. Nekem azt üzeni leginkább, hogy mindenből ki lehet hozni jót is, rosszat is, és hogy miből mi sül ki, előre sosem tudhatjuk. Viszont nincs eleve elrendelés, szóval no para. 

Hogyan lehet embrace-elni az ércsíptetőt? 

Paradise Lost: Isolate

Nehéz kérdés, nem tudom. Úgy gondoltam, "okafogyottá" vált az előzmények valamelyest megértésével, másfelől viszont talán jó lenne ezt is "letenni"...

Update (13:12): Egyébként az is van még, hogy szükségét éreztem a váltásnak. A "Doktornőnek" hálás vagyok, amiért tavaly az év második felében fogta a kezem és anyukám helyett anyukám volt a nehéz időkben, megvilágított számomra nézőpontokat, amik bizonyos dolgok megértéséhez közelebb vihettek engem, de a sématerápiás írások hatására, és a sok hónap kihagyás utáni újabb találkozás fényében mást kértem fel a továbbiakra. Az "egyetért vagy nem ért egyet"-kérdések ezért kerültek elő, az első találkozás alkalmával kaptam feladatként a megválaszolásukat. Hátra van még egy grafikon megrajzolása, amivel idáig még csak addig jutottam, hogy a x és y tengely rá került a papírra... Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Akik ismernek engem, általában szeretnek is.

Szeretnék olyan boldog lenni, mint amilyennek mások látszanak. 

Most mesélte el a Feri Atya egy előadásban, hogy a kötődő szeretet sajátja a függés, de nem a függőség. Függök a másiktól, hiszen pl. a hangulatomat befolyásolja az övé, nem lehetek jókedvű, ha egyszer a szerelmem bánatos, stb., viszont ez a függés összeegyeztethető a szabadsággal, míg a függőség nem, utóbbi éppen ezért kifejezetten ellenjavallt.  

Na jó, megint tanultunk valamit. Ezek szerint nekem nem a függéssel, hanem a függőséggel van bajom, amikor azt mondom, hogy nem a házasságtól írtózok, hanem attól, amit emberek csinálnak belőle. 

Én az enyém, te a tied, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, lehetőleg azt is szex közben, végelgyengülésben:) 

Kell még azért ez a "változás"-záradék is a szerződésbe biztos, ami biztos: "Ha vége van, akkor egyszerűen szólj, hogy vége, és kész. Vagy hogy most már el akarsz menni. De nem kell az ajtót bevágnod magad után, csöndesen is becsukhatod."

A NEM-ről.

Jó ideje érik már két bejegyzés, igazából most sincs meg bennem az egész, de nem akarom húzni tovább, így belefogok, aztán mire a végére érek, talán összeáll bennem is a kép.

...és már a válasz is megvan. 

Most úgy érzem, értem már azt is, miért olyan ijesztőek azok a férfiak, akik lerohannak engem. A látszólag nagy akarásuk nem rólam szólt sosem, hanem róluk...

Messziről indítok megint, de lesz vége, ígérem, magamra nézve (is) tanulságos.

Bandita tanító nénije "szép kép"-függő. Most, hogy itthon voltunk egy hétig, szembesültem ezzel, mégpedig a Facebook által. Tudod nagyon sokáig úgy volt, hogy én a kedvenc blogom FB-oldalát leszámítva le voltam iratkozva mindenhonnan, hogy megkíméljem magam attól a sok hülyeségtől, ami elárasztja az embert a hírekben, és ami között így elveszik a lényeg. Aztán volt egy pont, amikor be kellett látnom, hogy ez nem tartható, mert fejben tartani elég nehéz, hogy időről-időre felmenjek egyenként a "fontosak" lapjaira áttekinteni, mi történt velük. (Ebből időnként adódtak kínos helyzetek, amikor emberek "finoman eszembe juttatták", hogy töltöttek fel valamit, és lett belőle olykor még sértődés is, hogy nem láttam.*) Ezért aztán megkötöttem azt a kompromisszumot, hogy a szűk családtagokra és a legközelebbi barátokra feliratkozok, valamint szeptemberben bővítettem a kört Bandita tanítóinak megosztásaival praktikus okokból, mert időnként közzétesznek egy-egy "közérdekű" infót a gyerekekre vonatkozóan, és hát legyek képben, na.

William ezt már egészen korán leírta hozzászólásban, én mégis csak a 14-nél kezdtem felfogni. Kívülről kellett rátekintenem a viszonyunkra, tükröt tartani magam elé is és belenézni, hogy meglássam: ez egy bántalmazó kapcsolat volt, aminek a működése determinálta ezt a kegyetlen végkifejletet. Éppen olyan könyörtelenül vetett véget neki, mikor már ezt diktálta az érdeke, mint amilyen könyörtelen volt velem sokszor korábban is. Bár G. barátom nem olvashatja a naplómat, mivel a 14-ben érintett volt, teljesítettem a kérését és felolvastam neki a bejegyzést. Persze a végére sírva értem, amit elég sokára is sikerült abbahagyni, amikor is megkérdezte tőlem, mit érzek most. Nem igen tudtam megmondani, annyi minden kavargott bennem: harag, szégyenérzet, értetlenség, szomorúság, egy nagy hatalmas érzelmi katyvasz és azt hiszem, valami meg is változott bennem.

Nem tudom, mi ez, de most "jó".

Update (21:33): Oké. Valami történt velem ma délben, amit nem értek. Éppen sorban álltam a Mekiben, amiben csipogott a telefonom. William kommentjéről kaptam értesítést, és mivel jó páran álltak előttem, meg is nyitottam a levelet. Mire a sorok végére értem, a szívem zakatolt, kezem-lábam remegett, a szemem megtelt könnyel, a világ forgott velem, minden bajom volt. Arra eszméltem, hogy a kicsim szólítgat, "Anya mi történt?!", a pultos pedig azt kérdezte tőlem, kérek valamit, vagy leülnék inkább egy kicsit. Hebegtem-habogtam, nagy nehezen el tudtam mondani, mit szeretnék, fizettem... A kaját már csak Bandita várta meg és hozta utánam. Leültem egy boxba, próbáltam összeszedni magam, mire megérkezik... Ez sikerült is addig, amíg a barátnőm meg nem jött, mert amikor megláttam, elég volt csak megkérdeznie, mi  baj, és belőlem feltört a zokogás. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, és hosszú percekig el sem engedtem. A kérdésükre csak annyit tudtam mondani, hogy "valami felkavart érzelmileg", de már jobban vagyok. 

Nem tudom, miért történt mindez, csak azt tudom, mit éreztem. Féltem, iszonyatosan féltem.

William története kapcsán jutott eszembe, istenem de sokáig gondoltam én is azt, hogy erről van szó: "jobban szeretem őt magamnál". Aztán a végén, annak az embertelen szakításnak a kellős közepén volt egy párbeszéd közöttünk:

Én pedig kaptam az alkalmon, és kivettem a maradék szabim nagy részét, hogy itthon lehessünk együtt pár napot. 

Ó, boldogságos "kismama" lét, hogy meg tudnám szokni:) Kicsim már reggel 7-kor jön puszival, hozhatja-e a kávém, nekem pedig ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy csak el ne romoljon benne az a kis kütyü, amitől ez a késztetés. Ma azért én mondtam neki, hogy nem kérek, hozom majd inkább én a reggelijével együtt, mert mégsem járja már, hogy mindig ő, valami egyensúly legyen azért. 

Főztem finomat, takarítgatok módjával, nézünk jó filmeket, meg ami jön, ma délután bicajoztunk egy hatalmasat. A formámat hoztam, mert a tervezett 10 órai indulásból fél 3-as lett, csak tudod az van, hogy húzott az ágy rettentően, én filmet néztem, Bandita játszott, elment a délelőtt. 

Nincs kedvem most írni, fáradt is vagyok, nyűgös is, minden bajom van, inkább zene.

A héten kedvenc lemezemről a legkedvesebb...

Én nem engedném Banditát regisztrálni a korhatár betöltése előtt akkor sem, ha szeretné (szerencsére nem szeretné). Ha 13 éves kortól lehet, akkor 13 éves korától lesz fent leghamarabb, mert ezt írja a szabályzat és kész és nem érzem úgy, hogy rugalmatlan vagyok, viszont nem tartom véletlennek ezt a korhatár-dolgot. Banditának viszont több osztálytársa fent van már, újra és újra kapom az ismerősnek jelöléseket, nyilván a gyerek miatt. Ma este megint jött egy, akit nem is fogadtam el ismerősnek, mert a kicsim elmondása szerint csak látásból ismeri, igaziból nem. A kisgyerekkel egy évfolyamra járnak, ehhez képest a srác az adatai szerint 1998-ban született, mint "állítólag" Bandita legtöbb regisztrált osztálytársa is. 

Az FB felhasználói szabályzata szerint a regisztrációs korhatár 13 év. Ahhoz tehát, hogy ettől fiatalabb gyerek regelhessen, meg kell hamisítania az adatokat. Ha a szülők engedélyével teszi mindezt (nyilván úgy, mert különben nem lennének a szülei az ismerősei között), tudják ezt ők is, talán még a regisztrációt is segítenek végigcsinálni. 

Na és tudod az van, hogy én ezt nem értem. Ha segítek a gyerekemnek hamis adatokkal csatlakozni (de ha csak hallgatólag meg is engedem ezt neki), azzal tulajdonképpen azt üzenem számára, hogy ez az út járható. Szegd meg a szabályt, hamisíts adatot, nem gond a korhatár. A baj az, hogy most a korhatár nem gond, máskor már más sem lesz gond adott esetben, mert az ember így működik.

Biztos jó ötlet a gyerekeinket már ilyen kicsi korban szabályszegésre tanítani? Nem kellene kitartani addig, amíg csak lehet annak érdekében, hogy törvénytisztelő felnőtteket neveljünk a világnak? Nem ráérnek még "elromlani"? Kell ezt a folyamatot siettetni? Ha pedig ettől el is tekintünk... Feltétlenül szükségük van arra a sok szemétre, amit a facebookon zúdítanak sokszor az emberek egymásra?

Menjek aludni inkább, tudom...

Amikor...

Én pedig most ennek kapcsán azon morfondírozok, hogy mindezt hol és hogyan kell elkezdeni? Kezdem az ágyban, aztán azon kívül szex-témában, majd próbálom kiterjeszteni a hétköznapi kommunikációra, vagy kezdem először a hétköznapi kommunikációban, aztán egyszer csak már szex-témában és az ágyban is tudunk igazán őszinték lenni? Esetleg egy induló kapcsolatot lehet erre az alapra helyezni, és párhuzamosan haladva megpróbálni fejlődni ezekben?

Mindig finomkodok, mindig csak utalgatok, unom már ezt. Szeretnék most egy kicsit gátlástalanabbul írni arról, mi hiányzik nekem leginkább (a szexre vonatkoztatva), és mivel éppen nincs sok munkám, miért ne tenném éppen most a magam szentimentális, infantilis módján, kicsit példálózva? :)

Nézz szembe félelmed tárgyával ellenőrzött és biztonságos körülmények között...*

Most éppen ezért vagyok oda egyébként, eredetit és covert hallgatom napjában többször, mert valamiért vigasztalóan hat rám. 

Tegnap lagziban voltunk, ami egészen jó lett volna, ha... Mindenki volt valakivel; aki rajtam kívül szalma volt, az legalább baráti társasággal volt, aki meg nem volt szalma, viszont táncolni sem akart, legalább nem egyedül unatkozott. Bezzeg én... A gyerekek játszottak, én meg leginkább csak üldögéltem csendben, miközben rettentő módon egyedül éreztem magam.Valamikor fél 12 körül lett elegem, amikorra már bandita is k.o. volt. Hívtam egy taxit és visszamentünk a szállodába.

Talán te már meg sem lepődsz azon, hogy sírdogálva aludtam el... 

Nem értem az élet rendjét. A világ tele van olyanokkal, akik alig várják, hogy végre kölcsönösen szerethessenek és szeretve legyenek. Itt most mégis csupa olyan párt láttam, akik egész este szinte rá sem hederítettek egymásra...

Van ez a "keresztény" kolléganő. Tudnék róla mesélni sokat, jaj de inkább nem szeretnék többet, mint "muszáj", így egyelőre most csak a mai adagot.