Kézenfogva
Összetartozás vagy kapaszkodás?
Semmi. Minden.
Az én teljesértékűségem
Ha már összehoztam, hát örökítsem is meg:
Gondolkodok
Érzek
Működök (emésztés, kiválasztás, stb.)
Tudok mozogni
Látok
Hallok
A férfi 35-ön innen és túl
Nick Holmes is édes aranyos volt kölyökképpel, de az ő későbbi videóit nézve is arra jutok, hogy nem cserélném fiatalabbra a 40-es szerelmem (nem csak a külső férfiasabb volta miatt, de nem kellenek ide hosszas érvek).
Ez egyébként számomra a legtutibb szexelős zene, amit valaha írtak, a második videón 1h05m20s-től, de az egész koncert ajánlott, volt is már itt.
Paradise Lost - One second (1997)
(Concert Full) Paradise Lost Draconian Times MMXI 2011
Ülj ide mellém
Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.(Csukás István)
Mára csak ennyire futja, de a lényeg benne.
A nap kérdései
Kolléganő hívogatja a férjét napközben. Ezt hallgatom egész héten.
Szia Nyuszikám, felébredtél?
Mit csinálsz, Macika?
Puszinyuszi, ebédeltél?
...
Bazmeg hogy nem fullad meg az a másik?! Meg mi az, hogy Nyuszika? Meg ez a degradáló Macika? PUSZINYUSZI??!! Pláne egy Férfinak??!
Meghalnék... és akkor rögzítsük újfent, hogy ez az egész számomra megint csak az önmegismerés miatt érdekes: meg_hal_nék, ha nem őt nyírnám ki már a második ilyen húzásnál. Ide ne merd írni kommentbe, hogy törődés, meg szeretet, mert kimoderállak.
Viszi a szél
Nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látok mindent és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb és majd szét robban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért.
Nézzétek meg ezt a filmet, ha még nem láttátok.
Feladat
Listát kell írnom arról, miért tartom magam teljesértékű embernek.
Két napja szenvedek rajta. Ha valamit fel is írok, hamarosan húzom is át, amikor eszembe jut, hogy.
Hülyeség az egész, utálom ezt a feladatot. Ne jusson eszembe, tudom.
Túl a barátságon
Volt bennem valami megmagyarázhatatlan, ismeretlen eredetű viszolygás a férfiak szexuális együttlétével kapcsolatban, amit nem tudtam hova tenni, viszont nagyon meg akartam érteni. Mert hát az még sem járja már, hogy míg lányokat látni együtt filmben, fényképen nem zavaró számomra, addig a pasik látványától szinte undorodok. Ne is lássam.
A szarkának van éntudata
Tükörbe nézve felismeri magát és lekapargatja a tolláról az eltérő színű festéket.
A nap párbeszéde
Nekem mikor lesz már barátnőm?
Nem vagy még elkésve vele, kisfiam. Addig is élvezd a szabadságot.
Szeretnék egy lány mellett szabad lenni.
...az én Nagy Fiam. Tudja, mi a pálya. ♥
Melegítőnadrágban fogok boltba menni
...ha leáll majd végre a szárítógép és fel tudok öltözni, mert nekem éppen tegnap este jutott eszembe kimosni a szennyesen kívül azokat a ruháimat is, amik nem piszkosak egyébként, csak mondjuk már rajtam volt x alkalommal 1-2 órát, mint a csöppet sem stílusos macinacim.
Amíg várakozok, megírom már az első olyan esetet, amikor anyukámmal emlékei szerint konfrontálódtam.
Ha tetszik, "tetszik"
Szóval meg kellene tanulni ezt a félelem nélküli kifejezést, M. szerint akár időnként túlkompenzálva, hogy egyszer csak majd helyrebillenjen a mérleg nyelve és kialakuljon valamiféle egyensúly. A "bocs, hogy a világon vagyok"- attitűdöt elengedni állatira nehéz, egyelőre inkább nem megy, mint megy, és hát persze, hogy olyanokkal szemben van problémám mindig, akik bármilyen okból fontosak számomra.
Táviratilag
Hiányzik Szúrós Szemű, mondjuk mert senki mással nem lehet arról és úgy beszélgetni, ahogy vele.
Bandita kiszeretett a Katából, aki nem válaszolt a Valentin napi üdvözletre (kapja be), de már kiszeretett az Emeséből is, akibe a Kata után szeretett bele (mert ő elérhető távolságban van), és most egy másik (nem jut eszembe a neve) kislányba szerelmes, leginkább mert ő is ragaszkodik a kedvenc pulcsijához, tehát hasonlítanak egymásra, mégis legtöbbet a Majával? beszélget, de vele nem szerelmesek, mert neki Bandita kisbarátja a fiúja.
Az iskolában brillírozás van egyébként, érdekes módon itt nem "lassú, lusta, trehány, szétszórt, figyelmetlen, motiválatlan".
Szilvási Lajos Szökőévét olvasom, komolyan nyálasabb, mint a legnyálasabb lányponyva, de mégis élvezhetőbb, mert Szilvási mégiscsak Szilvási.
Virágok nyílnak a várfalban.
Várom, hogy melegedjen az idő.
Sokszor félek éjjel a viharos szél miatt. Most is.
Leadtam két olyan anyagot, amivel megküzdöttem nagyon és rettenetesen rámült az elmúlt két hétben.
Nem ittam alkoholt, mióta itt lakunk és nem is hiányzik.
Az óraátállítás óta alvásproblémáim vannak, amiről szerintem nem az óraátállítás tehet, csak arra fogom.
Nem megyünk haza húsvétra.
Le kellene cserélnem a 18 éves farmerdzsekim (még akkor is, ha 10 évig a szekrényben volt és csak tavaly kezdtem el megint hordani), leginkább mert nagy rám, és ódivatú bő ujja van.
Nem bírom a barkaágon csüngő giccstojásokat, amikkel minden tele van húsvétkor.
Kiállni magamért
...arról beszélgettünk M-mel a foglalkozáson, mennyire nem megy ez nekem a magánéletben. Képzeld el, hogy még azon is szorongok mindig, hogy a lakásom bérlőinek elküldjem az előző havi rezsi-elszámolást a térítés érdekében. Aztán ha késnek a fizetéssel, még én érzem rosszul magam, amiért emlékeztetnem kell őket. Ilyenek.
M. arra kért engem, próbáljam őt meggyőzni a nemről, amikor ő igent mond. Nem sok idő elteltével feladtam, hogy jó, legyen "igen", csak hagyjuk abba már... Nem volt tétje a dolognak, hiszen csak "játszottunk", én mégis elég hamar engedtem, a kérdésére pedig erős szorongásról és gyomromban gombóc-érzésről tudtam beszámolni.
"Levágtad a hajam!"
...csak ez az egy mondat viszhangzott a fejemben végig, míg legutóbb otthon voltunk.
Nem is tudtam még annyira sem felengedni, mint máskor, annyira rám ült az emlék, ami szóba került éppen előtte szerdán terápián.
Gyönyörű sötétbarna fürtök ölelték az arcom, lágyan omlottak a vállamra. Olyan szép voltam vele, hogy 2 évesen még a fényképész kirakatában is kint volt az a 40X60-as nagyítás, amit a szüleim rendeltek a fotómból. Imádattal illegettem magam a tükörben, büszke voltam magamra nagyon, mert tényleg úgy képzeltem, hogy nekem van a legszebb hajam a világon. Nem is szerettem összekötve, ha mégis muszáj volt, akkor mindig két copfot kértem. Az oviban nem maradhatott kiengedve, anyukám viszont mindig sietett, ezért mindig nagyon kapkodva fésült meg, rettentően húzta, én pedig mindig visítottam, hogy fáj... Fel sem merült benne egyszer sem, hogy esetleg fésülhetné úgy is, hogy ne okozzon fájdalmat nekem, annál többet fenyegetett viszont a hajvágással.
Egy napon le is vágták olyan rövidre, hogy ne maradjon benne szemernyi hullám sem. A nagymamám megmentett belőle egy fürtöt, amit aztán hosszú évekig őrizgetett a kredencben, és akárhányszor ott voltunk, mindig megkértem, hogy vegyük elő, nézzük meg, hogy milyen szép hajam volt...
Nemalszom írta anno kommentben a 10 éves kori emlék kapcsán, hogy valószínűleg nem az első és nem is az utolsó volt... Hát tényleg nem. Ezzel is azt tanították nekem, hogy érzést kifejezni nem szabad, mert azért büntetés jár.
Így megy ez.
Leginkább fáradt
Élek még, csak közben az is történt, hogy költöztünk vasárnap. Gyerkőc hétfőn már ment iskolába, én pedig a kibérelt lakást próbálom lakhatóvá tenni: kipucolni a koszból, és megszabadítani az előző bérlők/tulaj által itt hagyott és leltárban nem szereplő, szekrények mélyén lapuló limlomoktól.
Nobel-díjat a hideg zsíroldó, fürdőszobai csodaszerek és Cif feltalálóinak, mert ezek nélkül nem is tudom, mi lett volna velem. Bezzeg a "családom" sehol. Az udvarukban ott áll két kisteherautó, de nekem kedves ismerőst kellett megkérnem fuvarosnak. Vele ketten cibáltunk fel mindent a sokadikra, még jó hogy bútor nem jött és lift van.
Egyedül érzem magam, szomorú vagyok és rettentően nyúzott. A kezeim-körmeim tropák, a derekam detto, lábra állni alig tudok. Ahogy látom egyre közelebb a végét, úgy lesz egyre könnyebb a szívem és talán akkor majd végre örülni is tudok felhőtlen. Most még nehéz.
Lebuktam: szeretek. Büntetést kaptam.
Nem írok, nem vagyok jól, viszont írok már akkor a szerdai terápiáról, ahová szabiról mentem be a városba; nem tudtam aznap bemenni dolgozni, össze kellett szednem magam.
Elég sok idő volt, mire kicsit megnyugodtam. Képzeld el, hogy annyira vágytam már ott lenni, végre kiönteni a szívem, hogy mikor megláttam M-et, el is tört a mécses megint rögtön. Tudta már, mi a baj, mert átküldtem neki levélben, hogy lássa, milyen Holdviola elefántként a porcelánboltban; szerencsére el is olvasta a levelem még az érkezésem előtt.
(Bűn)tudatosság
Sokszor van az, hogy valami még nem tud kijönni, hiába tenném le. Még vergődök rajta, nyomaszt rettentően, rágom magamban, de sehogy sem sikerül írott szóvá formálni a bennem lévő katyvaszt. Aztán történik valami, ami érzelmileg felspannol annyira, hogy végre kiszakadhat belőlem a bánatom...
Leginkább egyszerűen vidám
Írok már akkor a szilveszterről, ha a karácsonyról nincs kedvem. Egyik nap december elején kiszámoltam, hogy kb. 15 éve (mióta abbahagytam a táncot) minden szilveszterem otthonülős: az éppen pasim nem volt társasági ember, "maradjunk itthon és nézzük a tévét", amióta pedig Bandita apukájával külön mentünk (idén lesz 8 éve), a gyerekkel voltunk mindig itthon egyedül. Ebből kifolyólag nem igen volt még éjfélig fennmaradás sem, leginkább 10 körül legkésőbb ágyba bújós és reggel felébredős "szilveszterezések" voltak ezekben az években. Idén másként volt.
"Mint egy szűz lány..."
...kb. úgy érzem magam. Tudod... Tipródik, várakozik, fél, milyen lesz majd. Na hát így vagyok én is most. Félelemmel vegyes várakozás, rengeteg kérdés, kétség, ábránd, mert úristen olyan régen volt, mintha soha meg sem történt volna még.
Leginkább "nem akarom"
Sehogy sem akar menni most a ráhangolódás, legszívesebben magamra zárnám az ajtót és maradnék itthon egész ünnepek alatt. Úgy érzem magam, mint akit satuba fogtak és nyomnak minden irányból; próbálok ellenállni, tartani magam, de valahogy az is erőtlen, így csak vergődök. Az igazság az, hogy totálisan elbizonytalanodtam magamban.
Kezdődött már tegnapelőtt a vitával, majd folytatódott tegnap délelőtt.
Feladat
Bűntudatnapló vezetése.
Még csak pár óra telt el, és máris rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnt, mert volt pár olyan helyzet már ez alatt a rövid idő alatt is, amikor először csak "furcsa rossz" érzést észleltem, és akkor meg kellett állnom, és befelé kellett néznem azonosítanom, most ez mi is pontosan.
Egyébként érdekes tapasztalás ilyen szinten elemezgetni magam, és el is gondolkodtam rajta, milyen sokszor lehet úgy az ember, hogy az érzéseit nem "tudatosítja", nem azonosítja be magában, hanem csak úgy érzi, hogy most jó vagy nem jó a közérzete, hogy valami feszíti belül vagy éppen majd ki csattan, vagy akármi anélkül, hogy foglalkoztatná, mitől is van ez... Most akkor ezzel vissza is kanyarodhatok oda, amit itt írtam, csak más kontextusban?!
A (tegnapi) nap kérdése
Miért nem ölelted te meg?
Na és ezzel a kérdéssel témánál is vagyunk: a fejünkben lévő korlátok. Az én fejemben (még) itt van egy korlát. Még csak elvi lehetőségként sem fogalmazódott meg bennem, hogy megtegyem. Vágy szinten persze igen (bárcsak lennék elég bátor, annyira szabad, hogy legalább kezdeményezni képes legyek egy ilyen gesztust), de ténylegesen nem volt valós opció számomra, ez már a belső korlátaimon kívül esett.
Leginkább kisgyerek
Talán két-három olyan momentum volt, amikor a Felnőtt Nőt ott találtam az éjjel, de - talán pár mondattól eltekintve - még véletlenül sem a közelében:(
Leginkább vergődős
Talán túlbonyolítom én is a kérdést. Talán úgy van, hogy ha egyszer szeretnék elmenni, menjek el, aztán majd lesz valami. Ha nem mennék el, akkor úgyis én lennék a világon a legboldogtalanabb és meg is bánnám tutira, ráadásul nem is szeretném "cserbenhagyni" a számomra fontosat élete fontos pillanatában, és ez független attól, hogy én fontos vagyok-e a számomra fontosnak. Ilyen sok érv az elmenni kalapban, míg az otthonmaradósban a fájdalomtól való félelem (amit belegondolva viszont nem spórolnék meg akkor sem, ha itthon maradnék, lásd fentebb) és az ésszerűség van (amit bennem az érzések legtöbbször felülírnak, mint tudjuk). Jó. Végülis még van időm eldönteni a dolgot.
Amúgy az is volt ma, hogy voltunk évzáró bulizni bowlingozni a kollégákkal a Mammutban, ami tök jó volt, szeretek "labdázni". Utána kellett volna vennem pár dolgot (jó ötletnek tűnt elintézni ott, ne kelljen holnap itthon menni utána), ami végül elmaradt. Hosszú percekig álltam a II. közepén és csak kapkodtam a fejem riadtan, mi hol van, majd némi bolyongás után megállapítottam, hogy aki ezt a két kócerájt tervezte, biztos nem volt százas, de legalábbis nem számolt azokkal a potenciális vásárlókkal, akik a Holdról... Borzasztó zegzugos, átláthatatlan, ráadásul ma különösen kaotikus, hangos és zsúfolt is volt, inkább hazajöttem.
"Érdek nélküli tetszésnyilvánítás"
Álltam a járdaszigeten, éppen úgy értem át a zebrán odáig, hogy továbbmenni nem tudtam, mert ott már piros lett. Velem szemben viszont még átmerészkedett egy idősebb férfi. Rám kacsintott, én meg persze önkéntelenül is elmosolyodtam, ami felbátorította és megállva mellettem megszólított. Engedjem meg, hogy elmondja nekem, milyen csinos(???) lábaim vannak; a pofim is szép(???), de a lábaim azok aztán igazán(???) csinosak, ha nem bánnám, nézegetné még, amíg zöldet nem kapok. Ne vegyem tolakodásnak, ez a részéről csak érdek nélküli tetszésnyilvánítás... Majd látva a kérdő tekintetem kifejtette, hogy Kant szerint szép az, ami minden érdek nélkül tetszik az embernek, és ilyenként befogadni jó dolog.
A hét nagy kérdése
Elmenni vagy nem menni?
Szeretnék, nagyon szeretnék, csak. "Még véletlenül sem szeretnék olyasmit sugallni, ami nincs..." - játékot játszani nem szeretnék, és kívülállóként egyedül lézengeni sem szeretnék.
Most erről eszembe is jutott a sémakérdőív, amin jól oda is véstem a hatosskálánhatost ahhoz a mondathoz, ami valami olyasmi volt, hogy "legtöbbször idegennek érzem magam ott, ahol vagyok" meg a másikhoz, hogy "úgy érzem, képtelen vagyok kivívni azoknak az elismerését és megbecsülését, akik fontosak nekem."
Milyen jó lenne, ha egyszerűbb lenne az, ami úgy meg van bonyolítva.