Szóval meg kellene tanulni ezt a félelem nélküli kifejezést, M. szerint akár időnként túlkompenzálva, hogy egyszer csak majd helyrebillenjen a mérleg nyelve és kialakuljon valamiféle egyensúly. A "bocs, hogy a világon vagyok"- attitűdöt elengedni állatira nehéz, egyelőre inkább nem megy, mint megy, és hát persze, hogy olyanokkal szemben van problémám mindig, akik bármilyen okból fontosak számomra.

Nagy dolgokra nem kell gondolni, bagatell dolgok miatt is ki tudom készíteni magam sokkörösen, mondok példát. Mondjuk jelenlét FB-n: jajúristen, mi lesz, ha megosztok valamit, mit szólnak hozzá, zavarni fogja a közösséget, megbotránkoznak rajta vagy valakit megbántok vele, ha ne adj isten találva érzi magát tőle. Aztán mondjuk 10-ből 8 lájkot visszatartottam, mert jajúristen, mit fog szólni XY, ha kattintok, majd rájön belőle, hogy figyelemmel kísérem a megosztásait és haragudni fog érte, zavarni fogja, kényelmetlen lesz számára. Vagy hozzászólás itt a blogtérben, leginkább olyan (amúgy ritka) esetekben szorongást keltő helyzet, amikor a szerző ismer engem. Aztán családi/baráti kapcsolatok nyilván: velük szemben kifejezetten a negatív érzések megfogalmazása jelent gondot mindig. 

Egy ideje próbálok ebből kijönni, amit másnak kis lépésnek tűnő dolgokban kezdtem el, de még így is nagy belső harcok árán. Az van például, hogy az FB-s profilomat próbálom közelíteni magamhoz: vérrel verejtékkel ugyan, de egyre "bevállalósabbak" a megosztásaim. Az adatlapom és mindenem, ami kint van, nyilvános volt ugyan eddig is (elvi alapokon), a megosztásaim jellege viszont színesedett az utóbbi időben, a cikkeket sem szimplán posztolom már sokszor, hanem mondjuk idézetbe kiragadom belőlük a számomra legütősebb gondolatot, vagy írok hozzájuk saját kommentárt. Olyan is volt már, hogy nem linkeltem semmit, hanem én írtam bejegyzést valami olyanról, ami történt velem éppen vagy foglalkoztatott. Még mindig nagyon nehéz, de mintha egyre könnyebb lenne az idővel. Érdekes módon a lájkok száma sosem foglalkoztatott, ebben nincs változás. Így most az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben épp letojom, lájkolják-e, amit kirakok, azon kell dolgoznom, hogy az se érdekeljen, ha valakit zavar... Jó mi?! Bejönni látszik az is, amit az érzelmi deprivációval kapcsolatban szoktak még írni, hogy a figyelmet elég hamar érzem szokatlannak és zavarónak. Nem rég posztoltam valamit, és kínosnak éreztem a sok-sok lájkot, nem értettem, "most mi van?!" A minap pedig a lecserélt profilképemre kapott több, mint 50 lájktól bírtam magam rosszul érezni és elég sok időbe, lelki munkába telt átfordítani ezt magamban, hogy jól tudjon esni és képes legyek ne szabadkozva lereagálni a bókokat. A mások megosztásainak lájkolása és hozzászólás, ha lehet még nehezebben megy továbbra is, de már tettem kísérleteket a változtatásra e téren is. Szorongás még van, de legalább már cselekvés is van. 

Anyukámmal már nem beszélek naponta 20 percet, hanem úgy kb. hetente kétszer 10 percet, amikor pedig szóvá tette, nyögvenyelősen ugyan, de ki mertem mondani, hogy ennyi telik tőlem. Ennek megfelelően már ő sem igen hív. Ritkábban járunk haza, amit sérelmeznek, én pedig nyögvenyelősen ugyan, de ki mertem mondani, hogy nem vágyom többet menni. Amikor pedig a házassági évfordulójuk alkalmából tervezett családi ebédre hívott, éppen olyan pillanatomban talált engem (túl egy friss fájdalmas élményen), hogy túlkompenzálás lett belőle, mert erős felindulásból azt találtam mondani, hogy "dehogy megyek haza, közöm nincs a házassági évfordulótokhoz, és egyébként sem vagyok kíváncsi a bohóckodásotokra".Túlkompenzáltam és jól esett, mardosott is érte a bűntudat, de aztán M. elmagyarázta nekem, hogy ez időnként szükséges lehet.

Na és képzeljétek el, hogy már nem kérek tőle engedélyt, hogy kidobjak valamit nála a szemétbe, és nem kérdezem meg, hogy ihatok-e a kikészített vízből, hanem kidobok és iszok a vízből. 

Mindez nagyon igénybe vesz engem, nagyon fáradt vagyok.