Semmi. Minden.

2014.máj.30.

Írta: HoldViola 12 komment

A nap kérdései

Kolléganő hívogatja a férjét napközben. Ezt hallgatom egész héten.

Szia Nyuszikám, felébredtél?

Mit csinálsz, Macika?

Puszinyuszi, ebédeltél?

...

Bazmeg hogy nem fullad meg az a másik?! Meg mi az, hogy Nyuszika? Meg ez a degradáló Macika? PUSZINYUSZI??!! Pláne egy Férfinak??!

Meghalnék... és akkor rögzítsük újfent, hogy ez az egész számomra megint csak az önmegismerés miatt érdekes: meg_hal_nék, ha nem őt nyírnám ki már a második ilyen húzásnál. Ide ne merd írni kommentbe, hogy törődés, meg szeretet, mert kimoderállak.

Címkék: mások élete, töprengős

A bejegyzés trackback címe:

https://fiamma.blog.hu/api/trackback/id/tr916236942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jól aludtál? 2014.05.30. 16:28:34

Ugyanakkor te meg vagy már nevelve ezerszeresen, hogy nehogy eszedbe jusson igy viszonyulni bárkihez, sem gyengéden szólitani, sem megzavarni a munkájában...?

Válasz erre

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.05.31. 10:56:18

@jól aludtál?: Nyilván, és el is gondolkodtam azon, hátha az érzelmi depriváció sémám miatt érzem soknak, fullasztónak még kívülről látva is mindezt. Írtam is már, amit olvastam, hogy ezzel a sémával az ember hamarabb érzi fullasztónak, soknak a felé irányuló figyelmet, mert hiszen nincs hozzászokva...
De egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egészséges ez ilyen mértékű csüngés, basszus kétóránként hívogatja, hogy mit csinál, evett-e már, felkelt-e már, takarított-e, volt-e kint a lakásból. Nem látok én ebben sem gyengédséget, sem odafigyelést, törődést, sokkal inkább látok függőséget, kontrollt, csimpaszkodást, unatkozást!, abban pedig a másik ember infantilizálását, hogy mint egy kisgyereket tutujgatja ilyen szinten.
Én nem azt mondom, hogy nem esne jól nekem egy-egy telefonhívás napközben oda-vissza, csak hogy halljuk egymás hangját, vagy ha valami fontos dolog miatt kell tényleg, de ez a naponta 4-5 telefon engem kiborítana szerintem. Egyébként érdekes, mert nem csak ő csinálja ezt, hanem kb. mindenki körülöttem, a két egybenyíló szobában lévő 6 emberből 4 él párkapcsolatban és folyton a telefonon lógnak kölcsönösen hívogatva egymást egész nap. Egyszer az egyik szintén női kollégát megkérdeztem erről, nem zavaró-e számára ez a rengeteg hívás a párjától, elmondása szerint neki jól esik, mert törődésként éli meg, én mégsem tartom egészségesnek ezt a mértékű rátelepedést. Azért sem, mert szerintem megfosztják magukat az esti hazaérkezéses de hiányoztál, milyen jó újra látni téged katarzistól. Egy másik férfikollégám felesége gyesen otthon, hát amit az csinál, az is nagyon durva, minden szarért ha naponta 10szer nem, egyszer sem. A férje matta idegbeteg, ha már csak meghallalja a telefon csörgését, összerezzen, aztán felveszi és vágja a kényszeredett jópofát, "szia szívem", miközben láthatóan kívánja a pokolba a párját. Konfrontálódni, megmondani nem meri talán, inkább szenved. Kell legyen ebben középút biztos, amit megtalálni nehéz nyilván. Én magamon látom, hogy amikor a kisfiam egyedül van itthon, igencsak nagy önkontrollra van szükségem, hogy ne hívogassam egész nap, hogy minden rendben van-e, mert ő már a napi 2-3 hívást is terhesnek tartja, amit viszont azóta értek, hogy megfigyeltem ilyeneket kivülről.

Válasz erre

jól aludtál? 2014.05.31. 11:54:04

Most mondanám, hogy de hát meg lehetne beszélni, de úgy tűnik, nem :]

Talán minden erről szól, közeledni egymáshoz az igényekben. Ha "látszik", akkor megpróbálni alkalmazkodni, ha nem megy, akkor megbeszélni. Sőt, akkor is megbeszélni, ha "nyilvánvaló", hogy mit akar a másik. Lehet, hogy rossz napja volt, hogy mit hivogattam, de a jövő héten meg hiányzana neki.

Amúgy igen, hiába esik jól tudni a másikról, hogy gondol rád, ha pár óránként kéne telefonálni, hogy mi van velem ("még az asztalnál ülök, mint általában egész nap, ma már kint voltam háromszor kávézni"), azért az tényleg elég nyomasztó, sőt, talán ellenőrzés-szagú is. (Forditva is).

Lemaradtam a blog visszakerüléséről, azt hittem, eltűnt a másik, csak véletlen néztem be ide egy megmaradt könyvjelzőből amúgy :O

Válasz erre

Sabina. 2014.05.31. 21:29:11

Az ellenőrzős telefonokat én is utálom, ha kapom :P. Adni viszont szoktam sajna, bár próbálom magam visszafogni, de nem mindig megy és ez viszont legtöbbször a túlzott aggódásomból fakad. Hiába sokszor a józan ész és a "rossz pénz nem vész el" logika...
Férjemmel munkaidőben a napi 2 mindig megvan, ez viszont már régóta bevett szokás (mondjuk, a napi 4 is lehet az :)). Nálunk van sok minden, amit telcsiben talán jobban tudok: kényes témát megvitatni (nyúl vagyok), elkezdett veszekedést vagy vitát higgadtabban folytatni, nyugisan egyeztetni stb.
A becézésekről. Húúúú...szerintem ez kívülállóknak mindig gáz :))). De ha benne vagy, már fel sem tűnik, hogy milyen hülyén hangozhat :D.

Válasz erre

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.05.31. 23:15:11

@jól aludtál?: Szerintem is hangolás kérdése a két konkrét ember között. Első tartós kapcsolatom idején még nem is volt mobilom, így ott aztán végképp nem merült fel ez, reggel ment mindenki a dolgára, aztán este találkoztunk, a páromnak volt ugyan mobilja, de akkoriban még olyan magas percdíjakkal, hogy nem gügyögtünk patyára. Napközben bent voltam az egyetemen, legfeljebb azért csörgetett haza este, hogy a vidéki munkáról mikorra várható, leginkább, hogy meleg legyen a kaja. Kisfiam apukájával még akkor sem hívtuk egymást naponta többször, amikor mi vidéken voltunk, ő meg Pesten dolgozott és csak hetente 2-3 éjszakát aludt itthon. Általában este, lefekvés előtt beszéltünk, ha nem jött haza éjszakára (kivel mi történt, hogy van a gyerek). Ha éjszakába nyúlóan maradt bent a melóban, esetleg felhívott még céges vonalról, de akkor is volt olyan, hogy elaludtam a kagylóval a fülemen, és egyszer csak arra riadtam fel, hogy a nevemen szólítgat, hova lettem a vonalból :) Napközben csak a rutinokat egyeztettük, melyik vonattal, mikor várható, menjünk-e ki elé, mit kíván vacsorára, valamint ha rendkívüli esemény történt természetesen. Ez a hova mész, mit csinálsz elépzelhetetlen volt számunkra kölcsönösen; igazából én úgy voltam vele, hogy onnantól, hogy kitette a lábát otthonról, "elengedtem". Másik város, 80 km távolság, megy ahová "akar", úgysem tudnám meg sosem, ha akarnám sem, nem is rugóztam rajta, volt elég bajom otthon a gyerekkel és a napi gondokkal e nélkül is. Egybként is olyan foglalkozása van, hogy teljes odafigyelést kíván, főleg a maszek melói olyan jellegűek, hogy olyankor megszűnik létezni mindeki más számára természetesen.

Szeretőként együttélés nem volt, ezért az más tészta eleve, de nálam hangulatfüggő volt: úgy voltam, hogy ha érzésem szerint nem voltunk rendben, ha valami negatív feszültség maradt bennem mondjuk egy beszélgetés után, akkor miután letettük, nem sokkal később képes voltam visszacsörgetni, hogy minden oké-e, amire ő általában türelmetlenül reagált, basztatásnak vette, cammogott, lenyomott, amire én persze szabadkoztam, visszahőköltem, és onnantól magamban vergődtem tovább. Napokig tartó belső kínlódások lettek ebből persze, miközben azért beszéltünk akár már másnap ugyanúgy, de úgy kellett csinálni, mintha minden rendben lenne, ne terheljem. Amikor viszont okénak éreztem a dolgokat, napokig képes voltam meglenni minimális kommunikációval, sőt még anélkül is el voltam napokig. Most ez így hülyén hangzik, és sarkos is, de lényegében tényleg úgy volt, hogy egy tartalmas együttléttel akár egy hétre el lehetett hallgattatni, szinte néma üzemmódban működtem utána sokáig.

A publikus blog azért került vissza ide, mert a másik helyen oldható meg a meghívós mód: az lett a nagyon bizalmas bejegyzések helye, leginkább adatvédelmi okokból, esetleges visszaélések megelőzése végett. Számodra természetesen van bejárat, ha priviben igényled. Örülök, hogy visszajöttél, régen láttalak, aggódtam is, mi lehet veled, minden rendben-e veled. Furcsa ez a blogtér és virtuális világ, ha valaki eltűnik, az nehezebben érthető: baja lett, vagy csak érdektelenné vált.

@Sabina.: Hú... A telefonban veszekedés számomra múltbeli rossz emlékek okán gyomorgörcsös, kiszolgáltatott kategória, és ilyenként a kerülendő. Mondom ezt úgy, hogy sokszor a távolság tényleg megkönnyíti pedig a dolgok kimondását. Csakhogy az előnye a hátránya: egyszerűen semmibe lehet venni a másikat egy kinyomással, kikapcsolással, meg aztán az ember egy ilyen után térjen vissza a munkájához...:(
Becézés. Én olyan vagyok, aki annyira szereti a szerelme keresztnevét mondogatni, hogy még annak becézett alakja is nehezére esik. A tisztelet pedig számomra nem fér össze a puszinyuszival és a macikával és a mókucival és egyéb borzalmakkal, amik számomra kivétel nélkül lekicsinylő kicsengésűek. Nyilvánosan pedig egyenesen megalázó lehet. Talán azért tartom annak, mert a környezetemben, családban, ismeretségi körben kivétel nélkül a papucsférjek kapták ezeket a beceneveket és olyan hangsúllyal ejtette ki a párjuk ráadásul mások jelenlétében, hogy rossz volt hallgatni. A kisfiamat szoktam becézni, de ő is a Kicsim, Életem, Édesem jelzőket kapja legfeljebb. Ha a Nyuszimat kiejtem véletlen, már attól is falnak ugrik, pedig még gyerek.

Na, bőbeszédű voltam ma este.

Válasz erre

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.05.31. 23:31:03

@jól aludtál?: @Sabina.: Érdekes egyébént, hogy mindeközben a verbálisan gátlástalan telefonos kommunikáció fontos helyen szerepel a vágy-listámon, még a leltárhiányba is beírtam anno. Tudnám értékelni, ha felhívna elmondani, mennyire várja az estét, mit csinálna velem, ha épp ott lennék, vagy felhívhatnám spontán elmesélni, hogy éppen rá gondoltam és nedves bugyiban ülök az irodában. De ez már egy másik, magasabb szintű kapcsolati minőség, valódi intimitás, azt hiszem.

Válasz erre

Sabina. 2014.06.01. 20:53:37

@HoldViola: nem jó veszekedni sehogysem :(, élőben sem, telcsiben sem...csak éppen én meg azt tapasztaltam, hogy az utóbbiban jóval higgadtabb és összeszedettebb tudok maradni, talán azért, mert nem látom a pillanatok alatt felhúzó meta jeleket (pofavágások, mérges tekintet, váll rángatás stb.) és így inkább tudok a szavak valódi értelmére odafigyelni. Jó, ez is lehet hátrány is, előny is :). A telefon kinyomásos tapasztalatod valóban gyomorgörcsös lehetett :(((.
Amúgy "verbálisan gátlástalan telefonos kommunikáció" után mégannyira sem tud az ember koncentráltan dolgozni :D.

Válasz erre

C. Gallus 2014.06.02. 10:10:23

@HoldViola:

Ebben a posztban most abszolút egyet értünk, a gügyögés, ellenőrzés nagyon zavaró megalázó lehet. A becézésről meg annyit, hogy ha lenne is ilyen ugyanúgy nem tartozik másra, mint az intimitás, különösen nem munkahelyi környezetben.

Viszont napközben simán csak beszélni egy rövidet jó, kell, fontos. Már csak, hogy az ember érezze a törődést! :)

Válasz erre

jól aludtál? 2014.06.02. 13:13:49

@Sabina.: A gyomorgörcs dolog talán nekem is hasonló, mint HoldViolának, az ember már leszokik arról, hogy fel akarja hivni a másikat, mert hiába lehet jókat beszélgetni órákon át, ha egyszer az ember rosszul válaszol egy szóra, amikor a másik ideges, akkor csak a süket csend lesz a telefonban, amiről tudja az ember, hogy ma már felesleges még egyszer próbálkozni a telefonálással...

Az ember most vagy belekeseredik, vagy megoldja, hogy a feldolgoznivalókat magában intézze el. Bizonyos mértékig személyiségfejlesztő, de kell hozzá erő, az biztos :]

Ilyenkor merül fel az emberben, hogy olyan jó lenne, ha a másik is meghallgatna, ha épp vele van gondom, és nem jutna el addig a dolog, hogy inkább ne is szóljunk egymáshoz, amig minden rendbe nem jön valahogy.

Ha meg ehhez hozzájön, hogy nem is láthatjuk egymást mindennap, de még beszélni sem lehet, mert "titkok" vagyunk, akkor meg aztán mit kezdjen az ember...

Válasz erre

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.06.02. 22:44:12

@C. Gallus: Hát ez a fajta törődés nem lenne ellenemre nekem sem, gondolhatod:) Az intimitásnak viszont az is a része, hogy félelem nélkül megmondhatom akár azt is, hogy "ne haragudj, most nincs kedvem beszélgetni, nyűgös vagyok, beszéljünk később." Azt hinné az ember, hogy ez alap, pedig nagyon úgy tűnik nekem, hogy nem:( Számomra sem még. Azt hiszem, én is csak akkor lennék képes egy ilyen mondatra, ha nagy biztonságban érezném magam és nem kellene tartanom a retorziótól, duzzogástól, ha megértést kapnék a másik oldalról. Mondjuk ennek a kolléganőnek a férje.. vajon mekkora bátorság kellene ahhoz, hogy "amikor ilyen sokat felhívsz, kontrollálva érzem magam, ráadásul kizökkent a munkából is, amire koncentrálnom kell. Kérlek beszéljünk csak naponta egyszer inkább, de tartalmasan." Vagy a gyeses kismama férjének miből tartana kimondani, hogy "szívem megértem, hogy egyedül érzed magad és beszélgetni szeretnél, de nehéz így összpontosítani a határidős feladatomra." Egyszerű mondatol, mégis lehetetlennek tűnik kimondani őket.

@jól aludtál?: @Sabina.: Az a baj a telefonnal, ami a levéllel: segít a megúszós hozzáállás fenntartásában, a konfliktuskerülésben, és kiváló eszköze a passzív agressziónak. Kinyomom, nem válaszolok. Lehet vele a másikat megalázni, semmibe venni, büntetni.

Nekem sokszor tűnik úgy, mintha az emberek nagy része csak két dolog valamelyikéhez értene: az ordításhoz és a hallgatáshoz, ha kommunikációról van szó.

Sabina: te még nem voltál itt, amikor írtam erről az én régi kapcsolatomban történtekre visszaemlékezve. Az én barátom ezt kiválóan alkalmazta minden olyan alkalommal, amikor valami kényes téma jött elő, mondjuk kérdeztem valami olyasmit, amiről beszélni ő nem akart. Bűntudatot ébresztett bennem a reakciójával, és utána mindig nekem kellett kezdeményezni a visszarendezést. Egy nyugalmas pillanatában, egyszer aztán elmondta nekem, hogy őneki bocsánatkérő köröket ne fusson senki, majd én észreveszem az ő megbocsátását abból, hogy "egyszer csak már felveszi a telefont". (El tudod képzelni, micsoda perverz kegyetlen játszmák jöhetnek ebből ki, mint ahogy jöttek is? A másik ember túráztat, kínoz, feszíti a húrt... Majd amikor ő már úgy érzi, eleget vezekeltél, amikor már elég sokszor próbáltad felhívni, majd nagy méltóztatva felveszi és szóba áll veled. De akkora te már semmmi vagy és senki, emberileg megsemmisülve, lélekben megtaposva, az önbecsülés morzsáival már csak.) Én próbáltam akkor megértetni vele, hogy ez az ő törvénye. De kérem, vegye figyelembe, hogy a másik ember másként működik, neki esetleg szüksége lehet az őszinte, szívből jövő megbánásra, bocsánatkérésre a megbocsátáshoz, és esetleg szeretné tényleg megbeszélni azt a dolgot, ráadásul ez a túráztatás rettenetesen frusztráló. Hiába mondtam el, nem változott semmi.

Ezek után már azt mondom, nincs az az isten, aki engem még egyszer rávesz arra, hogy én telefonban próbáljak meg vele megbeszélni bármit. persze ma már tudom azt is, hogy nem szabadott volna ezekbe a játszmákba belemenni, nem szabadott volna megengedni... Ép lélekkel nem is hagytam volna magam nyilván.

Válasz erre

Sabina. 2014.06.05. 19:07:55

@HoldViola: @jól aludtál?: gondolkoztam azon, amit írtatok. Az érzést ismerem jól, csak nekem nem a telefonos kommunikálás a mumus :). Mikor a rossz emlék szinte elválaszthatatlanul kötődik egy helyzethez, helyszínhez, tárgyhoz és az ember az eszével tudja ugyan, hogy ez már rég nem az a folyó, ez már egy teljesen más szitu, de az az álnok kis gyomorgörcs teljesen figyelmen kívül hagyja okos és racionális gondolataidat és lesből támad, reflexszerűen és szorítja össze a torkodat. Nehéz túljutni rajta és végleg kitekerni a nyakát...ráadásul mindenkinek egyedi a megoldása :).

Válasz erre

sünibaba · http://dosszie.blog.hu 2014.06.09. 19:11:13

Először be akartam kommentezni, hogy úú, ez mennyire nagyon gáz már, aztán rájöttem, hogy mi a férjemmel Macskának hívjuk egymást, és néha még miákolunk is a telefonba, és szinte külön nyelvünk van, amit csak mi ketten ismerünk.
Nekem is vannak kolléganőim, akik kétóránként felhívják a párjukat (jaj, beértél, reggeliztél, mit ebédeltél, most végeztem, mikor jössz), plusz még sms-eznek is, én ezt túl soknak, fojtogatónak, negédesnek érzem. De lehet, hogy valaki pedig pont attól megy a falnak, hogy néha úgy veszem fel a férjemnek a telefont, hogy "miaú".

Válasz erre

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.05.31. 10:56:18

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.05.31. 23:15:11

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.05.31. 23:31:03

HoldViola · http://fiamma.blog.hu/ 2014.06.02. 22:44:12

sünibaba · http://dosszie.blog.hu 2014.06.09. 19:11:13