Most akkor írjak már Róla is. Nem sokkal azután, hogy leültem, egyszer odalépett hozzám kifelé menet, hogy jól érzem-e magam. Megnyugtatóan bólogattam. Később, miután végzett, odajött kicsit megint. Megkértem, hogy datálja nekem a képet, ami velem van. Túl sok logikát biztos nem látott benne, hogy biggyesszen oda még egy aláírást és a dátumot az előző mellé, de tudod az van, hogy ez a kedvenc képem róla, állandóan velem van a táskámban, ezért azon szeretném gyűjteni a további emlékeket is, míg ráférnek. Úgy negyedórát beszélgettünk, majd visszament a társaságához. Hazafelé induláskor éppen jött ki ő is dohányozni, gondoltam elköszönök tőle akkor. Már kint az épület előtt, puszi után jutott eszembe, hogy a legfontosabbat elfelejtettem, így picit félrehúztam megmutatni neki a "titkom". Tipródtam ezen sokat, de talán voltál már úgy te is Kedves Olvasó, hogy szeretnéd megosztani az örömöd mással, bennem pedig ez a vágy nagyon erős volt: megosztani azzal, akire leginkább tartozó. Érdekes volt a reakciója... ahhoz képest, hogy elvileg már nem kellett volna meglepetésként érje a dolog (hiszen utaltam rá a szülinapi köszöntésemben), valami meghatódottságfélét láttam rajta, miközben felnézett rám és mondta, hogy tényleg nagyon szép. Most arra gondolok, hogy talán annak szólt ez leginkább, hogy a jelem elneveztem - róla és neki is így emlegettem, vagy úgy az egésznek. Mert hát legyünk legalább itthon önkritikusak, nyilván azért ez a memento és azért így, mert igazán szeretem őt. Ezen a vonalon beszélgetni kezdtünk, mesélt ő is a saját jeleiről, meg azok családi fogadtatásáról, jövőbeni tervekről, aztán elkalandoztunk más témákra, jól át is fáztunk abban a talán fél órában. Rászóltak már bentről, hogy várják, így aztán elköszöntünk, hogy én meg a szokásos vonatvárós törzshelyem felé vegyem az irányt.  "Vigyázz magadra."  - szólt utánam, amikor eljöttem, vagyis inkább elszaladtam.

Mi volt bennem mindeközben? Jó nagy katyvasz. Először is rettentően féltem, mint tudod már előtte is, aztán odaérve is. Kivülállóság, nem tartozok ide-érzés. Mondjuk az jó volt, hogy Szúrós Szemű jelenléte nagyon megnyugtatott engem, biztonságban éreztem magam; ha a látókörömben volt, nem is féltem. Jól is jött ez, mert volt két férfi, akik nem sokkal az érkezésem után álltak meg nem messze tőlem és kezdtek el stírölni; hol feltűnően rám, hol egymásra nézve beszélgettek, majd végül az este vége felé az egyik oda is jött hozzám. Elég erősen megfogta a karom, és megkérdezte, hogy valamelyik zenészhez tartozok esetleg, azért ücsörgök itt egyedül magányosan majd három órája?  Mondtam neki, hogy nem vagyok én magányos, csak most egyedül, mire felkínálta a "szolgálatait" arra az esetre, ha nem szeretnék egyedül lenni tovább. Ekkor eléggé megijedtem, néztem szét riadtan, kerestem  Szúrós Szeműt a tekintetemmel, és kértem szépen a fickót, hogy engedjen el, amit láthatóan vonakodott megtenni, de szerencsére a rendező csaj odaszólt, megkérdezte, mi a probléma. A pasi odament hozzá, aztán hallottam magyarázkodni, hogy ő csak társaság akart lenni nekem, aki itt ülök már majd három órája szinte végig egyedül. Szúrós Szeművel beszélgetve persze magamat megtagadni nem tudtam, a "minden az én hibám-bűntudat" és "a létezésemért is engedélyt kérek" momentumok egyaránt felbukkantak a beszélgetésünkben egy-egy apróbb megnyilvánulásomon keresztül, amit ő nyilván furcsállt és nem értett, de nagyon türelmesen reagált le. Aztán éreztem magam a társaságában nagyon zavarban, feszélyezve; borzasztóan szorongtam, kerestem a szavakat, miközben belül totálisan alkalmatlannak és hülyének éreztem magam (mindezt úgy, hogy szerintem ő nem adott okot arra, hogy így érezzem.) Állatira nehéz is ez az "egyoldalú rajongás keretei között szeretetet kifejezni" dolog, mert rengeteg önfegyelmet követel. A Nő már szaladt volna oda és halmozta volna el csókokkal a boldogságtól, milyen jó volt, amit viszont nem lehet. A Nőnek ezer kérdése lenne, érdekelné minden, ami vele kapcsolatos, mivel viszont "nehogy tolakodó legyek", marad a zene vonal mint elsődleges érdeklődés és szeretet kifejezés, ami nehéz. A távolból viszont, a Nő nézte a Férfit "munka" közben csodálattal, büszkeséggel, teljes odaadással; bárcsak láttad volna úgy, ahogy én! Nézni és hallani megint éppen olyan felemelő volt, mint mindig, nem nagyon tudom elképzelni, hogy valaha be tudnék telni vele. (Most, mikor ezeket a sorokat írom szorul is össze a szívem, ha annak a fickónak a kérdésére gondolok, mert igen... Azt hiszem, én legszívesebben baráti körhöz tartozós, együtt örülős pár lennék, vagy esetleg a Férfit mindig megnézős, de a haverokkal mulatni-lazulni hagyós, ezért koncert után hazamenő partner, de nem igen szeretnék mindig otthon maradós lenni.) Aztán látta a Nő azt is, ahogy a Férfi nagy beleéléssel adja át magát a zenének egyszerű nézőként, keményen headbangelve arra a zenére, amiről nekem amúgy is mindig ő jut eszembe, ezért felforrt a vérem tőle; és láttam sörrel a kezében állni a nézőtéren barátok közt, amikor is legszívesebben odaléptem volna a háta mögé és átkaroltam volna, vele hallgatni és lélegezni. Beszélgetés közben láttam, hogy fáradt, a szemei picik voltak, alatta árnyékok, és "mintha fogyott is volna", amiktől  a "gondoskodó természetű" Nő dédelgette volna. Mikor az első beszélgetésünk után megfogta a felső karom, hogy mennie kell most, nem volt idegentest érzésem, sőt nagyon jól esett a Nőnek, ahogy a búcsúpuszi is.

Miután eljöttem, most nem volt sírás, de önmarcangolás, kínlódás, saját magam hibáztatása, kevés vagyok-érzés rengeteg. Úristen, mit gondol rólam, milyen hülye voltam, biztos butának/unalmasnak/csúnyának/... tart, nem vagyok jó társaság, nem is csoda, ha nem kellek neki, hiszen hozzá képest egy senki vagyok... Csak udvarias volt velem biztos, szóba sem állt volna velem, ha nem sajnál meg, hogy egyedül vagyok. Én erre nem vagyok alkalmas, hogy fogok bármikor is meghódítani egy férfit, ha képtelen vagyok felnőtt nőként viselkedni? Nem tudom, mi tud segíteni ezen, most úgy érzem, hogy ezt csak az ő segítségével tudnám leküzdeni. Ott és akkor, a klub előtt állva semmi másra nem vágytam ezért, csak egy meleg megerősítő ölelésre.

A hajnali első vonattal jöttem haza, majd egy forró fürdő után egyedül bújtam be a hideg ágyba. Nem sírtam továbbra sem; nem jönnek a könnyek. Csak valami furcsa reményvesztett, üresség érzés feszít belülről leginkább, ami viszont sírni nem enged. Félek, nagyon félek, hogy így maradok.