Én meg azt mondom, legfeljebb még éretlen, hisz gyerek! és leginkább tiszta anyja meg apja.

Küzdünk ezzel otthon is, napi szinten rengeteget. Ha nem emlékeztetem a fogmosásra, 3-ból kétszer elmarad még mindig. Ha emlékeztetem, sokszor még akkor is. Persze kiderül számomra, mert ilyenkor az elektromos fogkefe feje nincs lecserélve az övére, a sajátomat találom rajta este úgy, ahogy hagytam. Vasárnap este lefekvés előtt kért még egy forró csokit. Bevittem neki, majd ágyba is bújtam már; csak annyit kértem búcsúzáskor, hogy vigye ki a tálcát és a szobájába menetben ejtse útba a fürdőszobát egy mosakodás és fogmosás erejéig… Reggel csokis szájjal adta az üdvözlő puszit. Hétköznapokon általában 7 körül csörgetem meg, készülődik-e. Előfordult, hogy elfelejtettem és csak 7:20-kor hívtam fel: volt úgy, hogy ennek ellenére is minden flottul ment, máskor „jaj anya, még készülni sem kezdtem el, belemerültem a tévébe reggelibe, bocsi!” - és már pánikol. Ilyenkor nem győzöm nyugtatni, hogy no para, azért ne kapkodjon, van még idő szépen utolérni magát. Nem sürgetem, mert abból lehet a rohanás, zárás elmaradása, úton átszaladás, az én aggódásom, szomszéd néni felhívása bejárati ajtó ellenőrzése végett… Feszültség, ideg neki is, nekem is. Hétvégére elfelejtette a tornazsákot hazahozni; hétfőn reggel váltás-tornaruha kisasztalra odakészítve, "kisfiam semmi más dolgod nincs, mint betenni a táskába, kicserélni az iskolában, szennyest pedig hozni haza anyának". Este hazaérve a kivasalt tiszta tornaruhát ott találtam letéve, ahol hagytam. Üzenőben csütörtökön ott a beírás, hogy kedden fogadóóra, „pontos időpontot később(!) közlünk”. Hétfőn reggel kértem a kicsim, hogy hozza ám az üzenőt az infóval! Hétfőn az időpontot ugyan végre beírták, de persze ő az üzenőt bent felejtette az iskolában. Mérges voltam, megfedtem, kértem, hogy figyeljen oda jobban, aztán másnap délelőtt hívogathattam a tanítónőt, hányra menjek este. (Megjegyzem, kapja be amúgy, hogy a „jelzem előre” ezt jelenti?! Mit gondol, otthon ülök, malmozok, és más dolgom sincs, mint ugrásra készen várni? A havonta egy fogadónap pontos időpontját miért nem lehet legalább jó egy-másfél héttel előre közölni, hogy a szülők is tudjanak szervezni?!) Kérdezem este, maradt-e lecke itthonra? (Megjelölve semmi nincs, leckefüzetbe beírva feladat nincs) „Nem.” - Majd másnap ott a beírás az elmaradt házi feladat miatt. (Megint csak kapja be a tanítónő, mert ha nincs megjelölve, mit kell még megcsinálni, és nincs a leckefüzetbe sem beírva a pótolnivaló, hogyan tudjam kontrollálni, mit kell számon kérnem a gyereken?!) „Hol a korcsolyacuccod?” - „Bent felejtettem a suliban!” Fogadóóra után egy szatyornyi könyvet és füzetet hoztam haza a padjából ellenére annak, hogy elvileg minden délután ki kell üríteniük maguk után. „Tolltartó rendben van, nem kell hegyezni?” – „Igen, persze.” - majd belenézve látom, hogy kurvára nincs rendben, szinte minden darabbal van dolog... Ilyenek.

Tegnap kiderült például, hogy nem is kell minden nap mindent hordani. Szeptembertől kezdve erőltette, hogy már pedig bizony anya mindig mindent hordani kell, előírás, mert a napköziben időnként mással is foglakozunk a leckén túl. Tűrtem egy ideig, majd besokalltam, és megmondtam a gyereknek, hogy márpedig órarend szerint hordod a cuccod édes fiam, ha a T. néninek nem tetszik, jelezzen anyának. Két hét után a gyerek újra felhozta a témát, váltig erőltette, hogy bizony mindent vinni kell.... Nem akartam elhinni, rákérdeztem másik anyukáknál, megerősítették, hogy bizony minden nap mindent hordani kell. Puffogtam a 10 kilós táska miatt, de hagytam. Tipródtam, rákérdezzek-e a tanároknál, aztán elvetettem, mert hogy veszi ki magát, ha megkérdőjelezem az előírásukat? Tegnap aztán csak rákérdeztem, mire kiderült, hogy órarend szerint kell pakolni, hogy is kellene máshogy. A felszereléshiány viszont azonnali szorgalom-egyes első perctől, így a kis kópék azt találták ki, hogy inkább cipelnek mindent minden nap... Féltek a büntetéstől, inkább jól megvezettek minket bakker kollektíven. Mégsem tudok a gyerekekre haragudni, mert hiszen iskolaotthonos rendszerben tanultak 3 évig, táskát nem hordtak haza, csak hétvégére, ami után egyik napról a másikra büntetés jár a felszerelés-hiány miatt?! Ettől még kiakasztott persze, hogy át bírtak vágni minket, miközben bánt, hogy nem kellett volna rá hagyni, korábban is megkérdezhettem volna a tanítókat.

"Anyuka! Nézze meg ezt a füzetet! A 20 matekpéldából 12-t oldott meg az órán, a többit otthon be kellett volna fejeznie, mégsem csinálta meg!"- mondom neki, hogy de hiszen nincs odaírva, hogy otthon be kell fejezni, és detto a leckefüzetben sem volt benne. "Ezt nem is kell odaírni, evidenciának kell lenni, hogy az órai munkát befejezi otthon, ha már az órán elmélázta az időt!" - "Bocsánat, de én úgy gondolom, hogy ez nem evidencia, például nekem sem, ki jogász vagyok. Amit nem tilos, azt szabad, amire viszont nincs előírás, az nem kikényszeríthető. Megint csak azt kérdezem, hogy ha nincs odaírva, hogy otthon befejezni, hogyan kérjem én számon a gyereken?" - "Hát úgy, hogy minden befejezezetlen feladatról vélelmezni kell, hogy azt még otthon meg kell csinálni." - Vélelmezni, érted... Az nem derült ki, miért nem tudja az órát úgy megszervezni, hogy abba beleférjen minden feladat mindnekinek. Csendesen rákérdeztem azért, miért is gond egyébként, ha ott marad 8? - "Hát mert a norma." - Pfff.

"Anyuka! Múlt héten kellett volna hozni délelőttre italt és élelmet, valamit két buszjegyet a programra. Bandita csak az italt és az élelmet hozta, buszjegye nem volt!" - "Persze, mert az volt beírva az üzenőbe, hogy holnap kirándulni megyünk, italt és élelmet hozok. Buszjegy nem volt felírva, talán elmulasztotta a kisfiam beírni azt is?" - "Nem anyuka, a buszjegy csak el volt mondva! Ez volt a különös feladat, hogy kettőt felírunk, egy dolgot viszont meg kell jegyezni a gyerekeknek és otthon elmondani!" - Szerintem meg ez a no comment kategória, szórakozz a nénikéddel. 

Változó, hogy bírom, néha jobban fáraszt, néha kevésbbé, de veszekedés soha nincsen miatta, majd megtanulja, nehezített pálya két ilyen pedagógussal. Ha meg nem tanulja meg, majd lavírozik, ahogy anyja-apja. Leginkább tudod az a baj, hogy hiteles példa nem igen tudok lenni, mert magam is elég szórakozott vagyok, folyton elkésős, mindent az utolsó pillanatra hagyós, elfelejtős. Ami nem érdekel, azt nem tudom teljes szívvel csinálni én sem. Őszintén szólva nem is akarom. Sokszor leginkább tehetetlennek is érzem magam, nem tudom egyszerűen, mivel tudnék rá hatni (abban sem vagyok biztos, hogy kell rá egyáltalán hatni), hogy összeszedettebb legyen az iskolában. Én az voltam, de ára volt (majd mesélek máskor), és amikor kinőttem az iskolapadból, vissza is álltam, magamat megtagadni nem tudtam. Az apja szerint két pofon jobbról és balról – mondja ő, aki soha nem ütötte meg a gyereket. A nevelést mindig rám hagyja, miközben ő a hétvégi apuka szerepben tetszeleg. Tőlem talán ha kétszer kapott a kisfiunk erős felindulásból egy-egy fülest a 10 és fél év alatt. Szerintem nekem jobban fájt és nem is használt, sőt inkább ártott: csak bezáródott, eltávolította, ahogy engem is annak is idején minden egyes verés, amit kaptam a szüleimtől, így eldöntöttem egyszer, hogy én a kezemet rá nem emelem és tartom. Ha másként büntettem meg, mondjuk számítógép megvonással, lepergett róla. Bánkódott kicsit, kiböjtölte, de érdemi változást nem hozott. Erősebb kontroll, legyek a sarkában? Amint félrenézek, csúszik szét megint. Helyette emlékeztetem, kérdezek, bátorítom, jutalmazom, örülök vele minden sikernek és fogom vissza magam, nehogy jobban rátelepedjek, mint kell, ne kúrjam el a gyerekkorát.  

Nem tudom, mi segítené az iskolai javulást.  Nem vagyok ott, nem anyáskodhatok felette még ott is, és leginkább nem teremthetek érdeklődést benne olyasmi iránt, ami felé érdektelen. Tudom, hiszen látom, milyen lelkesen foglakozik olyasmikkel, amik érdeklik. Úgy érzem, hogy elsősorban a tanárok felelőssége, ha a gyerek motiválatlan és közönyös irányukba. Két tanítónő, akikből egy normális talán jó esetben kijönne. Az egyik (aki lelúzerezte) alapvetően kedvesebb, de nyílt napon magam is tapasztalhattam a káoszt, amit teremt maga körül. Csak kapkodtam a fejem, mi van?! Kész van-e már a ragasztás, miközben az osztály felének még ki sem osztotta a ragasztót… Neurotikus, totál idegbeteg, rögtön a plafonon van, kiszámíthatatlan hangulatember. A másik egy őrmester. Elsőben egy alkalommal, mikor elsírta valami miatt magát a kicsim, azt bírta neki mondani, hogy a fejére húzza a szemetesvödröt, ha még egyszer sírni látja. Gerinces volt, legalább nem tagadta le a szemembe, "nevelési elve a keménység". "Hát az enyémmel így ne, ha kérhetem." Viszont legalább következetes, és a határozottsága biztonságot ad a gyerekeknek. Bár elég mufurc sokszor, valahogy összességében mintha mégis jobban szeretnék. De mindkettő megkeseredett, kiégett, nem valók alsósok közé szerintem. Csak áradt a panasz belőlük végig, amit nem értek, úgy érzem, túl is drámázzák eléggé, miközben segítőkészséget nem igen mutatnak, csak türelmetlenséget, intoleranciát tapasztalok, egy jó szavuk nincs. Egy szinten akarnak látni minden gyereket, hozza Bandita azt a formát, amit a Bogika, meg a tudomisén kicsodák, akik "már a Harry Pottereket is kiolvasták". Bandita Garfildot olvas, meg idődetektíveket, mert örülök, hogy egyáltalán olvas, és örülök, ha akár csak egy fél órát odaül önként. Az apró sikereket, a kis előrelépéseket nem értékelik. Nem látják a változást, hogy ez a kisgyerek egyedül jön-megy minden nap (mégha csak pár száz méterről is van szó, ez nagy dolog), ennek ellenére a suliból még egyszer el nem késett szeptember óta, semmit otthon nem hagyott, ajtót nyitva nem felejtett. „A legjobb tanuló lehetne, olyan értelmes pedig.” – mondják szemrehányón, hát én meg leszarom, milyen tanuló, tanuljon meg írni, olvasni, aztán kész. Képzeld el, hogy már hangfalat tervezett az apjának:) 

Tegnap hazafelé jövet arra jutottam, hogy csak a támogató hozzáállás tud segíteni, a türelem és az idő. Talán azzal jót teszek, ha elfogadom azon a szinten, ahol most tart, örülök azoknak a sikereknek, amiket elér, és segítek neki túlélni a banyákat. Hidd el, Kedves Olvasó, ez a legnehezebb rész, nekem az az egy óra is sok volt belőlük, hallottad volna azt a sipítozást, amit kórusban csaptak. Jobb, hogy nem.