Elég sok idő volt, mire kicsit megnyugodtam. Képzeld el, hogy annyira vágytam már ott lenni, végre kiönteni a szívem, hogy mikor megláttam M-et, el is tört a mécses megint rögtön. Tudta már, mi a baj, mert átküldtem neki levélben, hogy lássa, milyen Holdviola elefántként a porcelánboltban; szerencsére el is olvasta a levelem még az érkezésem előtt.

Igazából Bandita szerelme kapcsán jött elő ez az emlék még karácsony előtt, amit M-nek kicsit megnyugodva el is meséltem, hátha jelentősége lehet, mert olyan sokszor jut eszembe azóta, tipródok is rajta rengeteget, mint talán relevánson. 

Miután elmondtam ezt a történetet a terápián, M. rögtön nyúlt is a sémakérdőív kiértékelő lapja után: "Van neked érzelmi deprivácó sémád is, jól emlékszem?!" - és tényleg. Meg hozzá büntető készenlét, önfeláldozás, meg bizalmatlanság/abúzus... Másra nem emlékszem, éppen elég ezt megjegyezni defektnek. 

Elmagyarázta nekem, hogyan működik. Már kész a szív, éppen csak az van hátra, hogy húzzam át a nyíllal és fölé írjam, hogy "Én is szeretlek!"- de már nem tudom megtenni, mert kapom a büntetést. Tehát nem mondhatom, nem mutathatom, mert akkor kikapok. 

Ekkor felidéztem neki, mennyire mérgesen reagált mindig a barátom, mikor makogtam. Jó. Az is igaz, hogy idővel volt egyre többször problémám; minél többször volt negatív élmény a kommunikáció, annál nehezebb volt, ördögi kör. Így történhetett, hogy mindig rettentően féltem, hogy úristen, mit fog szólni, megint felharagítom... Emiatt sokáig csak néztem rá kétségbeesetten, hallgattam, próbáltam mondani, de mintha gombóc lett volna a torkomban... Belül a fejemben cikáztak a gondolatok, de lehetetlennek tűnt élőszóvá formálni őket. Ezen ő mindig felidegesítette magát, nagyon türelmetlenül reagált, rám förmedt, "nem igaz már, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled, nekem erre nincs energiám!!" - ami ponton én persze legtöbbször "hagyjuk, nem fontos", esetleg el is sírtam magam, amitől persze még jobban kiakadt. Ha telefonáltunk, általában rám is csapta a telefont végül, esetleg ott hagyott engem, mondjuk a pályaudvaron: a büntetést (eltaszított magától), amit megelőzni akartam, így is meg kaptam, tovább erősítve ezzel a sémát. Ha nagy nehezen néha ki is jött a fontos, már nem úgy, nem az; akkorra már annyira szorongtam, hogy töredékesen voltam képes közölni a mondandómat, de a dorgálást és büntetést igy is megkaptam. ("Hiányzol nekem") > "EZT NEVEZED TE SZERETETNEK?!" NEM AZÉRT KERESTEM EGY ÉRTELMES, NORMÁLIS EMBERT, HOGY MÉG TŐLE IS EZT KAPJAM!" "VAN ELÉG BAJOM OTTHON, NE KEZD MÁR TE IS!" "MÁR MEGINT NYÚZOL?!" "HÁT EZÉRT TARTALAK?!" ("Szeretlek") > MÁR MEGINT ZSAROLSZ? EZ ÉRZELMI ZSAROLÁS, NE CSINÁLD! - "Ne haragudj, nem azért mondtam, én csak..." - de persze végigmondani szinte sosem tudtam, mert akkor jött a végső adu-ász: "HA NEM TETSZIK, EL LEHET MENNI, FEJEZZÜK BE, NEKEM ERRE NINCS SZÜKSÉGEM, EZEN GONDOLKOZZ EL!!" - majd ki is nyomott, én meg elgondolkodtam, bűntudatom lett és arra jutottam, hogy az én hibám, hogy gondot okoztam, teher vagyok, nem szabadott volna mondani... és a kör be is zárult. Most így értem már, miért tudott ezekkel ennyire hatni rám. A "szeretném, ha együtt élnénk" - kérést vagy két hónapig hordoztam magammal, míg végül aztán könnyek között íródott levél lett belőle, annyira nem ment. Amikor pedig aztán megkérdeztem tőle, mit érzett elolvasva, jól meg is kaptam, hogy "DÜHÖT" - majd várakoztatott még további két hónapig büntetésből, pedig már ekkor, a második hónap végén közölte, hogy döntött, de még nem mondja meg nekem, hogyan: "Te akartad, hogy döntsek, edd meg, amit főztél!"  Szóval így is, úgyis, mindenhogy ugyanaz lett az eredmény:( Legbiztonságosabb volt hallgatni, nem kérni, nem mondani, beletörődni, hogy nekem nem jár, nem szabad, nem érdemlem meg.

A terápián jutalmul cukorkát kaptam a tea mellé, amiért olyan szépen és sokat sírtam. Hazaérve kerestem rá és találtam meg ezt a cikket, amelyhez illusztrációként tették ezt a képet. Akár rólam is szólhatna.

Aztán jutott eszembe a másik eset, amit éppen a napokban idéztem fel a koncert-éjszaka kapcsán. "Engedélyt kértem puszira, amit azzal a feltétellel kaptam meg, ha lejjebb is adok." - Most úgy érzem, az engedélykérés oka megvan. Az uralkodó, akinek pedig valamiért kellett ez a feltételhez kötés, megtalálta bennem a tökéletes szolgálót... Még ha feltétellel is, de megkaptam tőle az engedélyt az érzéseim kifejezésére, a büntetés - ezúttal - elmaradt. A beidegződést elengedni nem tudtam, Szúrós Szeműtől egy tavaszi koncertéjszakán képes voltam megkérdezni, kimehetek-e én is, amikor dohányozni indultak, mert felmerült bennem, hogy esetleg zavarnám a jelenlétemmel. Rám nézett, nevetve mondta nekem, hogy "Nem!", majd látva az ábrázatomat jöhetett rá azonnal, hogy nem is olyan vicces ez itt most, mert hiszen éppen úgy torpantam meg, mint aki most akkor maradni fog, hisz nem kapott engedélyt a levegőzésre ("alkalmazkodó gyermeki"). Karon fogott engem, hogy "ugyan, gyere már, hát miért ne jöhetnél?!" - nevetett rám és akkor már én is vele. Azért már kiderült, hogy ő is tud lenni velem szemben "Irányító-Szabályozó Szülő (ISz)" tranzakcióanalízis szerint, bár szerencsére legalább élvezetet nem okoz számára, hogy még rá is fejeljen. Azért hatékony így is. 

Feri Atya pedig arról beszélt egy előadásában szintén az érzelmi depriváció kapcsán, hogy aki ezzel a sémával él, sokkal nehezebben viseli a felé másoktól áradó szeretetet, hamarabb érezheti soknak, fojtogatónak, terhesnek... "Tehát amire tulajdonképpen szükségem lenne, amire vágyok vagy ami hiányzik, azt úgy élem meg, amikor éppenséggel megkapom, hogy fullasztó, hogy sok, hogy idegen, hogy terhes, hogy kéretlen...." Ha egyszer ahhoz vagyok szokva, hogy nekem nem jár, meglepő nyilván, ha mégis kapok, akár még fel is háborodok rajta. Sajnos ismerős ez is:( Szerencsére vagyok már egy ideje annyira kiéhezve a szeretetre, hogy egyre jobban értékelem és próbálom befogadni, ha valaki nagy ritkán adni akar nekem. Nehéz, ezt is tanulni kell... M. biztatott engem, azt mondta, menni fog, szépen megtanulom majd idővel: vannak szükségleteim, azok természetesek és kifejezni is megtanulhatom őket. Most úgy érzem, sokat segítene az ügyön, ha legalább retorziót nem kapnék érte a másik oldaltól, amikor kifejezem az érzéseim. Ha nem taszítanának el, mint terhes, problémás, zavaró elemet, amiért olyan odaadással nézek:(

Egy kicsit most nem írok blogot. Inkább nézegessetek szép képeket, jobban jártok azokkal.