Na és ezzel a kérdéssel témánál is vagyunk: a fejünkben lévő korlátok. Az én fejemben (még) itt van egy korlát. Még csak elvi lehetőségként sem fogalmazódott meg bennem, hogy megtegyem. Vágy szinten persze igen (bárcsak lennék elég bátor, annyira szabad, hogy legalább kezdeményezni képes legyek egy ilyen gesztust), de ténylegesen nem volt valós opció számomra, ez már a  belső korlátaimon kívül esett.

Két verzió merült fel bennem ott és akkor: (milyen jó lenne, ha) megölelne ő engem, valamint átfutott rajtam a gondolat (most biztos fogod a fejed ezen a ponton), hogy megkérdezzem, megengedné-e nekem, hogy átöleljem megnyugvásképpen.

Most kicsit vissza az időben ennek megértéséhez. Talán még emlékszel Kedves Olvasó arra a múltbeli jelenetre, amiről a tavasszal írtam. „Engedélyt kértem puszira, amit úgy kaptam meg, ha lejjebb is adok... ” – majd mentegetőztem William megjegyzésére válaszképpen, hogy "szerelmi játék". Ott és akkor megélve, és még pár hónappal ezelőtt sem tűnt rendellenesnek ez a szituáció. Popper Péter előadását hallgattam a minap; abban mondott egy számomra nagyon fontosat és hasznosat egy páciense kapcsán, a pszichoterápiával összefüggésben. A fickó munkahelyi problémával kereste fel őt,amúgy az élete, a házassága tök rendben van, ugyan nem élnek szexuális életet a feleségével már jó ideje, de ez is csak azt bizonyítja, milyen jó a kapcsolatuk, hisz ennek ellenére kitartanak egymás mellett, majd ebből lett az pár hónap elteltével, hogy milyen házasság ez, hát ez nem is házasság, hiszen a feleségem elutasít engem mint férfit, el kell válnom tőle. – Erre mondta a híres terapeuta, hogy „a helyzet ugyanaz, az nem változott, de a megélés változott, hogy éli meg ugyanazt a helyzetet, és ha őszinte akarok lenni, erről szól a pszichoterápia. Nem fogja tudni a helyzeteket megváltoztatni, de a helyzetek megélését igen, és abból sok más következik emberi magatartás szempontjából.”

Ha nem is szakember általi pszichoterápiával, hanem csak így a blogon folytatott „magánterápiám” során, olvasói közreműködéssel:) sok mindent megértettem, és odáig már eljutottam az elmúlt hónapokban, hogy felfogtam: a kapcsolat teljességét, az egyéb történéseket is figyelembe véve, az a helyzet nem sem volt rendjén, nagyon nem. Egy nyilván tudattalan, de annál kegyetlenebb hatalmi játszmaszerűség volt, amiben engedelmes szolgálóként részt vettem, mint máskor is sokszor.

Szombat éjjel, ugyan még átfutott rajtam az „engedélykérés” lehetőségként, de legalább (ebben az esetben) el is vetettem azon nyomban.

Ez csak fél siker, mert szerintem igazi sikerként azt könyvelhetném el, ha ez még csak lehetőségként sem fogalmazódna meg bennem, ugyanakkor nem is a másiktól várnám szorongva a kezdeményezést, hanem én lennék érdemben cselekvőképes, annak minden lehetséges következményét vállalva. Ettől még nagyon messze vagyok, úgy érzem.

A megélés-idézetről, és a Kedves Olvasó hozzászólásáról jutott eszembe még az is, hogy bizony rengeteg minden múlik azon, mit gondolok magamról. Ha saját magamat alsóbbrendűnek tartom, ha magamra lekicsinylően tekintek, az determinálni fogja a helyzet megélését és a viselkedésemet. Úgy érzem most, hogy persze sok múlik a másik félen is, hogyan viszonyul hozzám, mit kezd a helyzettel; meglovagolja a fölényét, tolva akár engem egyre lejjebb és lejjebb (ahogy ez a múltban történt), vagy segít nekem visszakerülni vele egy szintre. Nem írom azt, hogy „felemel” engem, mert az érdemi munkát nekem kell elvégeznem magammal...