...csak ez az egy mondat viszhangzott a fejemben végig, míg legutóbb otthon voltunk. 

Nem is tudtam még annyira sem felengedni, mint máskor, annyira rám ült az emlék, ami szóba került éppen előtte szerdán terápián. 

Gyönyörű sötétbarna fürtök ölelték az arcom, lágyan omlottak a vállamra. Olyan szép voltam vele, hogy 2 évesen még a fényképész kirakatában is kint volt az a 40X60-as nagyítás, amit a szüleim rendeltek a fotómból.  Imádattal illegettem magam a tükörben, büszke voltam magamra nagyon, mert tényleg úgy képzeltem, hogy nekem van a legszebb hajam a világon. Nem is szerettem összekötve, ha mégis muszáj volt, akkor mindig két copfot kértem. Az oviban nem maradhatott kiengedve, anyukám viszont mindig sietett, ezért mindig nagyon kapkodva fésült meg, rettentően húzta, én pedig mindig visítottam, hogy fáj... Fel sem merült benne egyszer sem, hogy esetleg fésülhetné úgy is, hogy ne okozzon fájdalmat nekem, annál többet fenyegetett viszont a hajvágással. 

Egy napon le is vágták olyan rövidre, hogy ne maradjon benne szemernyi hullám sem. A nagymamám megmentett belőle egy fürtöt, amit aztán hosszú évekig őrizgetett a kredencben, és akárhányszor ott voltunk, mindig megkértem, hogy vegyük elő, nézzük meg, hogy milyen szép hajam volt...

Nemalszom írta anno kommentben a 10 éves kori emlék  kapcsán, hogy valószínűleg nem az első és nem is az utolsó volt... Hát tényleg nem. Ezzel is azt tanították nekem, hogy érzést kifejezni nem szabad, mert azért büntetés jár. 

Így megy ez.