A Magyar Nemzeti Bankban lévő pénzek azok nem közpénzek.

(40:30)

Magyarország Alaptörvénye - "A közpénzek" című fejezetben tálálható 41. cikke szabályozza a Magyar Nemzeti Bank (MNB) jogállását, mellyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság 8/2016. (IV. 6.) AB határozatában a jogszabályi háttérrel alátámasztottan rögzítette, hogy "az MNB tehát alkotmányos jogállású [Alaptörvény 41. cikk], független intézmény [ld. pl. MNBtv. preambuluma, 1. § (2) bekezdése, 131. § stb.], mely nem része a versenyszférának. Az MNB – az ország pénzügyi rendszerét irányító és ellenőrző, kizárólagos állami tulajdonban álló, részvénytársasági formában működő szervezetként – vitathatatlanul közfeladatot lát el, és közpénzzel gazdálkodik." [16.]

Szóval közpénz. Egyre jobban zavar, hogy ezt éppen azok tagadják, akik ezt a pénzt kezelik. Nem tudom, mi a rosszabb: ha nem tudják, vagy ha úgy csinálnak, mintha nem tudnák? 

Egy ideje kitapasztaltam, hogy reggelente segít beindulni és könnyebben kelek, ha ébredés után a lábaimat magam alá húzva, a karjaimat pedig a fejem mellett kinyújtva pihenek egy kicsit. 

...erre most megtudom, hogy ez egy jóga gyakorlat. Nem jógázok, reggeli nyújtózás. 

A fejenállás helyes technikáját megint csak jógás videón magyarázzák el. Most úgy érzem, soha nem leszek képes rá, de erőltetem, mert már attól a néhány perc fordított léttől is tisztább a fejem és a tudatom, hogy csak próbálgatom. Persze nem jógázok, fejenállás. 

Nagyon szomorú vagyok, mert Bandita holnaptól 5 napig kirándul, én meg látom magam nap nap után késő estig az irodában.

Tartja a lelket, hogy hamarosan költözhetünk. 

Már menyasszonyi ruhában szaladtam be a plébániára megkérni az atyát, hogy inkább a templom parkjában tartsuk meg a szertartást, hiszen olyan szép az idő, amikor megjelent a fiú, mondjam le az esküvőt, mert szeret engem. 

Mindezt azok után sikerült összehoznom, hogy két napja nyalogatom a sebeimet a hozzám eljutott pletyka felett, miszerint pár hete eljegyezte a barátnőjét, "de ne áruljam el neki, hogy tudom, mert nem publikus". 

Bánkódok, miért hallgatta el előlem és leforrázott a felismerés, hogy rosszul esett az infó. Lapozzak, tudom. 

Most az egy dolog, hogy a jogi egyetem első évében, Magyar Jogtörténetből  meg kellett tanulnunk az egyes korszakokra jellemző különféle büntetési nemeket, azon belül pedig a válogatott kínzásokat is (már majdnem felnőtt fejjel is rémesen megterhelő volt egyébként), de könyörgök mi a picsának 13 éveseket ezzel traktálni?

Most nem írok arról, hogy az újév leginkább csak szorongást hozott számomra és reggel gyomorgörccsel keltem, úristen, mi vár rám bent, hogyan fogunk megküzdeni az előttünk álló hónapok feladataival, inkább írok arról, hogy végre újra jelentkezett az építésvezető a villamos és gépészeti egyeztetés időpontjának megbeszélése miatt, én pedig ujjongok!

Gusztustalan! Ugyan ezt csinálta az angol tanár is, behajolt úgy az asztal fölé, hogy a bimbóján kívül mindenét láthatta az is, aki nem akarta! 

Jaj... és ti hogy reagáltatok?! 

Kiégett a szemem, azt kívántam, bárcsak kiugorhatnék az ablakon, borzasztó volt! 

Én az ízléstelen képen továbbléphetek a facebookon, de egy 12 éves kisfiú mit tud kezdeni egy ilyen kiszolgáltatott helyzettel? Miért nem tud disztingválni egy pedagógus, mikor bemegy egy osztályba órát tartani?

Nagyon fáradt vagyok, de valahogy ki kell bírni. 

Utána pedig tudnom kellene még tükörbe is nézni. 

Közben az is történt, hogy eladtam a vidéki lakásunkat és erős felindulásból vettem is másikat közelebb Budapesthez. 

Munkából mentem a koncertre, agyban még dolgoztam, a telefonomba bújva a hozzám intézett sürgős felsővezetői levelet próbáltam felfogni még kezdés előtt. Ismerős, kedves hangot szűrtem ki a zajból, felnézve ő állt előttem, pusziért hajolt felém, és valami olyasmit kérdezett, hogy mi újság velem. Annyira futotta zavaromban, hogy még melóból, amit csodálkozva ismételt el, majd a következő pillanatban már szaladt is tovább, én pedig maradtam egyedül a felismeréssel, milyen jól esett volna a figyelme, milyen nagy szükségem lett volna arra, hogy meghallgasson, bárcsak elpanaszolhattam volna, mennyire fáradt, magányos és szomorú vagyok, hogy bele vagyok betegedve ebbe a lelketlen feladatba. Fagyott szívvel hallgattam végig a koncertet, hívtam egy taxit, hazajöttem, válaszoltam a levélre, és még két másik sürgősre. 

Elmondom, hogy tudok én régóta húzódó kávéfőzőproblémát megoldani. 

A másfél éve kapott hagyományos kotyogómba egy álmos reggel elfelejtettem vizet tölteni. Nem sokat kellett várni, irdatlan büdöset éreztem a konyha irányából, majd belépve ott találtam a kávéfőzőt a tűzhelyen beleégett zaccal és leolvadt fogantyúval. Nem különösebben sajnáltam, mert egyébként minden igyekezetem ellenére sosem sikerült úgy kávét főzni benne, hogy közben ne szivárogjon a víz orrba-szájba az alsó és felső rész csatlakozásánál, végigcsorgatva a tűzhelyet, hogy aztán súrolgathassam róla a ráégett barna lét, és ne legyen a bögrém tele kávézaccal. Nem segített ezen sem a tömítéscsere, sem a különféle őrleményekkel való kísérletezgetés, sem az, ha jó szorosan húztam meg. 

Az elmúlt két hétben Bandita nyaralt, én pedig ahelyett, hogy kihasználtam volna a lehetőséget és a szabadságot élvezve magamra fordítottam volna a nyert időt, dolgoztam, jellemzően este 8-ig, fél 9-ig, illetve egy-két alkalommal fél 10-ig. Van annyi önreflexióm azért, hogy érzem, képes vagyok-e még tömegközlekedve hazabumlizni, és ha arra jutok, hogy nem, lelkiismerefurdalás nélkül hívok egy taxit a cég számlájára. Ez azért hetente legalább egyszer előfordul. 

A váltás óta gyakorlatilag semmi másról nem szól az életem. Bandita épp csak ébredezik, amikor 7 körül elindulok itthonról, és az elmúlt majdnem egy hónapban egy-két nap kivételével nem volt olyan alkalom, hogy este 7 óra előtt értem volna haza, egyre többször 8-kor, két esetben fél 9-kor.

Néha úgy érzem, az egész életem csak abból áll, hogy cipő-gondom van. Kimeríthetetlen probléma forrás az éppen közelgő évszakra felkészülni, ha egyfelől nem szívesen vásárolok ócskát, másrészt viszont nem tehetem meg, hogy akár csak hétköznapokra, a különféle színvilágú ruhákhoz több párat tartsak. 

Hozzak egy tányért? Itt a konyhában van mindenféle, használhatsz te is belőle. 

Köszönöm szépen, de nem szükséges, mindig csak így eszem meg a péksütimet zacskóból, az asztalomnál. 

Hozok. 

Ne fáradj vele, tényleg jó így nekem, megszoktam már. 

De hozok, ha kéred. 

Nagyon kedves vagy igazán, de nem kérem. 

...és akkor behozta és letette elém az asztalra A TÁNYÉRT.  

Brrr. Adnom kell neki jó sok munkát. 

Hétfőről tartozásom, legyen nyoma legalább ennyi, ha már a bánatomról írni nem tudok.

Nem találom a karácsonyi égősorokat.

Amúgy semmi különös nem volt, csak végre béke, itthon. Próbálok megnyugodni a munkahelyi zűrzavarokból és készülgetek a vizsgákra módjával. Ja, azt megírni elmulasztottam, hogy mehettem tovább, szóval ez az utolsó félév; ha sikerül, akkor tavasszal beadhatom a szakdolgozatot és végre államvizsgázhatok.

Nincs ujjongás és boldogság, a föld felett egy méterrel régen mászkáltam. Túlélésre játszok, ez a minimálprogram, miközben Pain of Salvation zenékkel vigasztalom magam. Biztos tudták, hogy most kell kiadni ezt az akusztikus lemezt, engem akartak megmenteni vele, nyilván.

Pain of Salvation: Perfect Day (Lou Reed Cover)

Kötőerő a gyűlölet.

Mi mással, hát ezzel a lemezzel nyilván, már negyedik alkalommal. Ritkítottam az edzésnapokon, nem megy minden másnap; hetente kétszer esik jól ekkora táv. Erősödtem sokat, amit leginkább abból érzékelek, hogy nem kapkodom a levegőt és egyenletesnek tűnik a pulzusom. A hétköznapokban viszont elég fáradékony vagyok, mindig csak aludnék, amit őszi fáradtságnak gondolok. Ma ebédidőben, a parkban bóbiskoltam el a könyv felett, ami lehet ciki, de legalább jól esett. Nektek zene, nem álmosító. A lelkem nincs jól, de ez ne legyen újdonság, megbántottak.

Paradise Lost: Tragic Idol (full album)

Nagyon fáradtak vagyunk, a felső tagozat nagy változás. Még jó, hogy nem nyáron költöztünk és nem most szakadt rá még a beilleszkedés terhe is egyúttal. „Nagyok vagytok már.” – mondják nekik a tanítók, miközben ez nem így van egyáltalán.

Arra gondoltunk Eszterrel, hogy használjuk ki szeptember utolsó délutánját egy kirándulásra és vegyük be a Gellérthegyet. Amióta Budapesten lakunk, annyiszor elmentem már mellette a busszal, miközben újra és újra megálljt kellett parancsolni magamnak, hogy munka helyett ne világot látni induljak.

Az milyen király egyébként, hogy legutóbb már 50 perc futás kocogás is ment megállás nélkül, egy egész lemezt letoltam! Furcsa módon éppen az első kb. 25 perc szokott úgy eltelni, hogy szinte minden lépést ólomlábakon teszek meg függetlenül attól, hogy előtte mennyit melegítettem. Aztán egyszerre csak elmúlik, hihetetlenül lazának érzem magam és nem akarom abbahagyni. Fene sem érti. Hazaérve torna, mert hiszen nyújtani is kell.

Az ember elbújik a legbelső világával, de közben mégis vágyja, hogy legyenek olyanok, akik előtt vállalni meri magát.

Itt van ez a blog, ami leginkább én vagyok és kint a világ, amiben élek; a kettő közötti hídon pedig szinte egyáltalán nincs forgalom.