Arra gondoltunk Eszterrel, hogy használjuk ki szeptember utolsó délutánját egy kirándulásra és vegyük be a Gellérthegyet. Amióta Budapesten lakunk, annyiszor elmentem már mellette a busszal, miközben újra és újra megálljt kellett parancsolni magamnak, hogy munka helyett ne világot látni induljak.
Leltározáskor hiányként mutattam ki anno az orális szexet is, mint olyasmit, amit nélkülözni nem szeretnék egy kapcsolatban. Tapasztalatom inkább az adásban van, hiszen a nyalás elől mindig nagyon hamar elhúzódtam. Most azért szeretnék írni róla megint, mert változott a véleményem, leginkább egy SB-nél folytatott tavaszi beszélgetés hatására.
Az milyen király egyébként, hogy legutóbb már 50 perc futás kocogás is ment megállás nélkül, egy egész lemezt letoltam! Furcsa módon éppen az első kb. 25 perc szokott úgy eltelni, hogy szinte minden lépést ólomlábakon teszek meg függetlenül attól, hogy előtte mennyit melegítettem. Aztán egyszerre csak elmúlik, hihetetlenül lazának érzem magam és nem akarom abbahagyni. Fene sem érti. Hazaérve torna, mert hiszen nyújtani is kell.
...én pedig állok a közepén meztelenül. Nem söpör el, mert uralom magam.
Ha megnyugodott, átölelem.
Úgy döntöttem, hogy nem menekülök tovább előle, hanem megírom az elmaradt fejezetet. Így talán majd jobban összeáll a kép számomra is. Annál is inkább meg "kell" ezt tennem, mert van pár dolog, amit másként látok a szakításunk óta. Mostanra kerültem olyan állapotba, hogy végre képes vagyok távolságot tartani, már nem kavar fel annyira az emlékezés, ezért végre terápiában is foglalkozhatunk vele.
Beszél a címke.
Update (2014. szeptember 17. 09:10): ...és akkor táncra perdültem a megállóban.
Írjak már először a szülinapomról, pontosabban annak az érzelmi oldaláról.
...én meg ülök előtte sok napja mindig ugyanúgy, hosszú percekig szótlanul, bennem kusza érzésekkel.
Én igazán csak nézelődni szerettem volna egy kicsit a könyvesboltban, ehhez képest második napja próbálom kiheverni a traumám.
Írjak már arról, hogy állok a futással. Eredetileg nyolc hetes kezdő-programról volt szó, de ugye nem is én lennék, ha képes lennék betartani azt, ami le van írva. A 3. hét utolsó edzésnapján megpróbáltam az utolsó sétaperceket a futásrészhez hozzáadni, ami sikerült is. Ezen eléggé felbátorodtam, el is kezdtem feszegetni a határaim. Ebből lett az, hogy a múlt héten már három részletben megvoltak a 30 percek 2X1 perc séta-pihenés beiktatásával, hétfőn pedig már sikerült a 15 perc futást követő 2 perc séta után a maradékot megint egyben letudni. Azt vettem észre, hogy kb. 4 perc elteltével mintha vinne a lábam, a légzésem és a pulzusom beáll egy egészen komfortos szintre és úgy érzem, hogy sokáig képes lennék így ellenni.
Az ember elbújik a legbelső világával, de közben mégis vágyja, hogy legyenek olyanok, akik előtt vállalni meri magát.
Itt van ez a blog, ami leginkább én vagyok és kint a világ, amiben élek; a kettő közötti hídon pedig szinte egyáltalán nincs forgalom.
Készülök az esti találkozásra. Lassan indulnom kell. Azt mondja a telefonban, hogy kivételesen most ne vigyek szendvicset. Két óra múlva találkozunk. Miután beszáll az autóba, körbenézve az első kérdése rögtön az nevetve, hol vannak a szendvicsei?! A gyomron rögtön görcsbe rándul, a torkomban gombóc, megszólalni alig merek: „Nem hoztam, mert erre kértél.” - „Persze, mert kíváncsi voltam, hogy szót fogadsz-e. Szót fogadtál, de ettől még éhes vagyok és szendvicset szeretnék!” - majd beküld a szemközti boltba. Engedelmeskedek, megveszem a hozzávalókat és ott az autóban, az ölemben készítem el a vacsorát ekkor már remegő kézzel. Nem tudom, nem értem, mindenféle érzések kavarognak bennem: szeretet, félelem, magány, megfelelni vágyás, boldogság, boldogtalanság, értéktelenség, kiszolgáltatottság…. A szendvics finomnak bizonyul, átmentem a vizsgán.
Beszélgetés telefonon, minden rendben. Egy felelőtlen pillanatban kicsúszik a számom, hogy hiányzik nekem. A hangomban szemrehányás nincs, csak gyengédség, a dühkitörés mégsem marad el: „Már megint kezded az érzelmi zsarolást?!” – „Ne haragudj, én nem azért…” - folytatni már nem tudom, csak potyog a könnyem. „Tedd le a telefont!” – szólít fel. Nem bírok megszólalni, a kezemben a telefonnal állok dermedten. Nem teszi le ő sem, csak hallgat a vonal végén. A fejemben két ellentétes előjelű utasítás csatázik egymással, én pedig a vesztes tehetetlen. Ha leteszem, nem tudom elmondani, hogy nem zsarolni akartam; rossz érzés marad benne és haragudni fog rám valami miatt, amit nem követtem el. Ha nem teszem le, haragudni fog rám, mert nem engedelmeskedtem. Akármelyiket választom, már legyőztek.
Van egy ember, aki egy másikat a szavaival tart a hatalmában. Az önbecsülését napról napra morzsolja szét, míg végül a másik, már csak mint egy tárgy létezik, mint egy bábu, ami kénye kedve szerint rángatható egy madzagon és akár meg is semmisíthető.
Aztán jön az eszmélet, és onnantól nem lehet irányítani többé… De ez nem örömzene, ebben fájdalom van, lázadás és ökölbe szorított kéz van.
Így.
Tízmillió fotós országa vagyunk ugyebár, így rendes honpolgárként megengedhetem magamnak, hogy felpakoljam ide a sokezredik mobiltelefonos Mátra-képeket, mert szerencsére akadt köztük olyan is, amibe nem lógott bele az ujjam.
...a szexuális zaklatás fogalma értelmet nyert, én pedig rájöttem, hogy (még mindig) nem tudom megvédeni magam. Le fogom írni védettbe délelőtt, de ennyit kellett most, hogy ne fulladjak meg.
Ültem a buszon, kint szemerkélt az eső, a fülembe Bon Jovi duruzsolt. Mire felcsendült az It’s My Life, a világ biztonságos hely lett. Leszállva a buszról nem nyitottam ki az esernyőt.
Nincs kedvem dolgozni, elmerültem benne, kész.
Szeretném, ha ti is meghallgatnátok, úgy igazán beengednétek és átéreznétek az első perctől az utolsóig.
Megint valami, ami idekívánkozik; túl sokat szomszédolok, keveset vagyok itthon.
Én félek attól, hogy a halálom után megesznek a kukacok, vagy fájni fog a hamvasztás.
A kutyáktól is félek, főleg a kis alattomos vakarcsoktól, akik lesből támadnak.
Mostanában az égzengéstől.
Nem tisztázható konfliktushelyzetben való maradástól, haraggal elválástól.
Attól, hogy rájön, milyen vagyok igaziból és úgy nem leszek elég jó.
Jaj és attól a legeslegjobban, hogy soha többé nem fogok már csókolózni és egyáltalán szexelni sem.
Majd máskor kifejtem. Ha meg eszembe jut még valami, majd hozzáírom.
Ismét egy téma SB-nél, ami betalált nálam rendesen, nyilván személyes érintettség okán. Ha én vezettem volna, vagy Bandita apukája vezetett volna egy ilyen excel-táblát arról, hányszor húzódtam el különféle indokokkal, akkor talán előbb feltűnt volna, mennyire nem megy.
Emlékszem... Mindig vártam, hogy hazaérjen, puszival és öleléssel fogadtam az ajtóban. Sokszor bújtam be mellé a kádba, a lábam a vállán, a borospoharunk a kád szélén, és vagy egy órát tudtunk így létezni a vízben. Máskor csak úgy leültem hozzá a kád szélére, vagy beült hozzám a kád szélére és elmeséltük egymásnak, hogy telt a napunk. Sorozat a tévében, a fejem a mellkasán pihent, a bal kezével a hátam simogatta, a bal kezem a jobb kezében. Aztán valami történt velünk. Kapaszkodtam belé, hogy majd hátha megint érzem, de hiába kerestem magamban, csak ürességet találtam, súlyosat, fojtogatót, és hiába szorítottam még jobban, hátha majd akkor... nem jött többé semmi sem. A fürdőajtót elkezdtem zárni magamra, mire pedig ő is végzett, én már "aludtam". Behunytam a szemem, és nem sokkal később már messze jártam egy másik világban, ahol szenvedéllyel öleltem, csókoltam és a szerelmem érintésétől lágra gyúltam. Ő viszont már hiába simogatott és csókolt engem, a lelkem éhes volt folyamatosan,hiába feküdt ott mellettem, magányosan sirdogálva aludtam el. Sokszor éreztem úgy magam, mintha nem is élnék és tényleg nem is éltem. Olyan halott lehettem olyan reményvesztett, mint ez a férfi, aki a kilátástalan helyzetéből bíztat másokat életre és szeretésre.
...nem akarok így élni soha többé. Ébernek kell lennem, akkor is ha kockázatos...
Aki nem engedi be a fájdalmat, azt nem tudja igazán megérinteni az öröm sem.
Ez volt a szerdai felismerésem.
Egy sajátélmény, amit Évánál kommentben már megírtam, de itt lenne a helye igazán.
Most akkor mesélek egy kb. idevágót.
Helyszín: társkereső oldal, ahová felregeltem pár hete azzal a szent elhatározással, hogy ezúttal nem fogom törölni magam egy nap után.
Adatlapomra korrektül kiírtam, hogy számomra egy tartós párkapcsolatban alapvető fontosságú 4 dolog a közös értékrend, legyen közös érdeklődésünk, amiben elmerülhetünk együtt, jó kommunikáció és szexuális harmónia.
Fickótól az ELSŐ bemutatkozó levélben rögtön in medias res: a szexuális harmónia neki is fontos, ennek jegyében már most szól, hogy neki ELVÁRÁSA a hüvelyi orgazmus.
Én általában nem érzem azt, hogy első levélváltásokkor ilyenekről kellene beszélni, de ezúttal muszáj volt kivételt tennem, mert nem bírtam ki, hogy vissza ne kérdezzek hozzá, hogy
"Már ne haragudj, én ezt nem értem, hogy az én hüvelyi orgazmusom miért a te elvárásod? Mi van akkor, ha engem tökéletesen ki lehet elégíteni a csiklóm izgatásával, esetleg hozzá a G-pontom egyidejű stimulálásával? A szex lényege nem a kölcsönös, másiknak történő örömszerzés kellene hogy legyen? Nem úgy kéne kinézni a dolognak, hogy én járok a te kedvedben, te az enyémben?"
Erre visszaírja, most figyeljetek: “Hát éppen ez a lényeg! HA AZ ÉN KEDVEMBEN AKARSZ JÁRNI, HÜVELYBŐL LESZ ORGAZMUSOD”.
Egyetemi végzettségű volt az adatlapja alapján.
Ezért a mondatért letiltást kapott.
Eszem-faszom megáll még mindig.
Hallgassátok Kip Wingert, jót tesz a szívnek vigaszágon. A szemembe pedig inkább ne nézzetek most.
...leomlik egy másodperc alatt.
Színház az egész világ, és mindig van, aki élvezi a műsort.
...ezt bírta kinyögni a minap a családi asztal felett, én meg majdnem félrenyeltem a kaját a döbbenettől, hogy ezzel van együtt második éve a hugom, aki tudomásom szerint nem így áll a témához.
Megkérdeztem tőle később, mit szól ehhez, mire azt a választ kaptam, hogy bár nem tud azonosulni vele, szereti és így fogadja el, én meg fogtam a fejem, mert bazmeg. Nem, egészen egyszerűen nem lehet párkapcsolatot építeni ekkora értékrendbeli különbségre.
