Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam. (Frank Herbert: A Dűne gyermekei)
Te se félj!
Indulat és szenvedély által vezetett ember akarata is lehet erős, lehet rohanó hatalmú, de nem tiszta, s nem szabad.
Bandita 9-ig aludt. Kint mókoltam a konyhában, amikor egyszer csak "kinyitottam a szemem és te nem voltál ott, amitől én megriadtam!" - hallom a hátam mögül. Mert persze kéretlen csomagként landolt az ágyamban úgy fél hat körül.
Legyen már augusztus... Van ebben a dalban valami bizsergető, valami szívszaggató, valami izgalmas, valami misztikus, valami ijesztő, valami megindító, nem is tudom. "Szexelős zene" A képi világa pedig lenyűgöz egyszerűen.
Új olvasnivaló a bloglistában. Amikor ilyen nyűgös, szomorú és fáradt vagyok, mint ma este*, nála lenni olyan jó nekem. Amikor boldog vagyok, akkor pedig azért. Mindig.
Ha pedig szeretnél még több ilyen szépet hallani, itt találhatsz még bőven...
Miért takarja el egy nő iwiwen "ismeretlenek" elől a családi állapotát? Ki előtt titkolja, hogy házas és miért?
Ha én házas lennék, nem titkolnám, hanem büszkén vállalnám a házasságom...
A döntéskérős levelem előtti utolsó találkozásunkkor elmondta nekem, hogy többé nem fog motorozni, lemond arról, hogy valaha is motorja legyen megint. Úgy volt, hogy a maszekmunkáiból befolyt pénz egy részéből motort vehet, aztán mégis bejelentette, hogy ebből nem lesz semmi, mert az egész a ház körüli munkákra fog menni. Ezen persze én kiakadtam, mert pontosan tudtam, mennyire fontos neki a motorozás, és még előtte pár héttel is az új motorja festését tervezgette a motorosfórumon... A lenti egy blogbejegyzés volt, amit ott tettem közzé a találkozónk utáni nap. A számításom bejött, mert - bár a motorostársak nem tudták, hogy kiről szól - ismeretlenül is rengeteg lelkesítő kommentek írtak. A következő találkozásunkkor nyitottam meg neki a telefonomról, hogy lássa, mennyien drukkolnak annak, hogy ne adja fel a motorozást.
Kínkeserves várakozással teli négy hónap következett. Azt kértem tőle a legközelebbi beszélgetésünkkor, hogy a döntése előtt beszélgessünk róla, vonjon be engem a döntésbe, de azt mondta nekem, hogy szerinte ezt neki magában kell megrágni, nincs rajta mit megbeszélni előtte.
Majdnem két év távlatából ez a levél... Ha megkérdeznéd a miértem, leginkább azért kellett megírni ezt a levelet, mert már annyira beszűkült a mozgásterünk (pontosabban az ő mozgástere a házasságában), hogy egyszerűen nem tudtunk létezni benne. Egészen egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha együtt élnénk, én tudnám biztosítani számára azt a szabadságot, ami ahhoz szükséges, hogy úgy tudja fenntartani ezt a kapcsolatot, hogy a családját se veszítse el miatta...
...ez a szám volt:)
Azóta is leginkább ez vigasztal meg, ha sírhatnékom támad.
Queensryche: Lady Jane
- (...) Gyűlölöm a Bogit, gyűlölöm!
- Ne gyűlöld kisfiam! A gyűlölet negatív érzés, ami rengeteg energiát emészt fel, amit...
- Jaj anya, hagyd már abba! Utálom a Bogit, a tököm tele van vele és kész!
Az időt állítottam volna meg, ha tehettem volna, annyira otthon éreztem magam.
Próbáld már meg összeszedni, mit is adott ő neked? Mi volt az ő "szeretetnyelve"?
Kis kitérő: a másik "szeretetnyelvének" ismerete azért fontos, mert enélkül nem fogod tudni éreztetni vele a szereteted. A legtöbb ember abban "hibázik", hogy a saját szeretetnyelvén szól a másikhoz, fejez ki irányába szeretetet, miközben mindenkihez az ő szeretetnyelvén kell szólni (szeretetet kifejezni) ahhoz, hogy szeretve érezze magát. Nem tudtam magam sem, hogy jelentősége van ennek egészen addig, míg a kommentbe linkelt cikket el nem olvastam és egy erre vonatkozó tesztet ki nem töltöttem, ekkor kaptam választ ugyanis arra, amit bár előtte a bőrömön éreztem, csak az okát megfejteni nem tudtam. Aztán a barátnőmmel végigcsináltuk; a levont tanulságok itt olvashatók.
