Silver Bride

Legyen már augusztus... Van ebben a dalban valami bizsergető, valami szívszaggató, valami izgalmas, valami misztikus, valami ijesztő, valami megindító, nem is tudom. "Szexelős zene" A képi világa pedig lenyűgöz egyszerűen. 


Amorphis: Silver Bride
 
Na és akkor művelődtem is egy kicsit.

A kovácsmester kitalálja, hogy meghalt asszonya helyett készít menyasszonyt magának...

Kalevala
HARMINCHETEDIK ÉNËK
Ilmarinen arany asszonyt kovácsol magának.
Ilmari kovács eközben holt hitveséért kesergëtt, álmatlanul
éjjelënte, étlen-szomjan nappalonta. Hajnal óta hullt a könnye,
rëggel óta rítt az árva, mert mëghalt a szép mënyecske, szédült
hályogos halálba. Hozzányúlni sëmmi kedve kalapácsa réznyeléhëz;
nëm hallik kopácsolása hónapszám a műhelyébül. 
Monda Ilmarinen mestër: „Már én nëm tudok tanácsot, mi
tévő lëgyek, hogy éljek, üljek éjjel vagy feküdjek. Érdës éjjel,
ordas óra, ajjal-bajjal, tört dërékkal! 
„Bánatba borulok este, búval virrad rám a rëggel, éjszakákon
át epedve, vágyakozva virradattal. Nëm szép estémért
esengëk, rëggelëmért rídogálok, nëm időm múlása izgat: kedves
páromért kesergëk, szívem szépëmet siratja, feketeszëműmet
szánja. 
„Mëgtörténik mostanában nëm ëgyszër szëgény-magammal:
éji álomból ocsudva tenyérrel leget tapintok, ködöt markolok
kezemmel, akármerre is motozzak.” 
Így tëngődött nője nélkül, párja híján hërvadozva. Három
hónapig siratta, nëgyedikben már nëm állta. Aranyat szëdëtt a
vízbül, tengërben talált ezüstöt; hordott fát egész halommal, harminc
szélës szándërékkal: szenet égetëtt belőle, beletömve tűzterébe.
Valamicskét vëtt aranybul, ezüstbül elég keveset: őszi
bárány lësz belőle, talán téli nyúlra tellik. Aranyát a tűzbe tömte,
ezüstjét kohóba hányta, szíttatta a szolgahaddal, legényeivel
nyomatta. 
Szolgák szítottak keményen, erejük nekieresztve, kesztyűtlen
csupasz kezükkel, pőre vállukat së védve. Maga Ilmarinen
mestër kohó belsejét kotorta, aranynak alakot adva, mintázva
ezüstmënyasszonyt. 
Nëm szította jól a szolga, legényei lanyhán nyomtak.
Akkor Ilmarinen mestër maga mënt a fújtatóhoz. Húzott kettőthármat
rajta, hát a harmadik húzásra belenézëtt tűzterébe, pirosan
izzó parázsba, mëgnézte, mi lëtt belőle, mi kerül ki a kohóbul.
Hát ëgy bárány lëtt belőle, az került ki a kohóbul. Szőre
szála színaranybul, rakva rézzel és ezüsttel. Azt mindënki mëgcsodálta,
csak a mestër nëm csodálta. 
Monda Ilmarinen mestër: „Këllesz farkasok fogára!
Aranyos arát kívánok, magamnak ezüst mënyasszonyt!”
Most hát Ilmarinen mestër azt a bárányt tűzbe tëtte, adott
még hozzá aranyat, ezüstöt egész marékkal; szíttatta a szolgahaddal,
legényeivel nyomatta. 
Szolgák szítottak keményen, erejük nekieresztve, kesztyűtlen
csupasz kezükkel, pőre vállukat së védve. Maga Ilma198
rinen mestër kohó belsejét kotorta, aranynak alakot adva, mintázva
ezüstmënyasszonyt.
Nëm szította jól a szolga, legényei lanyhán nyomtak.
Mostan Ilmarinen mestër maga mënt a fújtatóhoz. Kettőt-hármat
húzva rajta, már a harmadik húzásra belenézëtt tűzterébe, pirosan
izzó parázsba, mëgnézve, mi lëtt belőle, kohó mélyében mi
készül.
Hát csikót csinált ezúttal, az készült kohója mélyin. Feje
színezüst, sörénye színarany, patája rézbül. Azt mindënki mëgcsodálta,
csak Ilmari nëm csodálta.
Monda Ilmarinen mestër: „Këllesz farkasok fogára!
Aranyos arát kívánok, magamnak ezüstmënyasszonyt!”
Így hát Ilmarinen mestër csikaját a tűzbe csapta, adott
hozzá még aranyat, ezüstöt egész marékkal; szíttatta a szolgahaddal,
legényeivel nyomatta. 
Szolgák szítottak keményen, erejük nekieresztve, kesztyűtlen
csupasz kezükkel, pőre vállukat së védve. Maga Ilmarinen
mestër kohó belsejét kotorta, aranynak alakot adva, mintázva
ezüstmënyasszonyt. 
Nëm szította jól a szolga, legényei lanyhán nyomtak.
Mostan Ilmarinen mestër maga mënt a fújtatóhoz. Kettőt-hármat
húzva rajta, már a harmadik húzásra belenézëtt tűzterébe, pirosan
izzó parázsba, mëgnézve, mi lëtt belőle, kohó mélyiben mi
készül.
Hát lëányzó lëtt belőle, ezüst homlokú hajadon aranyhullámos
hajával, tökéletës termetével. Szolgák szörnyűködtek
rajta, nëm ijedt mëg Ilmarinen. Mostan Ilmarinen mestër aranyszobrát
verte-verte, éjjelre së hagyva abba, pillanatra sëm pihenve.
Lábat készítëtt a lánynak, lábat és kezet kovácsolt, hanëm
lába nëm tud lépni, karja képtelen ölelni.
Faragott fület szűzének, hanëm hallást csak nëm adhat;
száját formálta finomra, szëmét szépre, csillogóra. Szót a szájába
nëm adhat, szerelmet hideg szëmébe. 
Monda Ilmarinen mestër: „Hát ez szép lëány lëhetne,
hogyha szája szóra nyílna, hogyha lëlke-nyelve volna.”
Választott aráját vitte finom függönynek mögéje, puha
párnákra helyëzte, süppedő selyëmre rakta. 
Majd ez Ilmarinen mestër könnyű habfürdőt hevítëtt szagos
szappanok levébül; nyesëtt nyári nyírfaágat, vizet vëtt kilenc
vödörrel, mosódni pintyőmadárnak, kivakarózni koszábul,
aranysalaknak sarábul. 
Fürdött kedvére kovácsunk, testit kéjjel tisztogatva. Majd
lëdőlt mënyasszonyával finom függönynek mögéje, acélsátornak
alája, fényës fémlapok terébe. 
Mostan Ilmarinen mestër már az első éjszakára mindënét
magára szëdte, köpönyegëket kerítve, medvebőrbe burkolózva,
testit gyapjúval takarva; úgy aludt az asszonyával, avval az
aranyszoborral. 
Meleg is maradt a teste, hol a bunda bétakarta, hanëm hol
arája érte, az aranyszobor súrolta, ott az oldala kihűle, félfele fagyosra
vállott, dermedt, mint a téli tengër, merevëdëtt kőkeményre.
Monda Ilmarinen mestër: „Hát ez nëm felel mëg nékëm.
Viszëm inkább Väinölä-be, Väinämöinennek vigaszul, ölében
ülő galambnak, csókolnivaló csibének.”
El is vitte Väinölä-be. Így beszélt, mihelyt belépëtt, maga
mondta-mondogatta: „Vénëk véne Väinämöinen! Nesze, itt ëgy
nőcske nékëd! Szëmrevaló szép lëányka, nëmigën nagy ám a
szája, nincs fölvágva nyelve néki.” 
Vénëk véne Väinämöinen aztat mëgnézte magának, szép
szobrot szëmügyre vëtte. Maga mondta, fölfelelte: „Mondd,
minek hozod nyakamra aranyasszony-szörnyszülötted?”
Monda Ilmarinen mestër: „Méghogy mért hozom! Mi
másnak, mint ölben ülő galambnak, csókolnivaló csibének!”
Vén Väinämöinen felelte: „Édës ëgykomám-kovácsom!
Lányodat taszítsd a tűzbe, hasznos holmivá kovácsold! Vagy
vigyed a nagyvilágba, add a némëtnek, orosznak, hadd vesszenek
össze rajta gazdag és garázda népek! Nëm való a nemzetëmnek,
nëm való nekëm magamnak aranyasszonyokra vágyni,
ezüsthölgyekért epedni.”
Mëg is tiltja Väinämöinen, vizek véne óva inti a növekvő
nemzedékët, ipërëdő ifjúságot, hogy në hódoljon aranynak,
ezüstnek rabul në essën. Errül ëgyszër így beszéle, szólott róla
ily szavakkal: „Në feledjétëk, fiaim, jövő férfinemzedéke, már
akár ha módosabbak vagytok vagy szëgény legényëk: nektëk
nëm szabad, nëm illik soha, sëmmikor, sëholsëm aranyasszonyért
hevülni, ezüstlányokért epedni. Aranynak fagyos a fénye, ezüstből
hideg sugárzik.”

(Szente Imre fordítása)

Itt pedig meg is hallgatható: http://mek.oszk.hu/02300/02364/mp3/
Címkék: zene, Amorphis, csak az a szex...